A mindent Anyámrólelején szerepel egy elgondolkodtató kis mozzanat, egy anya és a fia (Manuela és Esteban), beszélgetnek, és a fiú, aki 18-20 éves, megtudja, hogy az anyja fiatal korában fellépett egy amatőr színi társulatban. Az anya (Manuela) mondja, hogy mindjárt mutat fotókat is. A néző egy pillanatig leragad ezen a ponton, hogy vajon nem volt erre elég az elmúlt x év? De a  film  eseményei lassan továbbzökkennek, és a fiút elüti egy autó. A fiú szerveit, (természetesen a szívét) Manuela felajánlja szervátültetésre. A sors kegyetlen iróniája, hogy Manuela ekkor még pont egy kórházban dolgozott, és pont ő szokta betölteni a szerv-diszpécser szerepkörét. Aztán mivel a fia halála után nem tud magával mit kezdeni, leugrik Barcelona-ba, hogy megkeresse transzvesztita barátnőjét, (illetve barátját), La Agrado-t,  aki prostituáltként dolgozik arrafelé. Manuela és a prostituált transzvesztita barátnő kiruccannak állást keresni, és egy szociális munkásként tevékenykedő (szépséges) fiatal apáca-lány csatlakozik a történethez. Ő Rosa (Penelope Cruz). Egy perccel a megismerkedés után Rosa elhányja magát az utcán, és végül tényleg kiderül, hogy terhes. Aztán, amikor elmennek a nőgyógyászhoz, Rosa közli, hogy ő veszélyeztetett emberekkel dolgozik, ezért kér egy AIDS tesztet is. Aztán, gyorsan kiderül, hogy Rosa HIV pozitív. Rosa leendő gyermekének az apja Lola, aki szintén transzvesztita. Manuela,  La Agrado és Lola régebben hármasban nyomultak, és mit hoz a sors, Lola és Manuela együtt szerepeltek ugyanabban a színdarabban (A Vágy Villamosa), amit Manuela és a fia megnéztek, mielőtt a fiút elütötte az az autó. 

A körvonalakból már látszik, hogy egyfajta tolerancia-érdekességeket felvonultató filmről van szó, szinte nem is lehetne olyan modern "másságot" felmutatni, ami nem szerepel ebben a filmben. Ezzel együtt ez a film leginkább egy brazil tévésorozatra hasonlít, és csak az a különbség, hogy itt nagyon dekoratív képekkel dolgoznak. Miért csinál az Almodovar ilyen filmeket? Mert bejön neki, és ezen a téren nincs mese. A sikert mindenki megérdemli, aki megszerezte, azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy a művészfilm kategóriáját tényleg magáénak 

Minden embert két dolog izgat és hajt egyszerre. Egyrészt mindenki szeretne azonosságokat felfedezni, vagy létrehozni maga és az összes többi ember között. Másrészt mindenkinek szüksége van a különbségekre is, maga és az összes többi ember között. Ennek megfelelően mindenkinek kétféle  filmre van szüksége, amiket külön-külön kell  beszereznünk. Szükségünk van mainstream filmélményekre, amiken a nagy mindenkivel osztozunk, és szükségünk van az eldugottabb, saját filmélményekre, amik csak nekünk szólnak, vagy amiket saját magunknak stipi-stopizunk le. Röviden, mindenkinek kell egy Pulp Fiction és kell egy Reservoir Dog. 
A "Reservoir Dog"-jainkat három kategória-páros segítségével csapolhatjuk le magunknak az összes film közül. Van a művészfilm és az aktuális hagyományos film egymást kiegészítő párosa, a "művész vs. mainstream", vagy itt van a low-budget film és a normis budget film választótengelye, ahol a low-budget gyakran művészfilmet takar, hiszen kevesebb pénzből lekötni a nézőket nagyobb kreativitást igényel.  A harmadik, filmpiac alapú fogalom-páros  megtévesztő, de logikus módon megintcsak mainstream - nem mainstream alapon különül el, itt mainstream film és  egzotikus film a két kategória. Mainstream az, ahonnan az adott piacra a legtöbb film érkezik, (ez Indiát kivéve) mindig az USA, egzotikus film pedig bármely más országból érkező film, beleértve a helyi, hazai filmipart is. 
"Eldugottabb", "saját" filmélményeinket tehát a művészfilmek, low-budget filmek és az egzotikus filmek közül gyűjthetjük be. Művészfilm esetén az adott mozinéző hamarabb fedezi fel, hogy bizonyos megoldások, motívumok bejönnek neki, mint mielőtt azokat már egy mainstream filmben látná. A low-budget film ehhez képest az ő külön, speciális érdekességével lopja be magát az adott mozinéző  szívének privát zónájába. Ez a specialitás lehet akár csak annyi is, hogy a néző tudja, olyat látott, amit nem sokan mások. Az egzotikus filmben, amely hazánkban általában egy-egy cseh film, (az USA-ban pedig szinte bármi, csak nem francia vagy német, vagy angol film), megintcsak az a speckó, az a privát, hogy az ember környezetében viszonylag kevesebben látták.

A Mindent Anyámról egzotikus film, vagyis a három speciális kategória egyikébe beleesik, de az, hogy egzotikus, egyáltalán nem jelenti, hogy automatikusan művészfilm is, (miközben az Északi Sarkkör Szerelmesei például spanyol is és művészfilm is). Mellesleg az egykori Cinema Vérité mozgalma éppen az ilyen "buta" filmek ellen irányult. 
A Mindent Anyámról azért "buta", mert pont úgy épül fel, mint egy rossz szappanopera. Van  egy történetvonal, "X idemegy, ez történik vele, aztán odamegy, ott meg az történik vele, stb.", és ez a váz fel van töltve mondatokkal és képekkel. A jó filmek, sőt a jó szappanoperák is ezzel szemben jó jeleneteket tartalmaznak, ami nem kis különbség. Egy jó film jó jeleneteiben a néző szeme láttára bonyolódik a történet, vagyis a jelenet is egy történetmondási egység, (story-telling unit). A film során ezek a sorba rendezett egységek - mint a biliárd golyók - adják át egymásnak a lendületet, amit a film kezdete szabadított fel. Ezzel szemben a Mindent Anyámról jelenetei mindössze annyi funkciót töltenek be, hogy jelzik, "a történet, amit nézel, most éppen itt tart", például "most x hónappal később van, és Rosa állapota éppen súlyosbodott", tisztára mint a Borostyán-ban. Vagyis a történet nem a jelenetekben valósul meg, hanem csak a történetvonalban, a storyline-ban, amit az egyes jelenetek csak illusztrálni próbálnak. 
A Cannes-i díj, a Globe és az Oscar révén a Mindent Anyámról a világ hivatalosan bejegyzett egzotikus filmje lett, ami a maga módján áthelyezte a filmet a mainstream kategóriába, ezért is hívjuk "egzotikus sikerfilmnek". És lehet, hogy amikor saját, privát filmélményt szándékozunk beszerezni, különösképpen, ha ezt a filmélményt a művészfilm kategóriából szeretnénk begyűjtani, akkor tovább kell keresnünk.  Persze, az ízlések és a pofonok mindig különbözőek, és még az is lehet, hogy a Mindent Anyámról kapcsán nagyot tévedtünk, hiszen fel lehet fogni úgy is, hogy igazi "breakthrough" teljesítményt valósított meg például azzal, hogy az első apácát halasztotta meg AIDS-ben. Az eddigi legrangosabb csúcstartók, mint a Hetedik, vagy a Becéző Szavak, amely utóbbi 17 éve tartja magát a dobogón a halasztós filmek között esetleg végre megpihenhetnek.