Szitakötő

A '90-es évek elejének egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze (Farkasokkal Táncoló, Több, Mint Testőr, Wyatt Earp, JFK) szinte egyedülállóan jól tudta eljátszani a "munkában profi, magánéletben kisfiúsan magába húzódó, kevés beszédű cool fickót", olyannyira, hogy hosszú időre ki is sajátította magának ezt a karakter-típust, és így sorozatban kaptuk ki a romantikus színezetű Kevin Costner-mozikat. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, csakhogy '95-ben történt valami: a hatalmas költségvetésű, és annál nagyobb bukású Waterworld-del megtört hősünk lendülete, és ezt a kudarcot csak tetézte a '97-es, nézhetetlen Jövő Hírnökével, amit még ráadásul ő is rendezett. Ez a két film volt a negatív csúcs Costner karrierjében, de ezután már nem nyerte vissza a régi formáját, és a csendes unalom lengte be következő filmjeit (Üzenet a Palackban, A Pálya Csúcsán).

A Szitakötő nem jelent kiugrást ebből az állóvíz-szerű színészi pályából, Costner egyetlen új színt sem visz a főszerepébe, ismét visszafogott, újra mackós, és megint nehezen lehet kihozni a sodrából. Mindezek ellenére filmünk kifejezetten kellemes benyomást hagy a nézőkben, és ezt főként a szépen fotografált képeinek köszönheti. A történet az eredetiség és a kiszámíthatóság határmezsgyéjén inog, mert bár ehhez hasonló sztorival nem nagyon találkoztunk még, a részletekben és az egyes jelenetek megoldásában sematikus a film. (Ha halottnak van beállítva egy kisfiú, de közben a főhős és a kamera egyaránt le nem veszi róla a szemét, akkor bizony a jól bevált séma szerint a kissrác legalábbis kinyitja a szemét -ijesztő hangeffekt kíséretében-, vagy hirtelen felül, mindenesetre a szokásos módon próbálja meg ráhozni a nézőkre a frászt.)

A film gyors tempóban indul, mintha hamar el akarná intézni azokat az információkat, amiket a nézőkkel tudatni kell, mielőtt elejét venné a jelen idejű történet, vagyis mielőtt elkezdődhetne a feszültség fokozatos kibontása. A feszültség nagyon fontos dolog, mert ha létezik olyan műfaj, hogy misztikus thriller (szerintünk igenis létezik), akkor annak a legnagyobb fegyvere az a fajta többrétegű borzongás, amit a félelmetes, az ismeretlen, a halálközeli (vagy túlvilág-közeli) történések megjelenése okoz az emberben. A Szitakötő ezen a téren igazán jól működik, folyamatosan képes fenntartani bennünk a feszültséget és az izgalmat, miközben hiába törjük lázasan a fejünket a történet végső megoldásán.

Dr. Joe Darrow (Kevin Costner) elveszíti imádott feleségét egy balesetben, és a holttest nem kerül elő. Az orvos hónapok múlva sem tud rendbe jönni a lelki traumájából, ráadásul egyre több apró jel bukkan fel az életében, ami a feleségére emlékezteti, illetve az ő közelségére utal. Emilynek, az elhunyt feleségnek (Susanna Thompson) a szitakötő volt a kedvenc állata, Joe pedig egyre többször ütközik bele ennek az állatnak a jelébe, számára - és számunkra- érthetetlenül. A nézők izgulnak, Costner gyanút fog, és elkezd nyomozni a felesége után, vagyis elkezdi követni azokat a jeleket, amiket -úgy tűnik- Emily küld férje felé. A film a gyors kezdés után egy biztos, nyugodt tempót vesz fel, ami a misztikus témával ötvözve egy furcsa, lebegésközeli filmnézői állapotot idéz elő, ami már önmagában is egy érdekes élmény. Mindez csupán azt jelenti, hogy a misztikus (és alapjában szomorú) téma egy hozzáillő feldolgozást kapott, egy olyan formát, ami mentes a túlzásoktól, nem erőltetett, és ami anélkül tud a halálközeliségről szólni, hogy összeszorulna tőle a szívünk.

A filmet az a Tom Shadyac rendezte, aki ezelőtt a komolytalan filmek nagy barátja volt: neki köszönhető az Ace Ventura: Állati Nyomozó c. klasszikussá vált Jim Carrey-vígjáték, de az ő számlájára kell írnunk a szörnyű Hanta Boy-t (Liar, Liar), vagy az egyszerűen idétlen Bölcsek Kövérét is, hogy el ne feledkezzük az unalmas Patch Adams-ről sem.

A film költségvetése a műfajához és témájához képest meglepően magas volt (75 millió dollár), bár ebből Kevin Costner "csak" 15 millió dollárt kapott (ugyanennyit kapott két évvel ezelőtt is, a Tizenhárom Nap-ért). A budget nagy része arra ment el, hogy a stábnak Hawaii-ban fel kellett építenie egy yanomani (amazóniai indián törzs) falut, és be is kellett népesíteniük azt -yanomanik híján- piaroa, salvias, piapoco és jive indiánokkal, ami nemcsak a szereplők, hanem a törzsi orvosok, szakácsok, tolmácsok utaztatását, ellátását is jelentette. A film végül elég enyhe fogadtatásban részesült az USA-ban (az első körben 30 millió dollárt adtak ki a jegyeladások), amit főként azzal magyaráznak a hozzáértők, hogy a Szitakötővel egyidőben jött ki a Sony Pictures Mothman Prophecies-e (Megszólít Az Éjszaka), ami szintén egy misztikus thriller, talán egy kicsit több thriller-vonallal is, mint amilyennel a Szitakötő rendelkezik.

A Szitakötő egy olyan film, amit szívesen néz meg az ember egy nyugodt mozis estén, de ha ez nem jön össze, akkor legalább lesz egy jó filmtippünk hónapok múlva a videotékákban. "Nice choice" (Kitűnő választás) - ahogy Sean Penn mondaná a Nevem Sam-ben.