Oviapu

Eddie Murphy-t Axel Foley-ként zártuk a szívünkbe először, a Beverly Hills-i Zsaru-sorozat ugyanazt a tökéletes élvezetet jelentette annak idején a vígjátékokban, mint például a Halálos Fegyver-darabok az akciófilmek terepén, ráadásul az egész sorozatot Murphy hihetetlen vigyorgása koronázta meg. (Hozzá kell tennünk, hogy a magyar szinkron is pompásan illeszkedett Foley nyomozó idióta karakteréhez). Bár Eddie is tett néhány nehezen bevállalható kört a filmgyártásban (és itt főként a Bölcsek Kövére I-II-re, az Életfogytigra, a Vámpír Brooklynban-ra, vagy a Szentfazék c. bugyutaságra gondolunk), azért még napjainkban is képes megnevettetni minket, és bár mára mintha elfelejtette volna a régi jó Foley-s vigyort, azért még nyugodtan ülünk be a vígjátékaira.

Az Oviapu nem tartogat számunkra túl sok meglepetést, ha annyit tudunk a történetről, hogy két kirúgott marketing menedzser apu-óvodát nyit, máris képben vagyunk a sztorit illetően. Charlie (Eddie Murphy) és Phil (Jeff Garlin) saját maguk is rendelkeznek fejenként egy-egy fiúgyermekkel, úgyhogy a terv szerint tudnak majd mit kezdeni néhány másik, idegen gyerkőccel is. Persze előtte még jó profik módjára felmérik, hogy az adott ovi-piacon mindössze egyetlen vetélytársuk van, amit nem más vezet, mint a mesefilmek megszokott boszorkánya, Angelica Huston (mint Mrs. Harridan). A Mrs. Harridan-féle ovi leginkább óvoda, abból is a szigorú, szabályozó és fegyelmező fajtából, ahol a gyerekek egyenruhákban és a fraudi pszichológia mentén töltik kezdeti éveiket. Ezzel szemben Charlie-éknál csokikat tömhetnek magukba (legalábbis az elején), rohangálhatnak és rosszalkodhatnak, amíg csak bírják, mivel a két oviapunak eleinte még lövése sincs arról, hogy hogyan csitítson le 2-nél több gyereket.

A vígjátékoknak ez a fajtája azt az egyszerű elvet követi, hogy a káosztól indul (ez egy ovi estében könnyen bemutatható), hogy aztán lassacskán elsimuljanak és rendeződjenek a dolgok (az oviapuk ráéreznek a különleges munkájuk ízére), és abból válhasson előny, ami eleinte a hátrányt jelentette (esetünkben ez a szabad, vidám, jó hangulatú ovivezetés). Aztán még legalább két konfliktus-pontnak lennie kell a történetben, ebből a másodiknak már a film vége előtt nem sokkal kell felbukkannia, minden eddiginél erősebben, hogy ha végül megoldódik, nagyobb legyen az efelett érzett öröm.

Ebből a fajtából már nagyon sok filmet láthattunk, úgyhogy az ovis nézők kivételével bárki szinte behunyt szemmel is borítékolhatná a forgatókönyv csavarait, mármint ha akarná. De miért is tennénk, amikor ezeknek a családi vígjátékoknak éppen az az erősségük, hogy nem bonyolódnak halálra, hanem egy kiszámítható történet mentén szórakoztatnak, nevettetnek, és kellemesen lekötik a figyelmünket. Az oviapu is pont ilyen: Eddie Murphy a számunkra ismeretlen kövér kollégájával együtt hülyéskedi végig a filmet, a gyereknézőket brokkoli-répa-harccal szórakoztatja, a felnőtteket ismét emlékezteti arra, hogy a gyerkőcöknek rendes figyelemre és időre van szükségük a szüleiktől, és közben mindenki boldog, mert egy jó családi filmet kapott. Szimpatikus ez az egyszerűség, ahogy az alkotók bemutatják minden gyerek álmainak oviját, a gyerekszínészek aranyosak, és nem mesterkéltek, és még az általunk csöppet sem kedvelt Steve Zahn (Mint a Kámfor, Nő a Baj, Fiúk az Életemből) is meglepően rendes alakítást nyújtott a harmadik oviapu szerepében.

Egyébként talán éppen Eddie Murphy volt a legvisszafogottabb az egész stábban, ő a vicces képességeinek csak töredékét aktivizálta ehhez a filmhez, sőt, néha kifejezetten túl komoly is volt. (Ez főként a saját gyerekével kapcsolatos jelenetekben fordult elő.)

A film rendezője az a Steve Carr volt, aki a nagyon rossz Péntek Esti Gáz c. ál-fekete ál-vígjátékot, illetve a jól sikerült Dr. Dolittle 2-t rendezte eddig. Az Oviapuval könnyű dolga lehetett, ebben a műfajban talán csak a gyerekszínészek koordinálása jelenthet problémát.

Az Oviapu meglepően nagy (60 millió dolláros) költségvetésből készült, és persze, híven a családi filmek hagyományához, jó sokat is termelt (ezidáig csak az USA-ban 101 millió dollár felett jár). Tekinthetnénk úgy is ezt a filmet, mint néhány Hollywood-i producer okos döntését a pénze befektetésére (a családi filmeket minimum ketten -egy gyerek-egy szülő-, de inkább az egész család szokta megnézni, az összes gyerek a családban, plusz egy-két szülő is, tehát nagyon csábító műfaja ez a filmgyártásnak), de amiért nem teszünk így, az azért van, mert egy tényleg szórakoztató és kedves filmet kaptunk a pénzünkért cserébe, egy klasszikus értelmű, jófajta családi filmet, nem mellesleg Eddie Murphy-vel a főszerepben.