Két dolog nyilvánvaló a Mátrix-trilógiával kapcsolatban: az egyik, hogy a Mátrix egy fantasztikusan jó film volt, minden szempontból, és megérdemelte azt a kultuszt, ami hamar kialakult körülötte. A másik az, hogy a Mátrixból csupán kasszaszempontok miatt lett trilógia, és a Wachowski-testvérek vállát nem nyomta olyan nagy súllyal a 2-ik és 3-ik rész minősége, hiszen egy ilyen első film után kevés néző hagyná ki a folytatásokat, amely tényre nyugodt szívvel alapozhattak az alkotók. Ezt is tették, és ennek az eredménye egy speciális effektekkel és küzdelmekkel telezsúfolt Mátrix 2, illetve egy majdnem teljesen üres Mátrix 3.

Furcsa, de a Mátrix 2 (Újratöltve) olyan nyomtalanul tűnt el bennünk, mintha nem is lett volna. Ha megnyúznának, akkor sem tudnánk két jelenetnél többet felidézni az egész 138 perces filmből, pedig nem is volt annyira régen, hogy láttuk. Az viszont rémlik, hogy ott kezdődtek el azok az elröppent beszélgetések és monológok, amelyek a Mátrix és az igazi világ helyzetéről szóltak, teljesen követhetetlen formában, és amelyek most az utolsó filmben is nagy teret kaptak.

A Mátrix: Forradalmak indításával nem vesződtek sokat Wachowskiék, pontosan onnan indulunk, ahol a második részt abbahagytuk, és ettől az lesz érzésünk, mintha egy élesen kettévágott film második felére ültünk volna be. Ha viszont már itt vagyunk, akkor nagyon figyelünk, mivel most (vagy soha) kiderül, mi lesz hőseink és Zion sorsa, illetve, hogy mire ment ki az a sok beszéd, amit Neo, az Építész, illetve az Orákulum ejtettek meg az előző filmben. Sajnos, szinte már az első jeleneteknél kezdjük elveszíteni a történet fonalát (köszönhetően a 2-ik rész memóriánkból való kitörlődésének), fogalmunk sincs például, hogy került Neo egy elhagyatott állomásra.
--------------------------------------------------------------------------------------------------

en szerepe sem adódik.

A kevesebb érzelmi szál lehetővé teszi, hogy a hangsúly a harcokon legyen, pontosabban Zion honvédő háborúján, amit a város a gépek ellen űz. Ziont meg kell védenie az utolsó emberi csoportnak, történetileg ez világos, az viszont már kevésbé érthető, miért ez tölti ki szinte az egész filmet. Szubjektív időszámításunk szerint a filmidőből legalább háromnegyed órát Zion harca foglal le, ami képszerűen azt jelenti, hogy egy fej nélküli emberre emlékeztető szerkezetből álló flotta, emberi pilótákkal a fedélzetén, megállás nélkül szórja a tüzet a betolakodó őrszemekre (?), amelyek szokás szerint legalább milliószoros túlerőben vannak a kedves emberekkel szemben. Íme, ismét egy bevált hiba: egy maroknyi túlélő ember, szemben az érzéketlen, de megszámlálhatatlan mennyiségű robotokkal. Ilyen felállás volt a Klónok Támadásában, vagy legutóbb a Két Toronyban is, de ezeken kívül még ezernyi filmben szintén, és ez az a helyzet, amiből már tényleg nem lehet többet előhozni, annyira kimerült filmes elem. Nem baj, filmünk még bepróbálkozik vele, úgyhogy hosszú-hosszú perceken keresztül nincs más dolgunk, mint a folyamatos és értelmetlennek tűnő lövöldözést nézni. Aztán, amikor már úgy érezzük, kezdünk kicsit belefásulni a folyamatos golyózáporba, a film átvált a maradék történeti szálakra, amelyek a következők:
Niobé egy titkos úton próbál

bejutni Zionba, és kiderül róla, hogy ő az egyik legjobb pilóta, Neo külön utakon jár, és elindul a Gépek Városába, megalkudni az ottani "uralkodóval", miközben az Orákulum gyereket nevel, sütiket süt, és eligazítja a látogatóit, Smith ügynök pedig százas példányban megsokszorozódva keresi a bajt, és gyúr a végső összetűzésre Neoval.

Láthatóan mindenkinek van dolga (Morpheust kivéve, akinek csak bíznia kell Neoban, plusz egyszer segítenie a navigálásban Niobénak), és lehet, hogy a szálak felbukkanásának a rossz sorrendje miatt van, mégsem nagyon tudjuk egyik vonalba sem beleélni magunkat. Nem tudni miért, de nincs meg a szokásos izgalom sem, amivel a szimpatikus szereplőknek drukkolni szoktunk, itt nagyban megy a játék (az egész emberiség bukhat el néhány órán belül), mégsem izgulunk senkiért sem. Neo annyira szublimált és távoli személyiség lett erre a harmadik részre, az alkotók pedig annyira erőltetik a Megváltó szerepkört számára, hogy miatta már végképp nem aggódunk, mint ahogy nem vagyunk igazán motiváltak a többi szereplő sorsáért sem szurkolni.

Az általunk nemes egyszerűséggel "elröppent párbeszédeknek" nevezett univerzális-globális beszélgetések, amiket az Orákulum (Mary Alice) folytat Neo-val, ezúttal sem nyerik el tetszésünket, arról nem is szólva, hogy egyetlen hangot sem értünk belőle. Az Orákulummal kapcsolatos a film egyetlen vicces (vagyis inkább tragikomikus) beszólása, ami arra utal, hogy az Orákulum az előző részekhez képest "egy más formában" bukkan fel. (Mivel a Mátrix és az Újratöltve Orákulumját játsszó Gloria Foster meghalt 2001 szeptemberében, mielőtt még a harmadik részt is leforgatták volna, Wachowskiéknak egy új színésznőt kellett találniuk a szerepre. Ahelyett, hogy ezt a színészcserét teljesen egyszerűen kezelték volna a filmben, kitalálták, hogy az Orákulum összetűzött Smith ügynökkel, és ezért egy "új formát öltött".) Amikor Trinity riadtan rákérdez az alakváltás okára, az Orákulum valami olyasmit válaszol, hogy "ne tudd meg...".Ez tényleg humoros az adott körülmények között, bár sejthető, hogy éppen nem az alkotók szándéka szerint az.

Meglepő módon a legjobban Niobé, vagyis Jada Pinkett-Smith jelenlétét élveztük a filmben, az aprócska színésznőnek (aki a Szimatnak Szemét, Szemétnek Szimat c. klasszikus akciófilmben szeretette meg magát velünk) most sem akadt nagy szerepe, viszont amikor színen volt, akkor a filmvásznon is átjött a kellemes kisugárzása. Ezzel szemben Carrie-Ann Moss már kevésbé volt aktív, nem is beszélve Keanuról, aki túlontúl visszafogott volt, illetve Fishburne-ről, aki mintha jelen sem lett volna.

A Mátrix: Forradalmak nem az első film folytatása, hanem inkább a második befejezése. Az Újratöltve stílusát folytatja (itt is láthatunk jól lekoreografált küzdelmeket, amikor már nagyon esedékes egy kis kungfu a sok lövöldözés mellett), és ez a film is hemzseg az értelmezhetetlen filozofikus párbeszédektől. A nézőnek az az érzése támadhat, hogy egy patika-mérlegen számították ki a "Mátrix-elemek" mennyiségét és súlyát, ezek adagolását és keverési arányát, úgy, hogy akciók, a verekedések és a filozófiák még emlékeztessenek nyomokban az eredetükre (a Mátrixra), de ezek felépítése és bemutatása már ne igényeljen annyi kreatív energiát. Egyre kevesebb szellemi befektetéssel egyre több pénzt összehozni, a kult-film mítoszából még két bőrt lehúzni, trilógia címszó alatt, úgy tűnik, mintha ez lett volna a Wachowski-fivérek célja.

A Forradalmak talán még egyszerűbb, mint az Újratöltve volt, de abban hasonlítanak egymásra, hogy a vége főcím után egyiknél sem érezzük már azt a pezsgést és finom izgalmat, amit a Mátrix megnézése után éreztünk. Akkor egy teljesen új dimenzió tárult elénk, ami mind látványban, mint gondolatilag ugyancsak "rendben volt", de az volt az utolsó alkalom, amikor a Mátrix-elemek harmonikusan működtek együtt. A folytatások ehhez képest már csak fél-, vagy negyedtestvérek, amik az eredeti gondolatok helyett csupán kreált filozófiákat képviselnek.

A Forradalmakkal lezárult a Mátrix-trilógia, az abszolút kasszasiker filmhármas, ami híressé tette a Wachowski-testvéreket, cserébe az első film sajátos világáért és egyedi szemléletéért, amit viszont ők találtak ki. Valószínűleg elég lett volna két film is ebből a Wachowski-mitológiából, főként, mivel sem az Újratöltve, sem a Forradalmak nem érte már el a Mátrix-színvonalat. Bárhogyan is, a trilógiának vége, nemsokára "egyben" is megnézhetjük a filmeket DVD-n, és mivel már játszhatunk Mátrix-videójátékokat is, lassan teljesen fel leszünk vértezve a Mátrix ellen. Ha létezik olyan egyáltalán.