Emberközelibb stílusban

Annyira rendben és hagyományosan zajlott a 75. Oscar Gála, hogy az ünnepség végén a néző fejében megvillant a gondolat, hogy Will Smith talán elszámította magát a távolmaradásával.
A "sztárok, pompa fényűzés" trojka helyett mintha az "emberek a színpadon" leírás jobban illene e jubileumi Oscar díjkiosztó ünnepségre, a háború miatt egyfajta biztonsági üzemmódot (safe mode) erőltetett mind a szervezőkre, mind a résztvevőkre, mind magukra a nézőkre is. Szemünknek hamar hozzá kellett szoknia a sztárok hiányos jelenlétéhez. Sok-sok olyan színészt nem lehetett látni, akit úgy várt volna az ember. Sandra Bullock, Hugh Grant, George Clooney, Leonardo DiCaprio, Mel Gibson, Winona Ryder, Steven Spielberg, Tom Cruise, hogy csak azoknak a neveit említsük, akik leghamarabb az eszünkbe jutnak. Ehhez a hiányzás jelenséghez hozzáadódik a vörös-kárpit bevonulási show elmaradása is, ennek következtében sok olyan művészt sem lehetett látni, akik esetleg jelen voltak. Például Tom Hanks végig láthatatlan maradt, ám amikor a ceremónia végén a színpadra gyűjtötték az elmúlt 75 év színész-nyerteseit, ő is előbukkant.

Ezen felül az is belejátszott az idei Oscar egyszerű stílusába, hogy magát az ünnepség idejét is leszorították. Már évek óta "téma volt", hogy valahogy le kéne redukálni a ceremónia hatalmasra duzzadt időtartamát, s most tessék, bekövetkezett. Lehet, hogy puszta percekben kifejezve nem tűnik jelentősnek a rövidítés (az ünnepség kerek 3 órát vett igénybe), ám a néző számára határozottan értékelhető volt ez az újfajta "tömör stílus". Egyszerűen nem váltunk türelmetlenné, nem fordult meg a fejünkben, hogy esetleg majd holnap reggel megnézzük videóról, nem éreztük, hogy húznák az időt, egyszóval határozottan jót tett neki, illetve nekünk is ez az új módi. Ez a tömörség legszembetűnőbben azt eredményezte, hogy a közönség sorait pásztázó bejátszások száma és ideje meglehetősen lerövidült, ami végképp az egyszerűség, a sztárolás-mentesség alaptónusát adta az ünnepségnek.

Ez az egyszerűség mindenképp új fejleménynek tekinthető, és valószínűleg nem egyszeri alkalomról van szó, hanem egy új korszak kezdetéről. Az emberek ugyanúgy egész éven keresztül imádják a sztárokat, a filmeket, és ugyanúgy drukkolnak, hogy kedvenceik nyerjenek, de a helyzet mégsem ugyanaz, mint régebben. Egyrészt a közönség hozzászokhatott, hogy nem pont az nyer, akit szeretne, másrészt ahhoz is, hogy ha a kedvence nyer, az is inkább csak egy kellemes érzés, mint egy embert belülről szétrepesztő, túláradó boldogság, győzelem érzet, amit afelett érzünk, hogy "az igazság győzött". Az emberek számára az igazság mint ilyen már bizonyára nem létezik, vagy nem annyira érdekes. Egyszerűen vannak filmek, vannak akadémiai tagok, vannak díjak, vannak, akik megkapják, vannak, akik nem. Az egész hisztéria-mentesség hátterében talán a DVD jelenség áll, az, hogy ha valaki nagyon szeret egy filmet, megveszi DVD-n, és ezáltal mintegy hazavitte a teljes filmet, és mindent, ami a filmhez tartozik, többé már nincs hiányérzete, nincs szüksége arra, hogy a filmet értéknövelő tulajdonságokkal felruházzák. Akárhogyan is van, egy biztos, ez a 75. Oscar gála a klasszikusan puritán, sőt visszafogott volta nem valamiféle hanyatlást, leáldozást mutat, hanem egy új, emberközeli korszak kezdetét.

Ami a díjakat illeti, nagyon örültünk Az Órák és A Zongorista sikerének. Az Órák 1, a Zongorista 3 díjat vihetett haza. Adrien Brody megkapta a legjobb férfi főszereplő díját (ennek nagyon-nagyon örültünk), Polanski megkapta a legjobb rendezőét (ez nagy meglepetés volt, és nagyon örültünk), és a film forgatókönyvírója, Ronald Harwood, aki Szabó István féle szembesítést írta, a legjobb adaptált forgatókönyv írójaként mehetett végül haza. Mindhárom díjnak nagyon örültünk, ráadásul nem csak annak, hogy a Zongorista kapta meg, hanem (galád módon) annak is, hogy nem egy másik film, nevezetesen a New York bandái kapta meg ugyanezt. A New York Bandáiról látatlanban az a véleményünk, hogy Scorsese direkt Oscarra készítette, ugyanúgy, mint korábban a Casino-t. A másik, ami nem szimpatikus a filmben az az, hogy Scorsee ismét a régi jó, bevált témájához nyúlt, a maffiához. Amit ő a maffiáról mondani tudott (és persze az nem volt kevés), azt a Nagymenőkben tökéletesen vászonra vitte. Ezt aztán egy az egyeben megismételte a Casino-ban, de ám, legyen, már Sharon Stone miatt is megérte megnézni "mégegyszer", viszont nagyon zavaró volt az Oscar-hangulat, hogy azt lehetett érezni, ez a film nem a közönségnek, hanem az akadémiának készült. Hosszú, patetikus, túlságosan is "na ez itt a nagybetűs történelem" hangulatú volt.

A New York Bandái látatlanba úgy tűnik, "még kaszinóbb" lesz, mint a Casino volt, ezért nem szimpatikus. Ugyanezt elmondhatjuk külön Daniel D. Lewis-ról is. Őt az Apám Nevében miatt eléggé megkedveltük, egyik kedvencünk volt, csak aztán valahogy rájött, hogy mit kedvelnek benne az emberek, és e tudás birtokában elkezdte még jobban előhívni, megcsinálni magát, s az eredmény lehangoló lett. Egy kopasz, 40 kilós, csontsovány buddhista fickó, révült mosollyal az arcán, korábbi önmagának a karikatúrája. Természetesen pont nem olyan frizurája volt, mint a filmben, a bevált módszerhez folyamodott, miszerint a legtöbb színész ahogy kijön egy filmből, rögtön megváltoztatja a haját, vagy ha férfi, szakállt növeszt, érzékeltetve, hogy ez számára csak egy szerep volt a sok közül. Az igazság pillanatában aztán ott volt Adrien Brody a filmbeli frizurájával, oldalán az anyukájával és egy olyan filmmel és egy olyan alakítással a háta mögött, ami előtt már az Oscar előtt is mindenki megemelte a kalapját. A másik széken Daniel D. Lewis, aki korában látványosan szakított Hollywooddal, és aki most soványabb volt, mint Brody, pedig a szerepe nem követelte meg tőle, hogy lefogyjon, egy olyan filmmel a háta mögött, amiről a vak is látja, hogy direkt Oscarra készült. Nem tudtunk eléggé örülni annak, hogy Scorsese számítása nem jött be, ráadásul ez a két díj, a legjobb főszereplő férfi és a legjobb rendező díja nem is találhatott volna megfelelőbb gazdára.

Az Órák darabra csak egy Oscarral dicsekedhet, ám ez a legmegfelelőbb formában ütött be, úgy, hogy Nicole Kidman lett legjobb női főszereplő. Kidman-t a Cruise viszony idején nem igazán bírtuk, a mélypont a Kubrick film volt, illetve tavaly a Moulin Rouge. Az On Lány azonban már érdekes fordulatot hozott, feltűnt, hogy Kidman nem is rossz színésznő. Aztán ez az enyhe felismerés lavinaszerűen nagyra nőtt Az Órák megtekintése után, azóta fő kedvencként gondolunk rá. Amikor megkapta ezt a díjat, nagyon megörültünk, mert egy igazán tehetséges színésznő kapta, egy értékes és szép filmben nyújtott remek alakításáért, szóval minden stimmelt. Nem volt szép a ruhája, a haja direkt előnytelen és fantáziátlan volt, tulajdonképpen nem is nézett ki jól, mégis jó volt őt látni, akkor is, ha nem egy címlapfotót, hanem "csak" egy remek színésznőt láttunk.
A sors iróniája, hogy mintha mindenki valaki mást fúrna ki a helyéről, szinte rögtön, ahogy Kidman bejött, Renée Zellweger fénye ugyanolyan gyorsasággal kezdett halványodni meglátásunk, megítélésünk szerint. Eleve, ebben a Chicago-ban nem csinál mást, csak az ajkait biggyeszti, aztán itt van a Bridget Jones 2. aminek a kedvéért többé nem hajlandó meghízni egyetlen grammot sem. Ezzel összhangban teljesen bulémikus megjelenést produkált, amiről persze mi is tudjuk, hogy sokkal inkább betegség, mint hülyeség, de azért mégis ellenszenvet ébresztett, lévén, hogy ez korábbi önmagával való elégedetlenségéről tanúskodik, arról, hogy akit mi a személyében kedveltünk, neki nem felelt meg. Egészében olyan hangulatot árasztott, mintha sürgetően elérkezettnek érezte volna az időt arra, hogy végre rá kerüljön a sor Oscar tekintetében. Renée-t nagyon kedveljük már a Zenebirodalom Visszavág óta (1995), és amiben most van, az biztosan egy átmeneti állapot, mindenesetre kicsit sem szimpatikus.
Az idei Oscar (hálistennek) az emberibb, letisztultabb dimenziók felé tolódott el a sztárság vakító fényében ünnepléstől. Ezzel párhuzamosan a Gyűrűk Ura hiszti is lecsillapodni látszik. Tavaly 9 jelölésből négyet beváltott, és ezzel az év Oscar-filmje lett, ez gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy minden egyes díjnál az lett a kérdés, Gyűrű, vagy nem gyűrű, ami hosszú távon (3 óra) eléggé monoton. Idén csak két díjat kapott, ráadásul megérdemelteket, legjobb hang-editálás és legjobb vizuális effektek.

Steven Martin, a házigazda is eléggé jó volt, humora meglehetősen egyszerű volt, nem voltak felpörgetett, feltupírozott elemei, egyszerűen kedvesen vezette az estét. Számunkra megérte fennmaradni ilyen sokáig, mert jó érzés az a tudat, hogy az emberek jófejek, és hogy két olyan film is díjazott lett, melyeket nagyon szeretünk. Jó arra gondolni, hogy e díjak következtében most még többen fogják őket megnézni, mert hiszen ez a legnagyobb dolog, amit egy film kaphat, az, hogy megnézik az emberek.