Műfajilag a film a "romantikus" meghatározáshoz áll a legközelebb, annyiban legalábbis, hogy a főszereplők a szerelem, az emberség, szimpátia és barátság, és ezekhez hasonló jófajta érzelmek mentén haladnak előre, amitől a nézőnek valami romantikus-féle hangulata támad. Persze ez nem azt jelenti, mintha egy felhőtlen boldogság-felhő borítaná be hőseinket, szó sincs erről, ez a film a valódi hétköznapokról szól, egy fiatal anyáról és egy idős cukrászmesterről, és arról, hogy egy élet minőségét milyen megfoghatatlan dolgok határozhatják meg.

Hősnőnk, Giovanna (Giovanna Mezzogiorno) egy fiatal lány, aki elég meglepő módon már két gyerek anyja, és 9 éve él házasságban tinikori szerelmével, Filippóval (Filippo Negro). ( Jó dolog, hogy a két főszereplő a saját keresztnevével szerepel a filmben.) Filippo egyik nap eligazít egy idegen férfit az utcán, aki zavart, és láthatóan nem emlékszik semmire, még a saját nevére sem. Filippo külsőre egy szimpatikus és helyes fiatal srác (aki mellesleg még nagyon jó apa is), és hamar kiderül, hogy a kedves külsőhöz nála egy kifejezetten jószív is társul. Giovanna szeretne szabadulni az amnéziás öregtől, de Filippo nem hagyja annyiban, és végül mindenféle apró trükkel eléri, hogy a férfi náluk lakjon pár napig.
--------------------------------------------------------------------------------------------------

A film többek közt azért is jó, mert mindenféle kis jelből, párbeszédből, vagy csak gesztusokból képes hamar jellemezni a hőseit, apróságokból bemutatni a személyiségüket, vagy sejtetni az érzéseiket. Szinte rögtön képbe kerülünk Giovannával kapcsolatban is: a lány frusztrált amiatt, hogy fiatal kora óta főként családanyaként működik, és bár odavan érte a férje, úgy érzi, nem futott még ki sem a szépsége, sem a valódi énje. Ezek miatt kissé morcos mindenkivel, a legszembetűnőbb módon például a saját lányával, aki pedig ráadásul pont olyan szép és okos, mint ő, csak kicsiben. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy mennyire ellenére van az új vendég, bár az is sejthető, hogy ez nem marad így sokáig.

A különböző személyiségek elkezdenek kibontakozni egymás felé, beindulnak a kölcsönhatások, és ahogy egyre élesebben rajzolódik ki az idős férfi múltja, úgy telítődik Giovanna is új érzésekkel, és úgy haladunk egyre gyorsabb tempóban a megnyugtató és rendes végkifejlet felé.

Giovanna és idős barátjának a kapcsolata adja a film fő vonulatát, de ebből ágazik ki egy másik szál is, ami Giovanna különös vonzalmáról szól, a vele szemközti lakásban egyedül élő fiatal férfi, Lorenzo iránt. A lány évek óta lesi a konyhaablakából a férfit, ismeri már a szokásait, és minden este van néhány perce, amit a Lorenzoról való ábrándozással tölt. Giovanna az izgalmas ismeretlentől reméli az élete kiteljesedését, és bár az ő kapcsolatuk is "beindul", Ozpetek ezt a szálat is érzékenyen és jól zárja le, de nem úgy, mint ahogy azt feltétlenül várnánk.

Amennyire tudjuk, a rendező eddigi filmjeiben is felmerült a homoszexualitás témája, de még ha nem is lenne így, ez a film olyan romantikusan és (ismét) szépen mutatta be két meleg férfi szerelmét, ami különleges. Egyébként gyakran felbukkan a filmben tolerancia kérdése is, úgy általában, így például Giovanna egyetlen barátnőjének egy fekete férfi a férje, és csak fekete gyerekeik vannak, de azt is megtudjuk, hogy Giovannára van rábízva az egyik kínai kolléganője is, hogy ne essen semmi baja bevándorlóként.

A romantikus hangulatot nemcsak a szerelmek, barátságok, és egyéb komoly kapcsolatok biztosítják, hanem az álmok is, azok a vágyak, amik a kiteljesedett életet célozzák meg. Giovanna könyvelőként dolgozik egy csirkeüzemben, ami egy ugyancsak lehangoló munkakörnyezet, és nemcsak ő szenved ettől, hanem nekünk, nézőknek sem esik jól gyönyörű főhősnőnket folyamatosan felakasztott csirkék közt látni. A könyvelői munka mellett mellékkereseti forrásként Giovanna finom sütiket süt az egyik ismerőse bárjának, és ez az a munka, amit igazán élvez, és amiben végre magára ismer. Mire véget ér a film, Giovanna minden szinten magára talál, összhangba kerül saját magával, vágyaival és érzelmeivel, és mindezt egy hetvenes úr kedvességének és közvetlenségének köszönhetően. Az idős barátot egyébként egy 85 éves színész, Massimo Girotti játszotta (csodásan), de sajnos ez volt az utolsó filmje is, mert 2003 elején szívroham következtében meghalt.

Egy különleges és egy határozottan szép film A Szemközti Ablak, tele valódi érzelmekkel, emlékekkel, és még egy csomó olyan dologgal, amitől végül azt mondhatjuk egy filmre: "szép is, jó is". Mostantól nagyon kedveljük Ferzan Ozpetek török származású olasz filmrendezőt, és ezután alig várjuk, hogy visszamenőleg is megnézhessük a filmjeit.