2005-05-10
Alfa Holdbázis
Vissza a sci-fi jövőbe
A 70-es évek nagyszerű sci-fi sorozata a távoli jövőben, 1999-ben játszódik, miután egy nagy erejű robbanás következtében a Hold elhagyta a földkörüli pályáját, és kirepült a világűrbe. Amíg a legtöbb sorozat, illetve sci-fi film leragad a külsőségeknél, addig John Koenig és csapata igazi, eredendően sci-fi kihívásokkal találkozik, a nézők számára pedig egy újszerű és mély sci-fi látásmódot nyújtanak az Alfa Holdbázis-epizódok, a Csillagok Háborúja előtti időkben.
Az Alfa Holdbázis, alias "Space: 1999" számos tekintetben nemcsak úttörő vállalkozás, de ugyanannyira meghatározó kulturális mérföldkő, viszonyítási alap is. A '70-es évek igazán termékeny korszak volt, egy kulturális csúcspont a történelemben, az Alfa Holdbázis pedig mint ihletett alkotás-sorozat - egyfajta történelmi kapszulaként - 
megkötötte magában mindazt a jót, ami akkoriban a levegőben vibrált, és azt mind a mai napig elérhetővé teszi számunkra. Világos persze, hogy a sci-fi világirodalom a '70-es évek közepére már bőséges mennyiségű alapötletet kínált ahhoz, hogy ezek a remek Alfa epizódok megszülethessenek, mégsincs az a benyomásunk, mintha e tv-sorozat egyfajta popularizált válogatás lenne csupán. Vajon mi lehet az Alfa Holdbázis titka?
Majd 30 év távolából azt mondhatjuk, elsősorban a látásmódja az, ami döbbenetesen profi. Ennyire mély mondjuk így "sci-fi gondolkodást" leginkább csak a műfaj csúcsát képező Sztanyiszlav Lem féle Solaris-ban és a Tarkovszkij féle Stalker-ben és az ehhez hasonló kvalitású alkotásokban találunk, lásd A Dűne, vagy újabban az Ötödik Elem vagy a Men In Black.
A sorozat epizódjai során a Föld egykori holdja, rajta az Alfa Holdbázissal vándorol a világűrben, a letelepedés, az új otthon találásának reményében. E biblikus vándorlás egyes állomásai képezik az egyes epizódokat, és minden egyes állomás valami találkozás valami életformával. Ma, ha valaki egy világűrben sodródó, magára hagyott kisbolygóról készítene sorozatot, abban biztos, hogy senki sem találkozna senkivel. Sodródnának előre a világűrben, a nagy kihaltságban, azt ennyi. Az Alfa Holdbázis azonban a '70-es évek derűjével rendelkezve komoly forgalmat bonyolít, minden epizódra jut valami találkozás. Ráadásul számos találkozás egyenesen azzal kecsegtet, hogy az Alfa lakói végre új otthonra leltek, ám John Koenig, a parancsnok, aki társai sorsát vállán viselő barátnak és filozófusnak sem rossz, mindig úgy van vele, hogy érdemes egy kicsit jobban megkutatni, valójában miről is van szó. Volt már olyan is, hogy az Alfa teljes népessége letelepedett egy új bolygón, amivel összetalálkoztak, mindenki vidám kábulatban élvezte az életet, egyedül John Koenig volt észnél, ő tudta, hogy ez csapda.
A meglehetősen filozofikus csapdák felismerésén kívül az epizódok találkozásai egy-egy életveszélyes fenyegetésként is felfoghatók, melyeken rendszerint napjainkban már nem megszokott módokon kerekednek felül. Manapság, ugyebár az Óz, A Nagy Varázsló egyszerűsített esete dívik, hogy a boszikat vízzel kell leönteni, és minden fenyegető elemnek van egy-egy gyenge pontja, amit meg kell találni, és akkor kész. Persze, az Alfában is van ilyen, például amikor egy félelmetes henger-alakú gépezet landol náluk, aki mindenre lő, ami él és mozog, ő maga azonban gyakorlatilag
elpusztíthatatlan. Végül fel kell fedeznie John Koenig-nek, hogy a szerkezet vak, s e gyenge pont segítségével legyőzhetik. Mégis, a lényeg nem ez, hanem a látásmód, az, hogy érdeklődően, a megértés, a felfedezés napszemüvegén keresztül vizsgálódva tekintik a különböző létformákat.
Napjainkban a "harcosok", beleértve a konkrét katonákat, heavy metal-t hallgatnak, és úgy élvezik a gyilkolást, mintha valami videójátékot játszanának, nos, az Alfa egy egészen más világ. Mellesleg, ami a látásmódot illeti, a sorozat a jól irányítható, parancsoknak engedelmeskedő embertípust ugyanúgy elhibázottnak tekinti, mint ahogy a hiper csúcs-képességű komputerek felfogóképességét is végig korlátozottként, korlátoltként kezeli, ami nem kis dolog, tekintve, hogy akkoriban a "számítógép segítségével" volt a varázsszó, amellyel bármit el lehetett adni - például a Csillagok Háborúját is. A lényeg az, hogy végül mindig a komputer, a tudomány felett átívelő szempontok szerint meghozott emberi döntésre van szükség, amit John Koenig-nek kell meghoznia, és ami nélkül az adott epizódot el is buknánk.
Az Alfa Holdbázis a kozmosz-szemléletén is érződik ám a 70-es évek frissessége, az univerzum 60-as években felfedezett tágulása, majd az ennek nyomán kialakult pulzálás-elmélet
nemcsak a B-52's-t és Woody Allen-t ihlette meg, de minden bizonnyal Gary és Sylvia Anderson-t is, a sorozat kreátorait, producereit, s velük együtt az epizódok íróit is.
A '70-es évek tudományos szemléletét egyebek közt az jellemezte, hogy az embereknek egyszerre kellett megismerkedniük a globális jelenségekkel, mint az ózon réteg vékonyodása, az atomháború fenyegetése, és földünk és a naprendszer történetét és jövőjét érintő tudományos felfedezésekkel, valamint azzal ténnyel, hogy az egyes kormányok, sőt, minden egyes kormány korrupt, és elnyomó jellegű, s ez ellen akár az egyes ember is felléphet. Nemcsak a világegyetem tágult, hanem a mi kis világunk is, s ennek a szellemi felpezsdülésnek a jegyeit az Afla Holdbázis is abszolút magán viseli. Egyik epizódjában például az a Voyager 1 szerepel, azzal a Voyager 1-el találkoznak, amelyet akkoriban (1975 körül) még útjára sem indítottak (!). Ugyanennek az epizódnak az ugyancsak bámulatos leleménye, hogy a Voyager 1, amit a világűr megismerésére küldtek ki, amely (a '70-es '80-as években kikristályosodott filozófiai, fizikai, ill. tapasztalati gondolatnak megfelelően) pusztító hatást tesz vizsgálódása tárgyára - káros sugárzásokat bocsát ki, és ezzel bolygókat pusztít el "a primitív szerkezet". Az illető epizódban a Voyager-t útjára bocsátó fiktív tudós valóságos háborús bűnösként tekint magára, durvábban, mintha az atombombát fedezte volna fel.
A sorozat címében szereplő 1999-es évszám is eredeti '70-es évekbeli képződmény. Akkoriban úgy tűnt, a 2000-es év nagyon távol van, mert addig is a Föld bármelyik percben felrobbanhat (a pusztító emberi természetet, s a föld valószínűsíthető pusztulását majdnem minden epizódban szóvá teszik), másrészt, a technikai fejődés, ami akkoriban hetek alatt is hatalmas ugrásokra volt már képes (lásd "számítógép segítségével"), egyszerűen elképzelhetetlen léptékű fejlődést vetített előre a következő évtizedekre. A 2000-re évre úgy tekintettek akkor, mint arra az időre, amikor a földi élet átmegy sci-fibe, értsd, amikor a technika annyira fejlett lesz már, hogy az egész életet teljesen új alapokra helyezi. A komputerek idő-kezelését sem oldották meg csak 1999-ig, ebből lett a Y2K promléma, a UNIX epoch, időkezdet pedig 1972.
A film fényképezése meglehetősen profi - bár ez még a Csillagok Háborúja előtti időszak, amelyet a Lucasfilm, illetve az Industrial Light And Magic által kifejlesztett komputer-vezérelt kameramozgatás, és az ennek révén megvalósítható bonyolult virtuális mozgásokat (űrhajók harca)
megvalósító többrétegű (kompozit) fényképezés jelent. Azért az Alfa Holdbázis is profi volt a maga helyén, és annak idején kifejezetten látványosnak számított, és drágának is az epizódonkénti 300 000 dolláros költségvetéssel, amely révén anyagilag rendesen megbukott. Az Alfa képi világa azért volt jó, mert jól néztek ki az űrhajók, kezdve a Sasokkal, a holdbázis saját űrhajóival, de az ellenséges űrhajók is nagyon profik voltak. Például a Voyager-es epizódban ilyen módon 3 különböző technikai fejlettségű civilizáció űrhajóit láthattuk összecsapni, a kezdetleges Voyager-t, a közepet képviselő sasokat és a minket messze meghaladó fejlettségi szintű idegen hajókat, és ez a három generáció teljesen hihetően is nézett ki egymáshoz képest is.
A sasok, azok belső tere, a video-phone-ok, az űrruhák, de még a lézer-stukkerek is abszolút eredetiek, hitelesek voltak. Komoly pluszt jelentett az is, hogy amikor a sorozatot bevezető első részben a holdon mászkáltak, nagyon profin előállították az 1/6-os gravitációt, és barátaink abszolút lebegve lépkedtek, ami eléggé jól sikerült trükk volt - akárhogyan is állították elő.
A fényképezés további erénye, hogy szinte mindegyik epizódban szerepel valami vizuálisan abszolút nem-műtermi élmény, legyen az egy pusztító homokvihar, amely mai kategóriákkal "katasztrófa" vagy "akció" jelleget kölcsönzött a filmnek, vagy mondjuk egy szubjektív kamera, amikor egy idegen csillag által megszállt szereplő úgy tekint célpontként a szoláriumozó csajokra (szolárium !!, 1975-ös találmány), ahogyan Spielberg cápája tekint (később) a fürdőzőkre. Ezek a nem-műtermi, direkt-nem-steril felvételek emelik ki az Alfát a megszokott televíziós sci-fi feldolgozások közül, melyeket leginkább az egyszerű
blue-box technika alkalmazása jellemzett. Az Alfa Holdbázis ezzel szemben vizuálisan is pszichedelikus: zenei, átélhető és felkavaróan modern.
Az Alfa Holdbázis is, mint későbbi rokona a Twin Peaks, mintha miden epizódban arra emlékeztetne minket, mintha minden epizódban oda lyukadna ki, hogy "több dolgok vannak földön s égen" ... mintsem gondolnánk.
Az Alfa Holdbázis ezzel együtt sajnos nem olyan, mint a Twi Peaks, amíg a Twin Peaks minden egyes epizódja csúcs, addig az Alfáról ugyanez nem mondható el, vannak szinte nézhetetlen részei is, sajnos. A mennyiség végül legyőzte a minőséget. A Space 1999 végső fokon inkább csak egy megkapó bájjal rendelkező ipari alkotás, mégis értékelhető, és hiába tűnik mai szemmel lassúnak vagy kicsit furának, hiába vannak nagyon gyenge epizódjai is, megérdemli a kultikus jelzőt. Összességében izgalmas élményt kínál, mint egy időkapszula, amely a '70-es évek végén magába zárta az akkori levegőt, majd kirepült a világűrbe, hogy távoli világokba (mint amilyen a Föld 2005-ben) eljuttassa ezt a mintát ...
megkötötte magában mindazt a jót, ami akkoriban a levegőben vibrált, és azt mind a mai napig elérhetővé teszi számunkra. Világos persze, hogy a sci-fi világirodalom a '70-es évek közepére már bőséges mennyiségű alapötletet kínált ahhoz, hogy ezek a remek Alfa epizódok megszülethessenek, mégsincs az a benyomásunk, mintha e tv-sorozat egyfajta popularizált válogatás lenne csupán. Vajon mi lehet az Alfa Holdbázis titka?
Majd 30 év távolából azt mondhatjuk, elsősorban a látásmódja az, ami döbbenetesen profi. Ennyire mély mondjuk így "sci-fi gondolkodást" leginkább csak a műfaj csúcsát képező Sztanyiszlav Lem féle Solaris-ban és a Tarkovszkij féle Stalker-ben és az ehhez hasonló kvalitású alkotásokban találunk, lásd A Dűne, vagy újabban az Ötödik Elem vagy a Men In Black.
A sorozat epizódjai során a Föld egykori holdja, rajta az Alfa Holdbázissal vándorol a világűrben, a letelepedés, az új otthon találásának reményében. E biblikus vándorlás egyes állomásai képezik az egyes epizódokat, és minden egyes állomás valami találkozás valami életformával. Ma, ha valaki egy világűrben sodródó, magára hagyott kisbolygóról készítene sorozatot, abban biztos, hogy senki sem találkozna senkivel. Sodródnának előre a világűrben, a nagy kihaltságban, azt ennyi. Az Alfa Holdbázis azonban a '70-es évek derűjével rendelkezve komoly forgalmat bonyolít, minden epizódra jut valami találkozás. Ráadásul számos találkozás egyenesen azzal kecsegtet, hogy az Alfa lakói végre új otthonra leltek, ám John Koenig, a parancsnok, aki társai sorsát vállán viselő barátnak és filozófusnak sem rossz, mindig úgy van vele, hogy érdemes egy kicsit jobban megkutatni, valójában miről is van szó. Volt már olyan is, hogy az Alfa teljes népessége letelepedett egy új bolygón, amivel összetalálkoztak, mindenki vidám kábulatban élvezte az életet, egyedül John Koenig volt észnél, ő tudta, hogy ez csapda.
A meglehetősen filozofikus csapdák felismerésén kívül az epizódok találkozásai egy-egy életveszélyes fenyegetésként is felfoghatók, melyeken rendszerint napjainkban már nem megszokott módokon kerekednek felül. Manapság, ugyebár az Óz, A Nagy Varázsló egyszerűsített esete dívik, hogy a boszikat vízzel kell leönteni, és minden fenyegető elemnek van egy-egy gyenge pontja, amit meg kell találni, és akkor kész. Persze, az Alfában is van ilyen, például amikor egy félelmetes henger-alakú gépezet landol náluk, aki mindenre lő, ami él és mozog, ő maga azonban gyakorlatilag
elpusztíthatatlan. Végül fel kell fedeznie John Koenig-nek, hogy a szerkezet vak, s e gyenge pont segítségével legyőzhetik. Mégis, a lényeg nem ez, hanem a látásmód, az, hogy érdeklődően, a megértés, a felfedezés napszemüvegén keresztül vizsgálódva tekintik a különböző létformákat.
Napjainkban a "harcosok", beleértve a konkrét katonákat, heavy metal-t hallgatnak, és úgy élvezik a gyilkolást, mintha valami videójátékot játszanának, nos, az Alfa egy egészen más világ. Mellesleg, ami a látásmódot illeti, a sorozat a jól irányítható, parancsoknak engedelmeskedő embertípust ugyanúgy elhibázottnak tekinti, mint ahogy a hiper csúcs-képességű komputerek felfogóképességét is végig korlátozottként, korlátoltként kezeli, ami nem kis dolog, tekintve, hogy akkoriban a "számítógép segítségével" volt a varázsszó, amellyel bármit el lehetett adni - például a Csillagok Háborúját is. A lényeg az, hogy végül mindig a komputer, a tudomány felett átívelő szempontok szerint meghozott emberi döntésre van szükség, amit John Koenig-nek kell meghoznia, és ami nélkül az adott epizódot el is buknánk.
Az Alfa Holdbázis a kozmosz-szemléletén is érződik ám a 70-es évek frissessége, az univerzum 60-as években felfedezett tágulása, majd az ennek nyomán kialakult pulzálás-elmélet
nemcsak a B-52's-t és Woody Allen-t ihlette meg, de minden bizonnyal Gary és Sylvia Anderson-t is, a sorozat kreátorait, producereit, s velük együtt az epizódok íróit is.
A '70-es évek tudományos szemléletét egyebek közt az jellemezte, hogy az embereknek egyszerre kellett megismerkedniük a globális jelenségekkel, mint az ózon réteg vékonyodása, az atomháború fenyegetése, és földünk és a naprendszer történetét és jövőjét érintő tudományos felfedezésekkel, valamint azzal ténnyel, hogy az egyes kormányok, sőt, minden egyes kormány korrupt, és elnyomó jellegű, s ez ellen akár az egyes ember is felléphet. Nemcsak a világegyetem tágult, hanem a mi kis világunk is, s ennek a szellemi felpezsdülésnek a jegyeit az Afla Holdbázis is abszolút magán viseli. Egyik epizódjában például az a Voyager 1 szerepel, azzal a Voyager 1-el találkoznak, amelyet akkoriban (1975 körül) még útjára sem indítottak (!). Ugyanennek az epizódnak az ugyancsak bámulatos leleménye, hogy a Voyager 1, amit a világűr megismerésére küldtek ki, amely (a '70-es '80-as években kikristályosodott filozófiai, fizikai, ill. tapasztalati gondolatnak megfelelően) pusztító hatást tesz vizsgálódása tárgyára - káros sugárzásokat bocsát ki, és ezzel bolygókat pusztít el "a primitív szerkezet". Az illető epizódban a Voyager-t útjára bocsátó fiktív tudós valóságos háborús bűnösként tekint magára, durvábban, mintha az atombombát fedezte volna fel.
A sorozat címében szereplő 1999-es évszám is eredeti '70-es évekbeli képződmény. Akkoriban úgy tűnt, a 2000-es év nagyon távol van, mert addig is a Föld bármelyik percben felrobbanhat (a pusztító emberi természetet, s a föld valószínűsíthető pusztulását majdnem minden epizódban szóvá teszik), másrészt, a technikai fejődés, ami akkoriban hetek alatt is hatalmas ugrásokra volt már képes (lásd "számítógép segítségével"), egyszerűen elképzelhetetlen léptékű fejlődést vetített előre a következő évtizedekre. A 2000-re évre úgy tekintettek akkor, mint arra az időre, amikor a földi élet átmegy sci-fibe, értsd, amikor a technika annyira fejlett lesz már, hogy az egész életet teljesen új alapokra helyezi. A komputerek idő-kezelését sem oldották meg csak 1999-ig, ebből lett a Y2K promléma, a UNIX epoch, időkezdet pedig 1972.
A film fényképezése meglehetősen profi - bár ez még a Csillagok Háborúja előtti időszak, amelyet a Lucasfilm, illetve az Industrial Light And Magic által kifejlesztett komputer-vezérelt kameramozgatás, és az ennek révén megvalósítható bonyolult virtuális mozgásokat (űrhajók harca)
megvalósító többrétegű (kompozit) fényképezés jelent. Azért az Alfa Holdbázis is profi volt a maga helyén, és annak idején kifejezetten látványosnak számított, és drágának is az epizódonkénti 300 000 dolláros költségvetéssel, amely révén anyagilag rendesen megbukott. Az Alfa képi világa azért volt jó, mert jól néztek ki az űrhajók, kezdve a Sasokkal, a holdbázis saját űrhajóival, de az ellenséges űrhajók is nagyon profik voltak. Például a Voyager-es epizódban ilyen módon 3 különböző technikai fejlettségű civilizáció űrhajóit láthattuk összecsapni, a kezdetleges Voyager-t, a közepet képviselő sasokat és a minket messze meghaladó fejlettségi szintű idegen hajókat, és ez a három generáció teljesen hihetően is nézett ki egymáshoz képest is.
A sasok, azok belső tere, a video-phone-ok, az űrruhák, de még a lézer-stukkerek is abszolút eredetiek, hitelesek voltak. Komoly pluszt jelentett az is, hogy amikor a sorozatot bevezető első részben a holdon mászkáltak, nagyon profin előállították az 1/6-os gravitációt, és barátaink abszolút lebegve lépkedtek, ami eléggé jól sikerült trükk volt - akárhogyan is állították elő.
A fényképezés további erénye, hogy szinte mindegyik epizódban szerepel valami vizuálisan abszolút nem-műtermi élmény, legyen az egy pusztító homokvihar, amely mai kategóriákkal "katasztrófa" vagy "akció" jelleget kölcsönzött a filmnek, vagy mondjuk egy szubjektív kamera, amikor egy idegen csillag által megszállt szereplő úgy tekint célpontként a szoláriumozó csajokra (szolárium !!, 1975-ös találmány), ahogyan Spielberg cápája tekint (később) a fürdőzőkre. Ezek a nem-műtermi, direkt-nem-steril felvételek emelik ki az Alfát a megszokott televíziós sci-fi feldolgozások közül, melyeket leginkább az egyszerű
blue-box technika alkalmazása jellemzett. Az Alfa Holdbázis ezzel szemben vizuálisan is pszichedelikus: zenei, átélhető és felkavaróan modern.
Az Alfa Holdbázis is, mint későbbi rokona a Twin Peaks, mintha miden epizódban arra emlékeztetne minket, mintha minden epizódban oda lyukadna ki, hogy "több dolgok vannak földön s égen" ... mintsem gondolnánk.
Az Alfa Holdbázis ezzel együtt sajnos nem olyan, mint a Twi Peaks, amíg a Twin Peaks minden egyes epizódja csúcs, addig az Alfáról ugyanez nem mondható el, vannak szinte nézhetetlen részei is, sajnos. A mennyiség végül legyőzte a minőséget. A Space 1999 végső fokon inkább csak egy megkapó bájjal rendelkező ipari alkotás, mégis értékelhető, és hiába tűnik mai szemmel lassúnak vagy kicsit furának, hiába vannak nagyon gyenge epizódjai is, megérdemli a kultikus jelzőt. Összességében izgalmas élményt kínál, mint egy időkapszula, amely a '70-es évek végén magába zárta az akkori levegőt, majd kirepült a világűrbe, hogy távoli világokba (mint amilyen a Föld 2005-ben) eljuttassa ezt a mintát ...
-jepe-
2005-05-10