A Velencei Kalmár
The Merchant of Venice 2004.
Revans
Shakespeare e drámája kicsit elüt a többitől, lévén, hogy ha a főszereplők nem halnak meg, sőt, esetleg elnyerik szerelmük szívét is, akkor azt már hivatalból Shakespeare-vígjátéknak szokás tekinteni. A Velencei Kalmár azonban más, egy nagyon mély és komplex darab - és nem egy könnyű vígjáték. E film azonban nem attól jó, hogy jó az alapanyag, hanem attól, hogy egy briliáns aspektusú adaptáció.
Természetesen megértjük, ha valaki először úgy gondol erre a filmre, mint
"még egy Shakespeare-adaptációra", amely maximum olyan jó tud lenni, mint, mondjuk a Szerelmes Shakespeare, de e megértésünkért cserébe elvárjuk, hogy az alábbiakat elhiggyétek. A Szerelmes Shakespeare korántsem a maximum, ráadásul nem is Shakespeare-darab. Shakespeare nagyon komoly művész, Spielberg, Lucas, de David Lynch és Soderbergh, Orson Welles, Bunuel és Charlie Chaplin is csak mögötte foglalhatnak helyet a sorban. A kapcsolat azonban nem felhőtlen Shakespeare és a mindenkori néző között, lévén, hogy sorait szó szerint évszázadokon keresztül, szó szerint milliók koptatták újra és újra. Shakespeare most, 2006-ban, első rágondolásra mindenképp rendelkezik némi beütéssel az "elevator music" fogalmából. Ma, ha egy liftbe szállunk, ha egy elegáns étteremben, szállodában várakoznunk kell, 
klasszikus hárfamuzsikát, Bachot vagy éppen Vivaldit hallgathatunk, ne adj isten, Mozart-ot. Ha a televízióban egy népbutító kvízben valaki eltalálja a helyes választ, lehet, hogy éppen Beethoven IX. szimfóniájának egyik részletét hallhatjuk megszólalni a műanyag hangszórókból. Shakespeare mindenképpen távoli,és mindenképpen népszerű, és mint ilyen, feltétlenül közhelyes - mármint első rágondolásra. Ezzel együtt, ennek ellenére Shakespeare szelleme, ami a műveiben ott van, továbbra is abszolút elérhető, csak kell hozzá egy kulcs. Továbbra is ott van (a műveiben), ott gomolyog, mint valami kerozin-gőz, amely egyetlen szikra hatására bármikor belobbanhat. Nos, ez a film hozta ezt a szikrát, és meg is lett az eredménye.
A Velencei Kalmár nagyon izgalmas darab, mégpedig elsősorban azért, mert vannak rejtett tartalékai.
Látszólag egy egyszerű szerelmi komédia, mai nyelven egy romantikus vígjáték, ez azonban csak a felszín, s a lényeg ez alatt húzódik meg. Shakespeare drámáit általában úgy csoportosítják, hogy királydrámák, tragédiák és komédiák, s e három kategória közül a Velencei Kalmár folyton a komédia besorolást kapja - köszönhetően nyilván a szerelmi szálak pozitív kibontakozásának. A briliáns aspektus azonban, amelyen a film alapul, az a felfedezés, hogy a Velencei Kalmár nem vígjáték, hanem egy tragédia, mégpedig nem is akármilyen.
Ha egyszer leesik valakinek ez a tantusz, többé nem képes másképp látni ezt a gyönyörű történetet, mert ez a legvalóságosabb nézet. Ehhez a felfedezéshez nem kis út megtételéhez volt szükség - ez a film, egy ilyen adaptáció vélhetően még a 90-es évek első felében sem jöhetett volna létre, legalábbis nem ilyen átütő formában. Ahhoz, hogy e filmet tragédiának lássuk, szükséges volt az a fejlődés, mely során immár megengedhetetlenné vált például az állatok kínzása, bántalmazása (mint ami a magyar és európai ortodox művészfilmekben gyakorta előfordul), valamely nem, vagy valamiféle kisebbség megalázása, valamiféle egészségre, vagy testi épségre, esetleg
környezetre veszélyes életforma, viselkedés csábító és veszélytelen módon történő ábrázolása, hogy csupán pár apró példát mondjunk arra, hogy hogyan váltunk tudatosabbá. Agatha Christie Tíz Kicsi Néger c. regényét ma már sok helyen más címmel jelentetik meg, Friedrich Nietzsche sem tartozik az esti borozgatások során leggyakrabban megvitatott filozófusok közé, és amikor az Andalúziai Kutya híres szem-szétvágós snittjét látjuk, elborzadunk, hogy annak idején milyen barbár idők jártak, hogy még a kifejezetten állatbarát Bunuel is ilyesmire vetemedhetett egy szegény birkával, és az ő szemével. Örömmel nyugtázhatjuk, tényleg változnak az idők.
A Velencei Kalmár esetében az idők eme változása nem kevesebbet idézett elő, mint hogy a darab átment vígjátékból tragédiába, s tetejébe mindennek, azt is elmondhatjuk, hogy eredetileg egy kifejezetten
antiszemita darabról van szó. Hogy micsoda? Álljon meg a menet! Emberek, ne vaduljunk már! - mondhatjuk okkal egy ilyen természetű felvetésre. Mindenki megnyugtatásául jelezzük, hogy eszünk ágában sincs spontán átírni a művészettörténelmet, és ugyanígy eszünk ágában sincs szenzációt hajhászni. Ennek ellenére, a tények azok tények. A Velencei Kalmár eredetileg egy vígjáték, amelyben a zsidó uzsorás, Shylock a rossz-arc negatív hős, a konfliktus forrása, akin, és akivel szemben a főszereplőknek végül győzedelmeskedniük kell. Ez idáig még tulajdonképpen semmi különös, ahogyan az ügyvédek mondják, "még nincs ügyünk". Ám a darabban Shylock nem mint egy rossz-fej szerepel, egy uzsorás, aki véletlenségből zsidó, hanem mint "a zsidó" - aki uzsorás. A darabban számtalanszor nevezik őt kutyának, és állandóan csak úgy utalnak rá, hogy "a zsidó", miközben közgyűlöletnek örvend, köpködnek rá, meg minden. A darab mellesleg pont amiatt antiszemita, hogy eredetileg vígjáték akar lenni, és Shylock - bár ő a főszereplő, a történetnek csak a hátterét, a cselekményszálak második vonalát képezi. A darab ma használatos címe, a Velencei Kalmár nem Shylock karakterére utal, hanem Antonio-ra, a keresztény kereskedőre, aki Shylock-tól kényszerül kölcsönkéni egy nagyobb összeget. Mégis, például Angliában a darabot kezdetben sokáig mint "A Velencei Zsidó"-t játszották, és minden színész és színházi rendező évszázadok óta tudja, hogy ebben a darabban Shylock a főszereplő, illetve, hogy ebben a darabban Shylock "a nagy szerep".
A film szépségét tulajdonképpen éppen az adja, hogy a történetben rejlő tragédiát teljes mélységében feltárja. A vígjáték sima felszíne alatt bizony ott húzódik, mint valami egybefüggő olajmező, az éjsötét tragédia, ami csak arra vár, hogy kiaknázzák.
A találmány, a kulcs a darabhoz csupán csak annyi, hogy Shylock, a zsidó uzsorás nem csak a legfontosabb szereplő, hanem egyben a főszereplő. Ettől az aprócska hangsúlyeltolódástól megváltozik az egész kép, ami elénk tárul. Az elárult, trónfosztott, lányai által kitagadott, földönfutó, megvakított Lear király tragédiája - hogy így mondjuk - csak egy dolog Shylock tragédiájához képest, és a film készítői, Michael Radford, a rendező, és Cary Brokaw, az egyik producer is tudták ezt, amikor Al Pacino-t felkérték Shylock szerepére. Al Pacino természetesen maga is tudta, hogy mit rejt ez a darab, és hogy mi mindent rejt Shylock szerepe, és örömmel mondott igent Brokaw-nak, akivel az Angyalok Amerikában filmes adaptációján együtt dolgozott.
Michael Radford, aki roppant szerényen állt hozzá az egész projekthez (állandóan úgy fogalmazott, hogy Shakespeare a társszerzője, aki volt olyan jó, és megírta a párbeszédeket, a történetet, a karaktereket, a jeleneteket, és neki, Radfordnak már csak a többiről kell gondoskodnia) nagyon izgult, hogy Al Pacino vajon igent fog-e mondani, hiszen a Velencei Kalmár közkincs, bárki megrendezheti, akkor miért pont az ő adaptációjára mondana igent a színész félisten. Al Pacino azonban, aki Shakespeare terén már önmaga is végrehajtott egy forradalmi tettet a III. Richard zseniális low budget filmes adaptációjával, melyet maga rendezett, mint elsőfilmes rendező 1996-ban (akkor már több, mint 20 filmszereppel a háta mögött), határozottan szimpatizált Radford adaptációjával. Annak is örült, hogy immár eléggé idős ahhoz, hogy végre eljátszhassa ezt a fantasztikus szerepet.
Shylock, a zsidó uzsorás tragédiája más, mint Lear királyé, hiszen Lear királlyal végig együtt érzünk,
ő nyíltan lett áldozata a gonosz erőknek, egy olyan tiszta helyzetet teremtve a néző számára, mint egy éhező csecsemő, akire csak könnyes szemekkel lehet tekinteni. Lear király maga is teljes erőbedobással koncentrálhat saját tragédiájára, sajnálhatja magát (ami természetesen1 milligrammot sem von le a darab zseniális minőségéből). Ezzel szemben Shylock mindent a felszín alatt él át, szörnyű tragédiáját nem festi le velőtrázóan, s ehelyett ráadásul az őrült bosszú újabb és újabb rohamait halljuk tőle, amitől nem válik kicsit sem szimpatikussá. Sőt, valójában ő a történetben a fő és egyetlen gonosz, akinek a szörnyű és gyalázatos bukásán végül örvendeznünk kellene. A film ezt a happy endet kavarja meg, ezt vizet változtatja át borrá, sőt vérré.
Antonio, a velencei kalmár pénzt akar adni barátjának, Bassanio-nak, hogy az kérőként megjelenhessen szíve
választottjának udvarában. Antonio, mint kalmár, vagyis kereskedő hajózásban utazik, és az adott pillanatban is több hajója szeli a távoli vizeket, és a várakozások szerint heteken belül búsás hasznot hajtó rakománnyal térnek vissza mind. Bassanio kedvéért Antonio kölcsönt vesz fel Shylock-tól, a zsidótól. Faust szerződéskötése Mephisto-val Shylock és Antonio szerződéskötéséhez képest egy barátságos mérkőzés. Shylock nem számít fel kamatot, ám csupáncsak a forma kedvéért, mintegy játékosan odabiggyesztik egy záradékban, hogy ha Anonio nem fizet időben, Shylock annyi font húst hasíthat ki a testéből, ahány ezer dukáttal Antonio tartozik neki. Ebből a vicces poénkodó záradékból lesz később a véres dráma, amikor Shylock előáll az igényével (amire senki a jó velenceiek közül józan ésszel nem gondolt), hogy szeretné kihasítani Antonio szívét.
Shylock masszív közutálatot vív ki magának, a velenceiek fújjolják, köpködik, és minden létező módon arra akarják rávenni, hogy álljon el ettől a szörnyű tervétől, amire a jog felhatalmazza.
Shylock azonban sötét és tántoríthatatlan, csak a gyűlölet fröcsög belőle. Szinte azt mondhatnánk, hogy olyan, mint az ördög, maga, ám ez nem fedné a valóságot, hiszen Shylock nem rendelkezik hatalommal. Shylock nem úgy akar pusztítani, hogy végtelen erő birtokában van, és egyszerűen a gonoszság kedvéért szeretne ártani Antonio-nak.
Nem. Shylock egy megkeseredett ember. Mit megkeseredett? Egy emberi roncs, egy két lábon járó nyílt seb, egy eleven tragédia. Egy apa, aki rossz előérzete ellenére elmegy egy esti mulatságba Antonio-hoz, s ezalatt egyetlen lányát orvul megszöktetik, aki magával viszi apja vagyonát is. Egy apa, aki feleségét már elveszítette, és most a lányát is, és olyan pletykákat kell hallania, hogy lánya egyetlen este hatalmas összegeket herdál el idegenben, és még azt a gyűrűt is eltékozolta,
cserébe egy majomért, ami egykori hitveséé, Lea-é, a lány anyjáé volt. Érhet-e ennél nagyobb csapás egy apát, és egy magányos és puritán üzletembert? Aligha. Tetejébe mindennek, a csábító, akivel a lánya megszökik, Antonio baráti köréhez tartozik. A bosszú, amivel Antonio-ra akar lesújtani, valójában nem más, mint az ő fájdalmának indirekt kifejezése. A racionalitás, amellyel a szerződés betűjéhez akar ragaszkodni, nem más, mint a gáttalan őrület, mely a lányát elveszített apa elméjét elborítja. A vérszomj, amivel Antonio szívét követeli, nem más, mint egy vérző szívű ember jajveszékelése, amellyel a sorsot kárhoztatja értelmetlenül. A végeredmény a legszörnyűbb tragédia, egy ember, akit a legborzasztóbb sors sújt, és akit eközben senki sem sajnál, sőt, mindenki csak utál, és amikor elbukik, általános ünneplés tör ki.
Hogy lehet-e egy ilyen tragédiát fokozni, Shakespeare-rel kapcsolatban buta kérdés, naná, hogy lehet. A végkifejlet egy valóságos jogi esetté válik, amelyben a humanitás áll szemben a
kapzsisággal és gonoszsággal, a kedves keresztények a gonosz zsidóval. A per, amely a szemünk előtt zajlik, nemcsak izgalmas, de roppant moralizálós is. A zsidó, akitől az egyik percben hiába kérnek irgalmat Antonio számára, a másik percben a törvény teljes szigorának céltáblájává válik, és nem bízhat másban, csak a jóemberek, illetve a Dózse irgalmában. A jóemberek, Antonio-val az élen mind abszolút készek a humánus gesztusokra Shylock felé. Végül nem az lesz, hogy elkobozzák a teljes vagyonát, fele-fele arányban megosztva a város és Antonio között, hanem csupán az egyik felét kobozzák el, a másikat pedig Antonio fogja kezelni Shylock haláláig, amikor is odaadja annak a férfinak, aki elszöktette az ő lányát. Shylock körülbelül annyira örülhet ennek, mint az őzgida a Vinny az 1ügyü-ben, aki számára édesmindegy, hogy amikor egy golyó szétloccsantja a fejét, akkor az illető vadász milyen zakót visel. Egy jótékony, megbocsátó, kegyelmet gyakorló gesztusnak álcázott gyilkos ítélet, mint amilyen ez, még sokkal durvább, mintha nyíltan kimondanák, hogy örülnek, hogy jól megbüntetik a gazembert. Shylock ezt a kegyes ítéletet is csak úgy érdemli ki, hogy ha azon nyomban, ott helyben (vajon mi lehet még elvenni tőle?) átkeresztelkedik keresztény hitre. Brutális horror, semmi kétség.
Shakespeare, úgy tűnik, tulajdonképpen csak belebotlott Shylock tragédiájába, miközben egy moralizáló komédiát írt. Zsenialitására jellemző, hogy ez a "belebotlás" is elég volt ahhoz, hogy rendesen kibontsa azt, ami Shylockban benne rejlett. Egy egyszerű "festive comedy", ünnepi, alkalmi vígjáték számára Shylock csak egy gonosz ember kellett volna, hogy legyen, aki csak úgy, magától gonosz. Shakespeare azonban csodás empátiája révén Shylock karakterét is kerekre varázsolta, Shylock számára is megteremtette a valós motivációkat, s ezáltal csiszolatlan gyémántot
hozott létre a tragédiák terén. Shakespeare csalhatott is volna, megtehette volna, hogy Shylock "csak úgy", passzióból gonosz Antonio-val, de nem tette. Ehelyett Shylock bemutatásánál felvázolta, hogy mint zsidó ember, mennyire utálja a sertést, és hogy beszél a keresztényekkel, üzletel velük, de köszöni, nem óhajt velük együtt enni, inni, sem imádkozni. Tetejébe mindennek, Shakespeare előzményeket is felvisz a drámai palettára, megtudjuk, hogy Antonio többször nyilvánosan pocskondiázta Shylock-ot köztéren, leköpte és kutyának nevezte - amiatt, hogy kamatra ad kölcsönt (mint ma is az összes bank), és a zsidó vallása miatt. Ezzel az előzménnyel Shylock végképp megkapja azt az erkölcsi alapot, amely a furcsa, kamatmentes, de élőhús biztosítékú hitel-szerződés létrejöttét magyarázza.
Shakespeare zsenialitása remek előzménye a filmnek, amelyhez egy briliáns aspektusú adaptáció, nagyszerű színészi játék (beleérte Al Pacino izraeli stílusú akcentusát), remek rendezés, isteni filmzene - és fantasztikusan szép (szó szerint festői) fényképezés társult. Elsőrangú élmény.
-zé-
2006-06-17
