|
|
|
  |
 |
| cspv - cikk |  |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|
 |
 |
|
|
|
|
|
|
||||||||||
Szerelem Második Látásra:  info-file mozibantrailertovábbi cikkek: |
Szerelem Második Látásra
LÁSD: Szerelem Második Látásra info-file Napjainkban rengeteg olyan film készül és kerül a piacra, amelyek a lehető legkisebb mértékben sem adnak emberi élményeket nézőiknek. Kikapcsolódás? Semmitmondó szórakozás? A mozi is a szem rágógumijává vált? Meglehet. A Szerelem Második látásra ehhez képest üdítő színfolt: egy normális film, nem a világ legnagyobb durranása, de kétségkívül emberi - s ezt a minőséget nem tudjuk eléggé értékelni. A legeslegtöbb film igaziból csak egy ígéret. Szólnak valamiről, mint egy-egy iskolai dolgozat  egy adott témában - az azonban,
hogy hogy sikerül, hogy mennyire sikerül tényleg a téma mélyére hatolni, teljesen más kérdés.
Leggyakrabban semennyire. Manapság ráadásul egyre több a műanyag film, amik csak arról szólnak, hogy
a popkorn és az óriás kokakóla, esetleg fűszeres szósszal megküldött csipsz mellé valami elegendően
zajos és magával ragadó látványt élvezhessenek a nézők - amit aztán a kijáratnál, a pláza-parkoló
felé sétálva egy-két szóval elintézhetnek: a történet gyenge volt, de a látvány eléggé ott volt.
Ennyi. Így élünk mi, napjaink civilizált véglényei.
A Last Chance Harvey ehhez az átlag mozikultúrához képest tényleg zavarbaejtően életszagú.  Olyan film ez, hogy még ha valaki
egy tévé előtt kénytelen eltölteni egy egész estét, és valami néznivaló nyomában böngészi a
csatornákat, ha ebbe a filmbe ütközik, örülni fog. Az is nagyon jó benne, hogy Dustin Hoffman
hangját élőben lehet hallani - ez a mély, lepusztultságot, kiéltséget sugalló hang a film egyik
motorja. Az ember belecsöppen e filmbe - és nem lesz kedve abbahagyni.
-------------------------------------------------------------------------------------------------- A film szépsége, hogy nem azért nem akarjuk abbahagyni, mert kíváncsiak vagyunk arra, hogy mi lesz belőle, mert azt, hogy mi lesz a vége, jól tudjuk, amire kíváncsiak vagyunk, az az, hogy milyen úton jutnak el odáig a szereplők. Harvey egy lepusztult reklámzeneszerző, akit épp ki akarnak rúgni. Isteni indítás. Kicsit még túlzásba is vitték. A lánya esküvője Londonban lesz, és Harvey teljesen a vesztesek veszteseként csetlik-botlik. Olyan ő, mint  Milton a Hivatali Patkányokban - a főasztalnál arrébb ültetik, a lánya egyre lejjebb
fokozza - tényleg az az érzésünk, hogy túlzásba vitték.
A dolgok azonban valahogy mégis jól működnek ebben a filmben. A csúcspont nem az, amikor Dustin Hoffman összejön Emma Thompson-nal, hanem az, amikor beszédet mond, megkocogtatja a poharát. Ez a beszéd nagyon profi, remekül van megírva, a mellőzött apa vissza-vindikálja magának az apa címét - de megérti a lányt, aki eltávolodott tőle, és végül hálával fordul felesége új férjéhez, lánya mostohaapjához, azért, mert ő ott volt ... Ennél jobban nem is lehetett volna ezt megírni. A többi részlet is nagyon finom és profi - de nem akarunk poénokat lelőni. Az azonban fix, hogy a filmet végig Dustin Hoffman és Emma Thompson játékára alapították (mi másra is alapíthatták volna?:)), arra, hogy a két remek színész között valami izgalmas vibráció lesz tapintható,  és arra, hogy elő tudják adni a
másik társaságát őszintén és nyitottan kereső ember történetét. Mit mondhatnánk, színészeink
beváltak - briliáns módon adják elő a kétségbeesés és őszinteség eme keverékét. Emma Thompson-t,
Hoffman karakteréhez hasonlóan, kissé túlzó módon sújtották anyja telefonálgatásával, de ez is
belefér.
A film nagyon jó érzékkel van megrendezve - az esküvői party (az USA-ban "fogadás") például az utóbbi évek legjobbja - már csak azért is, mert nem túlzó, hanem életközeli. Nem a nagymenő méregdrága esküvők egyike - hanem egy normális, és nem is olcsó fogadást láthatunk, egy olyan helyen, ami abszolút nem fényűző. Ez a Hollywood-mentesség nagyon jót tesz a filmnek. Az egész film tényleg jó élmény, mert valóban emberi. Mellesleg, simán übereli az egykori klasszikust a műfajban, a Stanley & Iris c. filmet (amelyikben De Niro olvasni nem tudó férfit alakít, és amelyiknél a  Frankie and Johnny
- Michelle Pfeifferrel és a zseniális Al Pacino-val sokkal jobb). A Last Chance Harvey
író-rendezőjének, Joel Hopkins-nak sikerült igazán jót alkotnia, azért, mert szemlátomást a film
minden részletében azt kereste, hogyan lehetne megmutatni két embernél a másik felé irányuló őszinte
és kétségbeesett vonzalmat.
Talán nem is olyan jó, mint a Frankie és Johnny, a harmadik klasszikust, a Minden Véget Nehéz-t (Something's Gotta Give) pedig végképp nem éri utol e film, de azért ott van - és működik. Persze, hogy működik, hisz őszinte és emberi.
-zé-
2009-08-05
|
|
 |
|
|
|
|
