Megtört Ölelések
 Abrazos Rotos, Los 2009.

Rengeteg múlik az árnyalatokon. Van, aki horgászik, s van, aki csak ott áll a vízparton, bottal a kezében és közben bután néz. Almodóvar-t például a mély emberi drámák zuhatagának mestereként volt szokás tekinteni egy időben ('90-es évek vége, 2000-es évek eleje, Mindent Anyámról, Beszélj Hozzá), a Volverrel azonban visszatért korábbi önmagához, és a dráma és a másság immár ismét mint az élet részei jelennek meg (pátosz nélkül és humorral), és látszólag hasonló történetek egészen más hatást tesznek nézőire. A Megtört Ölelések bár visszakanyarodik a pátoszhoz, mégis a Volver-vonalat folytatja - hálistennek :)

Globalizált világunkban, egy karakter nélküli ország fogyasztóiként nehéz felfogni, hogy bizonyos dolgok más és más jelentést kapnak a különböző kultúrák embereiben. Ennek ellenére, szerencsére az amerikai mellett még mindig létezik például francia film, skandináv film, orosz, indiai, német és spanyol is. A nemzeti filmekről beszélünk, amelyek az adott ország közönségének akarnak örömet és/vagy esztétikai élményt okozni, az adott nép kultúrájának hullámhosszán - és nem az adott nép amerikanizáltságának előrehaladott voltát kihasználva. Amikor tehát egy spanyol filmet próbálunk meg elhelyezni, megkerülhetetlen, hogy tudatosítsuk, ezt a filmet spanyolok készítették spanyoloknak.

Amikor az emberi drámák halmozottan zúdulnak a nézőre a vászonról, vagy előre betárazott papírzsepi készleteihez nyúl, vagy kiesik a filmnézés folyamatából, mondván, hogy átlátszó, ami itt folyik: a drámát használják unaloműzőnek (valahányszor a film uncsi lenne, feláldoznak egy szereplőt). Almodóvar e filmjében (visszatérve korábbi énjéhez és folytatva a Volver-i remek utat) a drámát nem töményen, hanem egy könnyed utazás közben kapjuk - és nem azért, hogy elűzzék az unalmunkat.

Az első pillanatban furcsa, ahogy a lány apjának halálos betegsége beüt, vagy ahogy az anyja elmondja, hogy a férfi vért hányt, és a beleiből úgy ömlöttek dolgok, mintha szét akarna robbanni - de aztán rájövünk, hogy ez itt egy spanyol film, egy népmese. A rövid jelenetek, amelyben például az apa megszólal, hogy "sziasztok, lányok", vagy amelyben Penelopé Cruz megöleli, nem a dráma ütötte krátert akarják tovább tágítani, nem a drámán akarnak rugózni, csupáncsak emberi mozzanatok a történet sodrában. Ez nem egy lírai, hanem egy epikus mű. Minden jelenet lényege az, hogy a következő jelenet számára utat törjön, alapként szolgáljon, és nem az, hogy elnyelje a nézőt, mint egy fekete lyuk. Az élet sodrása, a film előrehaladása tempót diktál, amely révén fürge léptekkel haladunk, és nem süllyedhetünk el a "mocsárban" - a drámában. Kicsit olyan, mintha egy vonat ablakából néznénk az elsuhanó tájat. Nekünk ez kicsit furcsa, hiszen számunkra a dráma arról szól, hogy a lehető legmélyebben átéljük, és nem futólag, mintha a metrón olvasnánk egy regényt, de ez egy spanyol film, népmese jellegű történet-meséléssel, és ha ráhangolódunk, kétségkívül megvan a maga bája.
--------------------------------------------------------------------------------------------------

Almodóvar egy egészen tévésorozat-szerű cselekményt állít fel, a rossz, gonosz üzletemberrel, és a rendezővel, akik ketten vetélkednek ugyanannak a nőnek a szerelméért. Az, hogy ez az alapszitu tévésorozat-szerű, fekete és fehér bábukkal, nem feltétlen negatívum, lásd a Twin Peaks is ilyen volt. Tény azonban, hogy Almodóvar egy olyan játékteret épített fel magának, amely egy metrón mindenki által olvasott népszerű regény cselekményére emlékeztet, és ebbe az egyszerű nézők számára is könnyen áttekinthető térbe vitte bele a maga "kis" költői részleteit - ezen a játéktéren belül próbálta megvalósítani önmagát.

Van benne teljesen Bunuel-esen stilizált nagypolgárság-ábrázolás, amikor a gazdag férfi kedvéért a nő óriási mennyiségű aranyat ölt magára, és látunk rengeteg jelenetet egy filmforgatásról, melyek maximálisan viccesek, és akár egy Woody Allen film részletei is lehetnének, különösen a lány kezdeti Audrey Hepburn-imitátoros, tehetségtelen szereplései és a nyakukba akasztott videós megfigyelő révén :)
A humor egyébként jóformán az egész filmet áthatja, s csak néhány percre zökkenünk ki, amikor valami súlyos dráma történik - egyedül olyankor lehetünk biztosak benne, hogy Almodóvar nem helyezett el semmi olyan nevetnivalót, ami esetleg csak késleltetve esik le nekünk.

Mint egy szimfónia, amelynek különböző hangulatú tételei vannak, itt azonban a (roppant finom) hangulatváltások műfaj-váltással járnak, műfaji áttűnésekkel. A film egyfajta vígjátékként kezdődik, pedig ekkor a film főszereplője, a rendező, már nem Mateo, hanem Harry Caine - és már vak, azaz az idősíkok közötti váltások terén a film itt már egy meghatározó pontján már túl van, gyakorlatilag "a jelenben". A rendező tehát már vak, ám ezt nem úgy kommentálja, hogy ... (ahogyan a végkifejlet ismeretében tehetné), hanem csak úgy, hogy nem volt más választása, felvette az egyik karakterét - örökbe. A sors szeszélye, hogy ez a karakter vak. Az egész vakságot tehát kissé lazán vesszük. Sőt, még annál is lazábban (és nemcsak a bombázó szőke nőszeméllyel folytatott felolvasás miatt), mintha csak egy beleélési gyakorlat lenne. Egy ízben például, amikor ajtót nyit, kinéz a leskelődőnyíláson. Egyáltalán nem hibáról van szó, hanem valamiféle specialitásról. Arról, hogy nem eldöntötten drámában utazunk, és a műfaji alaphangulat úgy változik a film során, mint ahogyan az égbolton átsuhanó felhők hatására változnak a fény-árnyék viszonyok: most kiderült, most beborult (courtesy of feLugossy László - "most civilizált vagyok, most nem vagyok civilizált" - a szerk :)).

Ez a nagy műfaji, hangulati kavarodás, kavalkád kettős élű megoldás. A film bizonyos pontjain, amikor tisztán a dráma jelenik meg, nem feltétlenül sikerül maximális hatásfokkal fájdalmat okozni a nézőnek, lévén, hogy mindez egy folyamatosan változó hangulatú filmben "csak" egy fázis, és nem ilyen az egész film (mint például az Élet Nélkülem c. film esetében).

Ha Almodóvar a szórakoztatóiparban dolgozna, és nem a filmművészet nevű laborban, akkor azt mondhatnánk, e filmje is van olyan jó, mint a Volver, bár lévén, hogy "egy" filmrendezőről szól, rendes önéletrajzi beütéssel, kicsit több benne a pátosz, mint aminek örülnénk ... értsd, ha valaki elveszít valakit, akkor inkább azt sajnálnák, akit elveszített ... a film azonban így tökéletesen is egyben van - és mindenkinek ajánlott, aki kedvet érez hozzá :)

szólj hozzá ..! a Te véleményed a filmről .. szavazz ..! pontozd a filmet 1 pont - nagyon-nagyon rossz film 2 pont - nagyon rossz film 3 pont - rossz film 4 pont - gyenge film 5 pont - nézhető film 6 pont - kellemes / tartalmas film 7 pont - jó film 8 pont - egészen jó film 9 pont - nagyon-nagyon jó film 10 pont - tökéletes film / fő kedvenc küldd el ezt a cikket barátodnak, ismerősödnek

CSPV.hu: home | friss cikkek | hírek | kult |régebbi számok | keresés a cikkekben | írj nekünk |
film_info: | jöön! | a hét filmjei | a hónap filmjei | jegy-bevétel | kapjál levelet |
mozi / TéVé info: MoziMűsor | TV - tévéműsor
© CSPV.hu
főszerkesztő: Jósvai Szilvia | média ajánlat