Amikor egy filmet megtekintünk, az elején belépünk, és onnantól a film "keretein" belül gondolkodunk, érzékelünk, tulajdonítunk jelentést mindennek - és ebből a "keretből" csak akkor lépünk ki, amikor a végén felkapcsolják a villanyt. Egy szkeccsfilm ehhez képest merőben más, mert az egyes rész-filmeket, "epizódokat" a film főmenüjéből közelítjük meg, azaz magát a rész-filmet valójában a keretein kívülről tekintjük. A helyzet lényegében annak felel meg, mintha egy kiállító térben egymás mellett lennének monitorok, és mindegyiken az egyik film lenne látható. Nem kerülünk a részfilmek keretein belülre, tulajdonképpen kívül maradunk rajtuk.

Vannak persze kivételek - mint például az amúgy is említést érdemlő New York Stories c. film, amely bár hivatalosan szkeccsfilm, és a műfaj prototípusaként tekintjük, valójában egészen más: három rendező egyenként is nagyfilmként átélhető filmje, cselesen "rövidre vágva", úgy, hogy a teljes moziélményt 1/3 filmidőn belül teljesítsék, s így végül elfér 3 film egymás után, egymás mellett, egy filmen belül. Röviden: csak azt hisszük, hogy vannak kivételek, valójában nincsenek.

A szkeccsfilm ezzel együtt mégis egy óriási lehetőség, mert amit végül kirajzol, az egy BIGGER PICTURE, és ha a filmek nemcsak egyesével sikerülnek jól, de együtt is létrejön köztük némi "chemistry", némi alkímiai reakció, akkor egy bigger filmet, egy nagyobb filmélményt is kapunk, olyan élményben lehet részünk, amit még az alkotók sem láthattak előre.

Fontos azonban leszögeznünk, hogy szkeccsfilmek csakis úgy és csakis attól sikerülhetnek jól, ha egyesével sikerül egy újszerű, izgalmas, valós képet felmutatniuk .... a valóságról. Ebből az adódik, hogy ha a kamera nem hazudik, akkor a szkeccsfilm egy szinttel feljebb és keményebben teszi ugyanezt. Ha a kamera (illetve a film) a valóság megismerésének médiuma, akkor a szkeccsfilm ugyanez, de felfokozott módon, egy plusz beépített hazugságvizsgáló réteggel. Pontosan ez az, amitől a szkeccsfilmek annyira problematikusak: lehetetlen őket hazugság (kreált illúzió, stb) közvetítésére felhasználni. A szkeccsfilmek vagy működnek - vagy nem ... Ha pedig működnek, az annak köszönhető, hogy a rész-filmek együtt, a szkeccsfilmben még többet nyújtanak a valóság megismerése, felderítése terén, mint külön-külön ...

A New York I Love You - különösen a közepesen jól sikerült, de mégis működő és kellemes élményt nyújtó Párizs I love You után hatalmas csalódás. Bár a NYIL kifejezetten jól van szerkesztve (az epizódfilmek átlapolódnak egymásba, egy-egy epizód szereplői felbukkannak más epizódokban is, ahogy az megvan írva :)), az egész mégis végtelenül mű. Mesterkélt.

Már a felütés is. Zsebtolvaj New York-ban. Valakinek neki megy, azt mondja, bocs, és megvan a pénztárca. Teszi mindezt zsebtolvajunk egy Brad Pitt kalapban- amely az egész filmre nézve kötelező jellegű viselet. Nonszensz, iszonyat béna. Mármint a zsebtolvaj motívum (persze a Brad Pitt kalap is). Utána egy modell-csajnak, nappal, egy bárban odaadja a mosdóba menet ellopott telefonját. A nő meg (aki épp egy gin-tonic-ot kér magának, fényes nappal, amikor más modellek ezerrel küzdenek a taposómalomban) csak bámul naivan. Jaj, kösz, de jó, hogy meglett a telefonom! Ez nem New York - nemcsak a város nem stimmel, de az idő sem. Ez a film valahol a '70-es években játszódik. Körülbelül.

------------------------------------------------------

Mira Nair esküvős filmje a haszid lányról (Portman) és az indiai fickóról ... A haszid közösségek tagjait senki sem kényszeríti, hogy úgy éljenek, ahogy. Natalie Portman karaktere ehhez képest úgy panaszkodik, mint valami rabszolgalány. Mindenki úgy él, ahogy neki a legmegfelelőbb. Az, hogy valaki szerelmes a szerelmébe, s közben mélyen ágyazódik a haszid kultúrába, de ennek ellenére egy boltban úgy beszél az életéről, mint egy abúzus áldozata lenne, nem fair. Azt gondoljuk, Mira Nair (aki az Esküvő Monszun idején c. filmjéről ismert) egy olyan epizódot akart csinálni, amiben van "esküvő", hogy a védjegyénél maradjon, plusz egy olyan kulturális üzenetet gondot ki, amelyben az indiaiak és a zsidók mint egymással nyilvánvalóan rokonítható kultúrák jelennek meg. C'est la vie. Eléggé mesterkélt. Mint egy Travel India reklám-spot.

A legtöbb filmben, "mintha összebeszéltek volna" (nyilvánvaló az összebeszélés), az egyik fő motívum a cigizés, mármint a bárok előtti cigizés - a szesztilalom analógiájára. Mintha erről szólna New York. Ez totálisan uncsi, és bár New York elveszítette azt a pozícióját, amit olyan sokáig magáénak mondhatott (kb. akkor, amikor Madonna és Woody Allen Londonba költöztek, mármint külön-külön), azért az élet megy tovább, New York most is minden bizonnyal New York - de holtbiztos, hogy rossz helyen keresi valaki New York-ot, ha a cigarettánál, a cigizésnél kapizsgál.
Ami a cigit illeti, Jim Jarmusch megcsinálta, 1x, a Kávé és Cigarettában, utána már a Smoke és a Smoke 2 is kudarc volt (1995 !!!!), pedig ebben is benne volt Jarmusch. Ezek után 2011-ben ... na ne.
Egyébként hülyeség, Jarmush +1x megcsinálta, illetve lenyomta: 2003-ban, azonos címen, szkeccsfilmként, amelynek minden darabját Jarmusch rendezte, az epizódok közt ott van az eredeti Kávé és Cigaretta is. A jóember végül megcsinálta, mégis eladta másodszor is ugyanazt.

Mind közül a legerőltetettebb mégis az Ethan Hawke-os epizód. Kocsma előtt cigizés, Ethan Hawke pedig a "Before Sunset" specialitását hozza: a csajozós dumáját. Egyfajta orális szex, csak beszél-és-beszél arról, hogy összejön a nővel, aki ott cigizik mellette. Csak beszél és beszél arról, hogy a nőt a férje elhanyagolja, de vele összejöhetne - és így szóban (cigizés közben) össze is jön. Úristen! Ez nem kevéssé fárasztó epizód. Pedig a színészlány eléggé izgalmas volt. Lett volna, de sajnos, ennek a jelenetnek a valósághoz a nullánál is kevesebb köze van.



Hawke később jóvá teszi, mert kap egy romantikus jelenetet: egy nő a kamerájával mintákat vesz a városból, úgy, hogy lerakja az étterem asztalán, aztán elmegy mosdóba (ez is gyakran megtörténik NY-ban:))), és majd később megnézi, mit vett fel a készülék. Hawke jelenete itt elárul valamit a korról. Ha nem is direkt, hanem indirekt formában, de valamit megérzünk abból, ami most van: az emberek nem könnyen tudnak egymás számára fontosat, izgalmast, érdekeset mondani. Az emberek nem igazán tudják a másikat megérinteni ...

Volt egyébként egy másik cigarettázós-csajozós, szexuális-dumás jelenet, de az annyira átlátszó, hogy említést sem érdemel.

a kínai lány és a festő - Fatih Akin filmjében

A film a vége felé persze elkezd komolyodni. A festős rész a film csúcspontja. A grafikákon látható kínai lány szemével kapcsolatos motívum persze vicces, poénos, és nem illeszkedik ahhoz, amiről ez az amúgy meglepően érzékeny kisfilm szól. Mellesleg: Fatih Akin filmje :)
Van egy másik kisfilm is, amelyik jó, abban kedvenc idős bácsink, Eli Wallache szerepel - nos, ebből a filmből szívesen megnéztünk volna másfél órát, akár kettőt is ... Ebben (is, ahogyan Fatih Akin filmjében is) volt valami ... ami miatt érdemes volt elkészíteni, és amit nem fogunk elfelejteni.

Van még egy epizód, ami említést érdemel, de már csak negatív formában. A film fő poénos epizódja ez, amely kicsit felháborító, mert egy kerekesszékes lányt úgy ábrázol, hogy amint meglátjuk, hogy kerekesszékben ül, a zene is lehangolódik. Az üzenet: nem szép lány, hanem egy kerekesszékes lány. Innentől az egész nem érdekes - egyébként amúgy sem volna az. A filozófia, ami az epizód mögött van: talán. De így, ebben a formában semmiképp.

Összességében, a szkeccsfilm tényleg nem tud hazudni: Dániában valami bűzlik, New York már nem a régi, mint ahogy semmi sem az. A film látványosan balul sült el, mert az egyes filmek a valóság kutatása helyett egy kreált illúziót propagáltak. Jay-Z "Empire State of Mind" c. számának a klipje  (szintén 2009-ből) Alicia Keys-szel 4 perc 42 másodpercben komolyabb és mélyebb történetet mond el New York-ról, mint ez a film, ráadásul Jay-Z klipje a valóságról szól. Ennyit viszonyításként ... ezzel együtt (Fatih Akin filmje miatt) mégis érdemes megnézni ..