Ezután a magyar “hópárduc”, aki azért kapta ezt az elismerő nevet, mert ő az első magyar hegymászó, aki megmászta a Mount Everest-et (2002-ben) úgy döntött, hogy inkább elveszíti térd alatt a jobb lábát, mintsem hogy onnantól egy bizonytalan felépülési folyamat végén már ne is gondolhasson arra, hogy valaha ismét mászhat.



Erőss Zsolt két barátja (Kollmann András és Tősér Ádám plusz a két operatőrük) a baleset óta kamerával rögzítette Zsolt állapotát, az akkori érzéseit, gondolatait, vágyait és terveit, illetve azt a hihetetlen folyamatot, amin keresztülverekedve magát a baleset után 8 hónappal már ismét 7000 méter felett “találta magát”, és ami után 2011 májusában megmászott egy olyan 8516 méteres hegycsúcsot (a Lhoce-t), amin addig még nem járt magyar mászó, és ami egyben a 9-ik 8000 méter feletti expedíciót jelentette számára. Elképesztő teljesítmény, és a legjobb, hogy a Hópárduc-film által közvetlenül betekinthetünk annak a másfél évnek a történetébe, ami a szörnyű baleset és a Lhoce-győzelem között zajlott.

Ez a film sokkal több, mint egy dokumentumfilm, ez egy nagyon-nagyon szimpatikus ember akaraterejének és gazdag érzelmi életének az árnyalt lenyomata, egy olyan 85 perc, ami végig “szól valamiről”, és ami után kicsit másképp tekintünk a saját életünkre is. Elsőre meg is lepett minket, hogy Erőss Zsolt minden egyes mondata mennyire visszafogott, találó és magávalragadó, akár a balesetének a körülményeiről, a családjáról, az elvesztett barátairól, a hegymászás veszélyeiről, vagy a továbbra is kitűzött céljairól beszél. Olyan közvetlen és lényegbevágó a látásmódja, amitől a film első perceitől kezdve komolyan megkedveljük, és ami miatt végig érdekes lesz a film.

------------------------------------------------------

Látjuk, ahogy a kórházban nyilatkozik az indexes újságírólánynak, érthetően elmagyarázva neki, hogy ez nem egy tragédia, ami történt, hanem egy nem túl nagy hiba következménye (amikor elkezdte ellenőrizni a hó állapotát, abban a pillanatban kezdtek el megcsúszni, és egyikük sem számított rá, hogy a Magas-Tátra azon szakaszán, abban az időben előfordulhat egy lavina-szerű hócsuszamlás). Nem hibáztatott senkit (magát is beleértve) a történtekért, és a baleset azon -önfeláldozó- aspektusát sem domborította ki, miszerint a társait mentve törte el a lábát. Az ő visszaemlékezései, mondatai mellett a felesége, Sterczer Hilda elbeszélését is látjuk, a fiatal és (szintén nagyon szimpatikus) hegymászó nő ha lehet, még “beljebb” visz minket Zsolt (lábát illető) döntésének és érzéseinek a megvilágításában.

Az amerikai, nagyhatású filmdrámák ilyen, ehhez hasonló történeteket szoktak feldolgozni: a főhős született tehetség a maga sportágában (nagyfokú szerencse is kell a profi hegymászáshoz, de ahogy Sterczer Hilda elmesélte, Zsolt egy életveszélyes lavina elindulásakor egy másodperc alatt tudta, hova kell bebújnia, amikor egy más alkalommal zuhant egy hasadékban, rögtön kitámasztotta magát, tehát ösztönösen is jó döntéseket szokott hozni a mászás során), és nagy sikerrel éri el a kitűzött célokat, aztán egy nem túl megerőltető akció (itt: mászás) alatt történik egy ki-nem-számítható dolog, a hős súlyosan megsérül, és élete egyik fő értelme elveszni látszik. Bár nem mutatja ki az érzéseit, a rezdüléseiből a közeli barátai és a szerelme tudják, hogy körülbelül min mehet keresztül, és a top1-es sportoló végül úgy dönt, hagyja, hogy leamputálják a lábát térd alatt. Ekkorra már az összes néző tudja, hogy a hőst nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladja, és persze, hogy nem – de amit a legkitartóbb fizikai és szellemi munkával elér a következő 250 valahány nap alatt, az már tényleg a Hollywood-i forgatókönyvírók fantáziájának körébe tartozik.



Erőss Zsolt -ahogy a film alapján érezzük – több hosszú, gondolkodással eltöltött nap alatt kivezette saját magát a mozgássérültségből, vagy mozgáskorlátozottságból, lelkileg elrendezte magában ezt a nagyon éles váltást, és a fizikai gyógyulásra koncentrált. Látjuk, hogy kezdetben még a legkisebb lépések is fájnak neki, ahogy a művégtagjában mozog, látjuk (és szinte érezzük), hogy a megerőltető fiziko-terápiás tréningeken mennyire össze kell szorítania a fogát a nehéz gyakorlatokon. Közben gyönyörű felvételeket vágnak be a korábbi expedíciókról, arról a fantasztikus világról, amit ideiglenesen ott kellett hagynia a hópárducnak, annak a mászónak, akit nemcsak a csodás eredményei igazolnak, de akit a mászótársai-barátai is a legtöbbre értékelnek. Látjuk, ahogy lépésről-lépésre halad a szabad, csak kicsit megkötött mozgás felé, és hogy a közeli szerettei is mennyire elképednek a gyors haladásán. A film alkotóinak visszafogott a stílusa, és éppen ezért lesz az eredmény drámai és kifejező: azok a jelenetek, amikor Zsolt az egy év körüli kislányával együtt kezd el lépegetni, vagy amikor a nevetve átöleli a feleségét egy felszabadult estén, vagy amikor a vezetőkutyájával először kezd el futni, mind pontos és érzelemtelített jelenetek, amikben nincs egy felesleges motívum sem. (A két operatőr is remek munkát végzett, mind itthon, a felépülési folyamat alatt, mind az expedíciókon, ahol követték Zsoltot).

A film 85 perces, de még szívesen elnéztük volna tovább, márcsak azért is, mert a főhős olyan személyiség, akivel szívesen beszélget és tölt időt az ember, ha máshogy nem, akkor a filmvásznon keresztül...Sokat kaptunk ettől a filmtől, előszöris egy élményt, másrészt egy alázattal, szeretettel és hatalmas akaraerővel rendelkező férfi képét, aki tényleg legyőzte a lehetetlen(nek tűnő)t, és fantasztikus dolgokat ért el a balesete után is. Idén tavasszal igazán “visszatért” Erőss Zsolt, a Lhoce-megmászásakor már ismét a régi volt, és a szofisztikált műlábával szinte egy-az-egyben ugyanúgy tudott hegyet mászni, mint a “rendessel”. Neki személy szerint ez volt a 9-ik 8000 méter feletti mászása, és ő az első magyar hegymászó, aki megmászta a Lhoce-csúcsot, a világ negyedik legmagasabb hegyét. Minden elismerésünk az övé, és valószínűleg a többi néző is ezt fogja érezni a film megnézése után....