A Kaland c. színmű 1940-ben jelent meg, az író 40 éves volt ekkor, és mégis átélhetően írt az idősödésről, annak a lelki terhéről. Főhőse egy 60 körüli orvos professzor, aki az egyik jelenetben az öregedéssel való szembenézést jelölte meg, mint az ember legnehezebb feladatát.



Mi csak egy helyes és szimpatikus középkorú férfit látunk (Gerd Böckmann német színész előadásában), aki egyrészt boldogan teszi a dolgát (gyógyítja az embereket), másrészt nagyon szerelmes a fiatal feleségébe, Annába. De az első percektől jelen van a feszültség, amit egyelőre nem tudjuk, miről szól, de úgy érezzük, Anna karaktere valahogy furcsán viselkedik (ahhoz képest, hogy nem ismerjük a “normális” viselkedését, hiszen még csak most lépett színre). A viszonylag lassan folyó párbeszédekből és jelenetekből végül összeáll a kép: Anna el akarja hagyni a férjét a professzor “alatt” dolgozó fiatal doktor, Zoltán kedvéért. Már megvan az útlevél és vonatjegy is a nő nevére, csak egyelőre még nem kapja meg, mert az idős segítője, Nono (Törőcsik Mari) elrejti előle. Aztán a pár elmegy egy fogadásra, ahol ott van Zoltán doktor is, illetve egy másik, a professzor által régóta nem látott doktor, Szekeres, aki erkölcsi és életvezetési elvekkel próbálja meg szembesíteni a profot.

A történet – ha a külső, taxis utazásos jelenetet nem számítjuk – mindössze három helyszínen játszódik: a profék otthonában, a fogadáson és a professzor klinikáján. A történések igazán visszafogott tempóban haladnak előre, a hangsúly a párbeszédeken, a mondatokból kiformálódó drámán van, nem a konkrét cselekményen. Anna sokáig próbálja elmondani a férjének a szomorú döntését (hogy elhagyja), de – mint egy krimiben – valami mindig közbejön, és úgy tűnik, soha nem tudja elmondani a kulcsmondatot.

------------------------------------------------------

Hamar megszokjuk, hogy kevés mozgással kísért, kimért beszédek adják a történések láncolatát, és még így is elég izgalmasnak találjuk a helyzetet, meg azt is, ahogy bonyolódik a majdnem láthatatlan történet. A báli helyszínen (a Gellért Hotelben) kicsit sűrűsödnek a történések, itt már vannak mellékszereplők is, bár elég hangsúlytalanul és szinte légüres térben lebegve (pl. Nagy-Kálózy Eszter, akiről nem tudjuk meg, ki ő, csak annyit, hogy erőszakosan fel akarja szedni Zoltán doktort, és féltékeny Annára), és itt van a film egyik legjobb jelenete is, amikor a professzor Annával táncol, Nagy-Kálózy Eszter pedig Csányi Sándorral, egymás mellett, és a leendő pár folyton egymásra pillant, a feszültség pedig kézzelfogható.

Miután a konkrét cselekmények frontján nem vagyunk nagyon erősek, a hangulat érzékeltetése lép előtérbe, a Márai-s stílus filmes ábrázolása. Szinte látatlanban mondjuk – mert nem ismerjük olyan jól az írót -, hogy az alkotóknak sikerült átadniuk ezt az egyedi hangulatot. A rendező mellett ki kell emelnünk Gózon Francisco-t, aki amellett, hogy a forgatókönyv-írásban is részt vett, operatőrként remek munkát végzett. Különlegesen szép képeket komponált, anélkül, hogy túl szépek lettek volna, így szinte minden új jelenetnél leakadtunk azon, mennyire megragadó és komoly a látvány.

Sokat köszönhet a film Gózon Francisco director of photography munkájának, nagyon sokat hozzáadott a minőségéhez.

A Kaland tehát egy kamaradráma, amiben legtöbbször két szereplő van a színen, érezni rajta, hogy színpadra íródott (színműként), és hát nem olyan sok konkrét cselekményt mondhat magáénak. Ezzel együtt is szól valamiről, ott van rajta Márai stílusának a lenyomata, és a színészek is majdnem teljesen jól játszanak (Marozsán Erika helyenként túl direkten ejti ki a szavakat, Csányi Sándor vihetett volna bele több kraftot a szerepébe, Eperjes Károly pedig épp ugyanúgy játszik, ahogy szokott, ugyanúgy váltogatja a hangszíneket, ugyanúgy beszél, mint mondjuk legutóbb a színházi Tartuffe-ben).
Mindent egybevéve, aki szereti Márai Sándort, bírni fogja ezt a filmet, és aki egy komoly másfél órára vágyik a múlt század polgári hangulatában, annak be fog válni a Kaland.