A dokumentumfilm annak a 6 éves utazásnak (?), kutatásnak (?) a filmes lenyomata, amit Hegedűs Péter 2005 és 2011 űzött, és ami arról szól, hogy a Föld több helyszínén felbukkanva beszélget a helyiekkel arról, mit gondolnak Amerikáról, és az aktuális amerikai elnökről, aki a film nagy részében Barack Obama. Bár a filmben Hegedűs Péter is többször megemlíti, mennyire szerencsés, hogy ott nőtt fel, ahol (Ausztrália Brisbane nevű városában), és nem kell, hogy a mindennapi megélhetése aggassza őt (mint Szomáliában a megkérdezett embereket, a válság utáni Amerikában, és itt, Magyarországon is az ismerőseit, rokonait), bennünk is folyton ez az érzés mocorgott, hogy valahogy nem áll össze a burokban élő, csak a kedvtelésének élő filmes attitűdje – a békés és támogató ausztrál városkából elindulva mit szeretne elérni ezzel a filmmel?

Elmondása szerint egy álmot kergetett gyerekkorától fogva, az Amerikáról szóló, nagyon pozitív, “ a világ kedves nagybácsija”-szerű képet, és valamiképp ennek akart a végére járni, a 2001 óta történt globális események tükrében (afganisztáni, iraki háború, Obama megválasztása, világválság, éhezés, az USA-n belüli nagy munkanélküliség, stb..). Ez így érdekesen hangzik (és egy ilyen sztorihoz lehet is támogatókat szerezni), de aztán a megvalósítás annyira szubjektív, annyira egyénre -Hegedűs Péterre- szabott lett, hogy nem nagyon tudunk csatlakozni hozzá. Olyan, mintha végig ott ülnénk az ausztrál pszichológusa szobájában, és azt próbálnánk meg együtt kianalizálni, mi lehet emögött az Amerika-imádat mögött, milyen lényeges tényezők mozgatták hősünket gyerekkorától fogva, hogy ennyire fontos neki, mit csinál az amerikai elnök, és hogy biztos akar lenni abban, hogy a világ őrzője egy jóról szóló, szimpatikus hatalom...(?).

A tulajdonképpeni cselekmény az a különböző utazások története, kezdve Sydney-vel, majd (nem sorrendben) jött Kenya, Szomália, Irán, Budapest, Peking, New York, Kalifornia, és mintha Washingtonban is járt volna - és ezeken a helyeken mindenhol felállított egy “booth”-nak nevezett ponyvafülkét (amit az anyja varrt neki), és arról faggatta a helyieket a kamerájával, mit gondolnak az USA-ról, és mit üzennek Obama-nak. Egyik oldalról gyerekes ötletnek tűnik (az is), másik oldalról, ha pl. Iránra gondolunk, akkor pedig merész vállalkozásnak. Sokat könnyített a helyzetén, hogy minden zűrösebb helyen (Irán, Peking) várta egy fiatal tolmács, aki helyette konfrontálódott a helyiekkel. (Kicsit álságos húzásnak tartjuk, hogy Peking-ben éppen a Tiananmen-i téren akarta felállítani a fülkéjét, de a 86-ban született tolmácslány persze rögtön lebeszélte róla...Aztán odament hozzá egy házaspár, akik a kínai szabadságjogok hiányáról beszéltek Hegedűsnek, aki ezután a saját elmondása szerint alig várta, hogy kiszabaduljon ebből a helyzetből, mert félt, hogy letartóztatják, miután szóba állt ellenzéki civilekkel..). Szóval többször is átmegy a tényfeltáró és társadalom-érzékeny riport valamiféle geg-be, vagy valamilyen ön-centrikus akcióba, ahol a különböző helyszínek riportalanyai mind Hegedűs segítőivé válnak abban, hogy ez a fiatal magyar-ausztrál filmes jobban képbe kerüljön a világgal szemben, jobban megértse Amerikát.

Ezt a szubjektív ön-analizáló hangulatot erősítik a animációs betétek is (amiknek a legidegesítőbb eleme egy Godzilla-figura, ami folyton előbukkan, mint főgonosz), amiknek a főhőse egy 12 év körüli kisfiú (aki maga a rendező és a narrátor egyszemélyben). A kisfiú az igazi főhős, az ő kedvéért utazgat ide-oda a felnőtt Hegedűs Péter, az ő gyerekkori álmait próbálja helyükre rakni. Közben, az utazás alatt többször megérintik a szegények és elesettek problémái, a munkanélkülivé vált húga iránt is olyan részvétet tanúsít, mint a szomáliai nincstelen kisgyerekek felé, de ez nem tud igazán kizökkenteni minket a “burokban a terepen” érzésből. A történet egy idő után kezd kissé beszűkűlni arra a tervre, hogy H.P. Szeretne találkozni Obama-val, hogy átadja neki, mit üzennek az amerikai elnöknek a világ több pontján élő emberek. Nem áruljuk el, vajon sikerül-e neki, de annyit igen, hogy a végkifejlet olyan gyorsan levágottnak tűnik (főként egy 6 évig készülő film esetében), mintha hirtelen elfogyott volna a pénz, vagy ilyesmi...

------------------------------------------------------

A film és a testi-lelki utazás után biztosak lehetünk abban, hogy Hegedűs Péter kicsit megvilágosodott az élet értelméről, vagy legalábbis az USA-t érintő dolgokról. Ez mindenképp pozitív fejlemény, és a nézők egy része valószínűleg jóval többet fog látni ebben a filmben, mint amit nekünk sikerült belőle kihámozni. Mindenesetre annak örülünk, hogy Ausztrália még rendben van napjainkban is, boldog arrafelé az élet, és a fiatal filmeseket támogatják az önkifejezésben – ez remek, ezért a tudásért már megérte megnézni ezt a filmet...