Hollywood egész jófej módon áll a válsághoz. A maga módján. A Tom Hanks-es Larry Crowne egy felületes, sőt, lássuk be, álszent válságfilm volt, de például az Other Guys végén szuper volt az egész hitelválságot megvilágító 5 perces info-animáció. A Tower Heist valahol a kettő között, egy válság-vígjáték, drámákkal fűszerezve ...
A válság valódi, és tulajdonképpen a szituációk is, és az egész úgy van megkomponálva, hogy a válságról egyfajta modellként is képet adjon.
Adott egy hűséges, lojális asszisztens, Ben Stiller, aki egy méregdrága toronyház menedzsmentjének igazgatója. A város legdrágább társasházának lakó-tulajdonosainak különleges kényelméről gondoskodik, napi 24-ben. Ez a hűséges magas beosztású asszisztens (mint igazgató valójában a tulaj asszisztense) egy nap azzal szembesül, hogy az összes lakó, sőt, az összes ott dolgozó összes megtakarítása, magánnyugdíja elúszott, semmivé vált. Azaz egy csődbe ment nagy kutya számláján egy (a többihez képest) kisebb adag pénzként landolt.
E helyzetet a film kellő hangsúllyal dolgozza fel, a nézőnek hajszál pontosan elmagyarázzák (Téa Leoni FBI-os nyomozó segítségével), hogy mindez a gyakorlatban hogy nézett ki.
Adott a milliárdos barátunk, Alan Alda, aki csődben van, de fenntartja a látszatot, hogy nincs is (csődben). Ehhez, mint egy drogosnak, folyamatos dózisokra van szüksége, a melyekből egy-egy partyt tud rittyenteni, ki tudja fizetni a minimál számláit, egyszóval mozgásban tudja tartani a gépezetet, ami az ő élete. Az egyik ilyen kis dózis volt a társasház lakóinak és személyzetének összes megtakarítása. A film nem hagy kétséget afelől sem, hogy vajon amikor e pénzt elfogadta, tudta-e már, hogy ezek az emberek elveszítik azt, amit rábíznak (igen). Egyszóval komoly alapokkal indul a válság-vígjátékunk.
A legszebb az egészben az, hogy megmutatja, egy gépezetről van szó, amelyben emberek hol gépiesen, hol pedig emberi módon nyilvánulnak meg, s hogy e kettő közt óriási a különbség. Ben Stiller-en látjuk, hogy bár valódi fanatikus kisfőnök, asszisztens igazgató, mégsem olyan, mint amilyenek a magas beosztásúak a valóságban. Ben Stiller ugyanis számos alkalommal tanújelét adja annak, hogy van benne érzékenység (még ha ez eléggé erőltetett jeleneteket is eredményez). Megmutatja, hogy szereti az embereket és jót akar nekik.
A film erőssége, hogy a moralizáláson felül de jogilag is józan egy kicsit, legalábbis nem követi el azokat a csúsztatásokat, amelyeket a legtöbb vígjáték elkövetne. E fura józanság végül egy félig dráma, félig sablonos vígjáték keverékét adja ki. A film megpróbálja megmozdítani az emberekben a humánumot, ami aranyos és kedves dolog. A válság összehozza az embereket, s ez kétségkívül igaz, még akkor is, ha ez kevés ahhoz, hogy egy egész vígjátékot elvigyen ... Eddie Murphy alakítása súlytalan, Stiller túlzásba viszi, mintha Zoolander-t alakítaná élesben. A drámázás, moralizálás mellett a vígjáték vonal az, ami a legjobban a háttérbe szorul.
info-file
