A Csapnivaló mindig is kedvelte az un. "filmes filmeket", amikben filmgyártás folyik. Az ilyen filmek egyebek közt azért izgalmasak, mert olyan dologról adnak képet, amiről nem lehet - csak úgy- képet adni, a filmvászon másik oldaláról. 
Ezzel együtt, a Bowfinger-t, mivel Steve Martin-es filmről van szó, senkinek eszébe sem jutott "filmes film"-ként kezelni, hanem csak mint sima vígjátékot. Pedig igazán filmes film, semmi kétség.  
Steve Martin nagyon érdekes egyéniség, nem könnyű őt hova tenni. Különösen, mert noha személyéről folyton valami kellemes élmény jut az ember eszébe, az egy darab Jöttem Láttam Beköltöztem -en kívül nemigen lehet olyan filmet említeni, amiben szerepelt, és jó volt. A Jöttem, Láttam, Beköltöztem -ben is talán az volt a legjobb, hogy nem ő volt az őrült, hanem a zseniális Goldie Hawn, mindenesetre ezt a filmet nem Steve Martin-es, hanem Goldie Hawn-os filmként tekintjük, abszolút, és talán ez is elárul valamit. A Párosban a Városban -t viszont "Steve Martin-es", erre legkönnyebben talán úgy derül fény, ha belegondolsz, milyen "idétlen" és "bugyuta" az a film, amely tulajdonságok elsősorban Steve Martin védjegyei, nem igaz?
Kicsoda ez a Steve Martin, aki a 70-es évek végétől vagy negyven filmet lenyomott, aki miatt újra és újra be-befizetünk egy-egy mozira, csak sajnos soha nem okoz komoly meglepetést, úgy értve, hogy nem kedvelteti meg magát, és továbbra is azok a legjobb filmjei, amik a legkevésbé Steve Martin-esek? Ha nem tudnánk, akkor is könnyen ki lehetne találni, hogy komikusként kezdte. És nemcsak a tévében, amely kitágította a horizontját, hanem rendesen, az un. "stand-up" show-kban is megküzdött a közönséggel, tudjátok, kezében egy mikrofonnal, humorosakat kell mondania, vagy leküldik a pódiumról. Súlyos forgatókönyvírói vénában szenved, mármint nagyon sokat ír, az L.A. Story-t is ő maga írta. Kutyájával, Rogerrel él együtt, és vegetáriánus. Az L. A. Story egyébként talán a legjellemzőbb filmje. Egészen vicces volt a trailer-je, maga a film is többször lábrakapott, és szinte azt lehetett hinni, hogy lesz benne valami, de végülis a jól ismert kicsit bágyadt hangulatban távozhattál a nézőtérről. Valójában ez lehet Steve Martin baja, (persze, ha van neki), hogy alig várja, hogy idétlenkedhessen, és nem nagyon bír tekintettel lenni egy film másfél órán keresztül megvalósuló cselekményére, mindent bele akar nyomni minden egyes snittbe, amiben kamera elé kerül. Viccek, gegek, amik egész jók, sőt, csak az a baj, hogy nem állnak össze a végére sem filmmé, és olyan, mintha, nem is egy igazi filmet láttunk volna, hanem egy olyat, amiben a főszereplő férfi helyére folyton beugrott Steve Martin, és minden adandó alkalmat megragadott arra, hogy poénkodhasson. Nem is csoda, hogy legtöbb embernek az ősz haja villan be, ha rá gondol, és aztán rögtön Leslie Nielsen, és biztos van olyan, hogy keverik őket. 
Az, hogy Steve Martinnek mennyire szüksége lenne a jó történetekre, amiken belül a gegjeit elhelyezhetné, leginkább az Örömapából derül ki. Na jó, mégis van még egy jó Steve Martin-es film. Az Örömapa I. -ben a szokásos idétlenségét hozza, aminek egyik fő ismertető jegye, hogy mindent túljátszik. A történet, ugye, egy apáról szól, aki hirtelen rádöbben, hogy a lánya felcseperedett, és el fogja hagyni a családi fészket, és emiatt nemcsak borzasztóan féltékeny, hanem kétségbeesetten küzd is ellene. Majd végül beletörődik a sorsába, és kiderül róla, mármint George Banks-ről, hogy ő a legaranyosabb örömapa, plusz ő csinálja a legkevésbé spórolós esküvőt. Ez a történet szinte rá van írva. Sok sok idétlenkedés, és ezek kamaszos tiltakozások azellen, hogy vele is ugyanaz megtörténjen, mint az összes többi hozzá hasonló emberrel. És végül vele is megtörténik, vagyis elbukja a gyerekes harcát, de közben kiderül, hogy megállta a sarat mint "felnőtt". Az örömapa I. Akár egy nagyon modern Charlie Chaplin filmként is felfogható, hiszen egyszerre nevetünk és vagyunk meghatottak. Mellesleg, szinte biztosra vehetjük, anélkül is, hogy megkérdeznénk, hogy Steve Martin nagyon szeretne egyszer olyan lenni, mint Charlie Chaplin. De még ha így is van, akkor is olyan "idióta", amilyen csak lehet valaki, és olyan gyerekes is, és (sajnos) bármilyen alkalmat megragad arra, hogy egy újabb idétlenséget hozzon létre, mint azok az igazi rosszgyerekek, akik, ahogy a szüleik lekopnak, egyből nekiállnak valami jókora felfordulást csinálni, áthívni a haverokat, stb.
Gary Busey jut róla az ember eszébe, aki nem komikus, de valójában egy ugyanilyen "nagy gyerek", aki minden pillanatot élvez, amikor játszhat, és kedvence a nagyon-nagyon őrült, nagyon gonosz gengszterek alakítása. Nála is iszonyatosan érezhető, mennyire élvezte a jeleneteket, amiket felvettek vele, és ha nem tudnánk, akkor is kitalálhatnánk, hogy életben is ugyanilyen őrült, mint a filmjeiben, csak egyáltalán nem rossz fej, sőt. Jeff Fahey például, aki mindig a jó zsaru, vagy legalább is inkább pozitív karakter szokott lenni, életben például egyáltalán nem jó fej, de Gary Busey igen, csak kicsit őrült, illetve egy nagy gyerek, aki túlságosan élvezi, amit csinál. 
Tulajdonképpen Steve Martin-ra sem tudunk igaziból haragudni. A Bowfinger is egy "ilyen" teljesen kamaszos alkotás, a filmforgatásról, mégpedig elég fura módon: "forgatás a főszereplő tudta nélkül". Bobby Bowfinger, (Steve Martin), egy producer, aki nagyon le van csúszva, és most hirtelen belevág a nagy filmjébe. Ez a lecsúszottság tényleg olyan szépen van megcsinálva, mintha még némafilm lenne. Producer ül az asztalánál, nincs senkije, csak a kutyája, (és az is elképzelhető, hogy amikor írta, teljesen beleképzelte magát ebbe a helyzetbe Roger kutyájával), és semmiről nem vesz tudomást, még a telefonról sem, egy forgatókönyvet olvas. Telefonon épp a telefontársaság keresi, hagynak üzenetet, hogy azt az 24 dollár 45 centet be kellene már fizetnie, mert kikapcsolják a vonalat. Hozzáteszik, (és ez már Steve Martin humora, ami a Chaplin-es szituba belép, mert nem bír nyugton maradni), hogy akkor is ki tudják kapcsolni, ha nem jutnak be a házba. Steve Martin ezalatt rezzenéstelenül olvassa a forgatókönyvet, percekkel később befejezi, és csak annyit mond: "Great!".  Aztán közli a kutyájával, akit Betsy-nek hívnak, hogy "most, vagy soha". Felhívja az összes ismerősét, akik a Bowfinger Productions-ban hisznek, mert pl. ott akarnak színészi karriert befutni, és senkit nem hallgat végig, csak közli, hogy holnap 10-kor meeting van, új produkció. Csak ezen a meetingen derül ki, hogy Mr. Bowfinger úgy tervezi felvenni az összes jelenetet a filmben szereplő sztárral, Kit Ramsey-vel, (Eddie Murphy), hogy az nem is tud róla, és ezt a viccesen meredek ötletet teljesen komolyan is gondolja. És hozzá is lát a forgatáshoz. Persze tudja ő is, hogy szükség van pénzre is, és nem is jön zavarba, amikor a kis csapat rákérdez az anyagiakra, hiszen Bobby Bowfinger egészen fiatal kora óta minden héten félretett egy kicsi pénzt produceri pályája megalapozásaként, ami mára .... összesen 2300 dollárra rúg. A többiek tátott szájjal bámulnak, hogy milyen kevés, de Bowfinger közli, hogy maga a forgatási költség gyakorlatilag minden film esetében pontosan 2300 dollár, és hogy tényleg csak pont ennyire van szükség. 
A kamerát és az autókat mindig egy raktáros lopja "kölcsön" a produkció számára, ami a szintén "szeretjük is meg nem is" kategóriájú Ed Wood című film történetére emlékeztetet. 
Az Ed Wood-ot egyébként pont ezért lehet mégis kedvelni, mert a valóságon alapul, és ténylegesen megtörtént dolgokat oszt meg a nézők ezreivel. Külön szépsége, hogy Lugossy Bélának nagyon-nagyon szép emléket állít. Egyik nap Ed Wood-ék betörnek egy kamera és egy kellékraktárba, hogy az aznapi forgatást meg tudják csinálni éjjel. Ellopnak egy felfújható műanyag óriáskígyót, ezzel kell megküzdenie az idős és beteg és alkoholista Lugossy Bélának a jéghideg vízben. Béla már el is aludt az autóban, amíg arra várt, hogy beállítsák a fényeket meg minden. Ed végül előcitálja, és elmondja neki a jelenet lényegét. Béla alig áll a lábán, mert már annyira beteg, de figyelmesen meghallgatja, és amikor kimondják, hogy "action" annyira teljes erővel küzd azzal a felfújhatós óriáskígyóval, hogy az már szép. Azért is az, mert Ed nem valami sikeres, sőt, ő minden idők legsikertelenebb filmrendezője, de Béla ennek ellenére szereti. Ed viszont azért jófej, mert amikor egyszer meglátogatja Bélát, csak úgy, barátian, nem hagyja kihasználatlanul a soha vissza nem térő alkalmat és lefilmezi az idős Lugossy-t amint kijön a házából, ráadásul el is határozza, hogy akármi történjen is, ezt a felvételt belekomponálja a filmbe. Aztán Béla meghal, de Ed továbbra is be akarja fejezni a filmet, úgy, hogy a főszereplő már nem is elérhető forgatás céljából. Ez még egy közös vonás a Bowfinger-rel.
A filmben hemzsegnek a vicces jelenetek. Vagy a huszadik percben derül ki például, hogy ez a "great" forgatókönyv egy mexikói származású szállodai portás tollából származik, és az is, hogy miről szól - ne tudjátok meg. Pufók Eső, benne van, hogy eső, meg az is, hogy ufók, mert esőcseppekben közlekednek az ufók ebben a filmben. Valójában az összes karakter nagyon vicces, de a legviccesebb feltétel nélkül Daisy, (Heather Graham), a fiatal színésznő, aki be akar futni, és a sors most rakta őt le a buszról, ami LA-be hozta, és egyenesen a Bowfinger Productions irodájába vezette. Daisy mindent elkövet azért, hogy egyre nagyobb szerepet csináljon abból, amit a forgatókönyv eredetileg neki tartogatott. Daisy karakterével Steve Martin nem másnak, mint Anne Heche-nek, korábbi barátnőjének állít ironikus emléket, aki végül, a stáb összes tagja után felfedeezi a leszbikusok hatalmát Hollywoodban, és a jó sok férfi után egy nő melett köt ki, mint Anne Heche Ellen DeGeneres mellett.
A Fergeteges Forgatás, ha már osztályozni szeretnénk, a jó Steve Martin filmek közé tartozik, sőt, a legeslegjobb. A történet sem rossz, végülis az intenzív nevettetésen túl arról szól, hogy akármilyen lúzer vagy, ha keményen dolgozol, (Bowfinger esetében: megállíthatatlanul), még sikerülhet is, ami így, összességében egy szép és romantikus felemelkedés-történet. Ez lehet, hogy elég ahhoz, hogy a film nagyon jó legyen, mert a munka többi részét a remek gegek már elvégzik. Amikor kijössz a moziból, fel vagy dobva és nem hiszed el, és ez egy elég jó kis érzés. És ha már itt tarunk, mégiscsak felvettük a filmes filmek listájára is, mert ez a film egyáltalán nem semmi. Például honnan szerez magának stábot? A mexikói határon, a menekülő bevándorlókat szedi össze. Később ezek a fejek egészen kikupálódnak, az Aranypolgárról beszélgetnek, később hivatásos operatrőrökként dumálnak egy felvételről, amit ők készítettek, a film legvégére pedig mindegyikük zsebéhez kap, ha megcsörren egy mobil, elképesztő. MIndennek a tetejébe az is lehetséges, hogy mostantól valahányszor egy producer elolvas egy forgatókönyvet, az első szava mindig az lesz, hogy "great", különösen, ha vicces akar lenni.