|
|
 |
 |
|
|||||
 |
|
 |
|
Péntek este - Szirtes - és EF Zámbó szeánsz Csöndes péntek este, vajon hova menjünk tankolni, beszerezni egy frissítő adag kulturális élményt, amely lehetővé teszi a következő hét (esetleg hetek) spirituális túlélését? A tudományos fantasztikus irodalom már régóta különleges eseményként kezeli azt, amikor folyamatos előrehaladás révén egyszercsak ugyanoda jutunk el, ahol korábban már jártunk, amikor korábbi helyzetek újként adódnak elő, mikor a tér önmagába fordul ... Péntek este, Budapestre ráborult az ősz, hűvös, kihalt este, némi csapadékkal, ami ahhoz elég, hogy a járdák  és az úttest kicsit csillogjanak. Az egyszerűbb konzum nép olasz és nem olasz éttermekben rendeli a vörösborokat gyertyafénynél, mi viszont céltudatos léptekkel közelítünk a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz. Micsoda célpont! Bárcsak összefutnál valakivel, hogy megkérdezze, hova-hova - de a város tényleg kihalt, mintha egy 9-ig nyitva tartó étkezdében a nap- és a hét végére való tekintettel felrakták volna székeket és leoltották volna a villanyt, hogy a korábbi nyüzsi helyén az arra járók már csak egy sötét üzlet-belsőt láthassanak, ha az üvegen keresztül mégis bekémlelnek. A Petőfi Irodalmi Múzeum (alias PIM) egyet jelent a Károlyi Kastéllyal, amely nyáridőn az udvaron és az étteremben remek partik, divatbemutatók helyszíne tud lenni, most azonban az udvar is sötét, utunkat jobbra a lépcsőn fölfelé vesszük, ahol végül idős hölgyek veszik el a jegyeket, mi pedig belépünk egy laza esti performance helyszínére. Minő öröm!  A teremben a tér két részre oszlik: a kristálycsillárra, és az alattvalókra. Odalent érdekes performance zajlik, egy férfi és egy nő vékony madzagokból sző hálót, éspedig úgy, hogy végigvezetik az összes nézőn, behálózva őket, mindegyikük egy-egy biztosítási pontként épül be a rendszerbe, ők pedig időnként kipróbálják, hogy a madzag megbírja-e támasztani őket, ha véletlenül a gravitáció tengelyétől eltérő szögű pózt szeretnének felvenni. A teremben két darab bekapcsolt tévé hirdeti feLugossy László nem-jelenlétét, aki a Szirtes Jánossal alkotott performance-duó másik feleként most épp Miskolcon lép fel, a performance másik felével, így hozta a szervezés. Ott is esett az eső. A performance frappáns volt, bevonta a közönséget is, és a kirakatüveg által leválasztott, más tudatú-, más törvényű világ effektusát is rendesen produkálták, tették a dolgukat, ahogyan ez az ő bolygójukon magától értetődő (fonalakat tekercseltek és hálót szőttek), a jelenlévők pedig elértve, hogy szándékuk békés, belementek a barátkozásba. Külön érdekes volt egyébként a pólójuk, mintha valamiféle módon ufókat ábrázoltak volna. -------------------------------------------------------------------- Az ember egy-egy művészi expresszió, kultúrműsor befogadása során egy tágabb képet kap, mindarról, ami körül veszi, nos, ez itt már e performance végén megvalósult, néztük, milyen különös, hogy emberek egy kis csoportja a szabadidő eltöltésének szándékosan éppen ezt a módját választotta, itt, ebben a kastélyban - ekkor még nem lehetett sejteni, mi készül. A kis közönség áttelepült egy másik terembe, ahol immár kényelmet sugárzó széksorok fogadták őket. Halk, családias atmoszféra uralkodott, senki sem beszélt hangosan, és ha ezt tette volna, mindenki hallotta volna, amit mond. EF Zámbó István (barátainak Öcsi) ellenőrizte a mikrofonokat, amikből volt egy pár, aztán lekapcsolták a világítást, és EF Zámbó a sötétet kihasználva átöltözött. Atléta trikóban és piros tornagatyóban egy vibrációs masszázsgépre lépett, magára csatolva a vibrációs övet, pont úgy, ahogyan a tévéshopban mutatják a tévé előtt rekedt, magatehetetlen vásárlóknak, magához vett még egy villanykörtét, amely a fényt szolgáltatta, és elkezdődött az előadás - vagy mondjuk úgy, szeánsz?  Remegő hangon (a vibrátor ezt a szent célt szolgálta), mintha varázsigét citálna, e bűvös szavak hagyták el ajkait: XXX És láss csodát. Különös előadás vette kezdetét. A bontakozó jam-session, bár rövidre lett fogva, feltűnően hasonlított egy űroperára, mármint a találkozások egy bizonyos típusára, amit EF Zámbó fejlesztett ki. Egy űropera előadás úgy néz ki, hogy rengeteg egy időben, egy helyen összegyűlt zenész fogalmi instrukciók (jelek megbeszélése) után hozzálát, hogy egy nagyszabású, kollektív improvizálás során eljusson A-pontból B-pontba, az Űropera beszállási pontjától a kiszállási pontig. EF Zámbó az előre fixált jelek segítségével irányítja az utazást, és nyomban nyilvánvaló, hogy arról van szó, ezek az emberek, beleértve a nézőket, mennek egy kört az Űropera nevű közlekedőeszközön. Az operák egyik lényege, hogy az utazás révén megvilágítsák, hogy a fejlődés, az előrehaladás relatív, és hogy minden ugyanaz másképpen. Nehéz volt nem észrevenni, hogy a PIM-béli hangverseny EF Zámbó-performance része (a koncert előtt) egy redukált méretű, alkalmi Űropera volt, amire kísértetiesen rájátszott az a motívum, hogy az időben pár hanglemezbarázdával korábban megszervezett Űroperák előtt is szokott volt lenni feLugossy-Szirtes performance-duó. Ez a mostani Űropera ezzel együtt más, mint a többi (azzal együtt is, hogy mindegyik más - és persze mindegyik ugyanaz). Itt és most az utazás nem végig az Űropera belsejében történt, a rövid felszállás után a résztvevők egy űrsétára indulhattak, mely során a egy időtlen térben zajló EF Zámbó koncert lett a látogatás fő célja (közben persze ki-ki a legkülönfélébb kirándulásokat folytathatta le gondolatai között).  Előre haladtunk, és mégis visszarepültünk a kezdetekhez, az idők időnként tényleg összeérnek. Az '50-es és a '80-as éveket egyszerre idézte ez a koncert. Idézte először is az '50-es éveket, amikor az USA-ban az Elvis Presley vagy Johnny Cash koncertek során a nézők kezdetben még színháztermek ülőhelyein élvezhették, kellett, hogy élvezzék a zenét, miközben majd szétrobbantak a fantasztikus energiáktól, és mindenki táncolni szeretett volna, vadul ugrálni, amit a semleges világítás,a széksorok és a szokások még ideig óráig leszabályoztak. Itt, a PIM-ben a széksorokon helyet foglalók a számok után decens tapsot produkáltak, de  amúgy rezzenéstelen arccal ülték végig a koncertet. A szomszéd teremben, ahol a csillár nem ontotta a fényt, a sötétség leple alatt egy szőke lány, és időnként néhány férfi társa intenzív táncolást folytattak - némán, mintha tiltott gyümölcsöt majszolnának. Idézte természetesen a '80-as éveket is ez a különös esemény, hiszen körülbelül ilyen lehetett egy vidéki koncert a kezdetek kezdetén, amikor a gimisek még nem azzal a mondattal a szájukban jöttek világra, hogy "mit látsz, Laca?", amikor a nézőtéren még nem a totális beindulás, hanem az új, még idegen, de szimpatikus jelenséggel való ismerkedés hangulata uralkodott, mint egy ismeretlen nép konyhájának bemutatóján. Már csak az kellett volna, hogy a szomszéd teremben a szőke lány sötétben való tánc helyett zsíroskenyereket árult volna, meg Kőbányait (utalva azokra az időkre, amikor Dréher Antal söre egy jó darabig nem volt kapható Magyarországon). Külön is izgalmas volt a hangversenyben, hogy egy múzeum falai közt zajlott, a gitáros feje felett például egy 4 méter magas festmény lógott. Akármit is csinálsz egy múzeumban, az mindig különleges élmény - hiszen a múzeumokban általában senki sem csinál semmit, azok sem, akik vagy akiknek a tárgyaik ott vannak, és azok sem, akik ezeket érintkezés nélkül csöndben megtekintik. Egy pop-hangverseny egy múzeumban különleges pillanat, ráadásul, mivel az esemény annyira nem odavaló, az egésznek lesz egy forradalmi hangulatú beütése, amikor bizonyos társadalmi határok átszakadnak, és emberek számukra korábban megközelíthetetlen helyekre jutnak be, ilyet érezhetünk, valahányszor a Szabó Ervin Könyvtár gyönyörű épületébe lépünk be - bár a Wenckheim-palota teljesen békés, emberi úton lett a népé (Budapest 1927-ben megvásárolta). Egyszerű de ízletes diszlokáció - mondhatjuk :)  EF Zámbó egy nyitott stílusú űrhajóban utazik, persze nem úgy, hogy cabrio, hanem úgy, hogy mindenki, aki a fedélzetére lép, szabad, sőt, ez az egyetlen kívánalom, amit a hajó tulajdonosa és laza stílusú navigátora (a kapitányi rangot utálja, ezét nem is osztotta magára) vele szemben támaszt - de úgy, hogy a szabadság fogalmának megértését nem bízza a véletlenre, s így csakis az általa nonstop és minden szinten, akár egy teafőzés vagy egy tárgy átnyújtása során is szuggerált építő indíttatású, az egyén helyét a környezetében kis pontként jelölő, más egzisztenciákat (élőlényeket és műalkotásokat egyaránt) nem kategorizálni, nem befolyásolni, hanem megérteni igyekvő, önmagán mosolygó szabadságra kell gondolnunk. E nyitott stílusú űrhajó, az EF Zámbó kozmosz mint egy fantasztikus szappanbuborék kalandozik az időben és térben. Ez este fürge léptekkel halad, s miközben a zenei-workshop egy próba hangulatát kezdi felvenni, belül az indulásra készülsz. Elnézve Öcsikét, ahogy a zenekart és a zenélés folyamatát szintije mögül, a rendezői balról irányítja, megérted, hogy az élet egy olyan utazás, amelyből  nincs kiszállás, persze, megpróbálhatnál megkapaszkodni, megpróbálhatnád megmarkolni a gyönyörű pillanatokat, és mint a képzeletbeli szerencsejátékos, előállni a Faust-i farbával: "kiszállok" - valójában azonban senki sem akar kiszállni, mert nem is lehet. Az utazás az időben nem holmi autós kirándulás, benzinkutakkal meg térképpel és előre berajzolt célokkal, hanem egyfajta hullámszörfözés. Jó volt látni ezt az előadást. Utána a város még kihaltabb lett - de ha visszagondolsz az estére, arra, hogy valahol egy múzeumban egy sötét ablak mögött egy festőművész felkapcsol egy villanykörtét, majd barátaival hangversenyt ad - nem tudod leküzdeni a mélyről feltörő mosolygásodat - nem tudod és nem is akarod. :) Mi ez, ami körülvesz? Mikor a tér önmagába fordul, és görbülete visszatér az idő segítségével a kezdethez, hogy újra ugyanazt jelentse másképpen ... --
|
|
