|
|
 |
 |
|
|||||
 |
|
 |
|
Agnes Denes a LUMU-ban A Ludwig Museum a belvárostól 8 perc bringaút, és bár technikailag a külváros, ezzel kontrasztban mégis egy kulturális zöldövezetbe jutunk ki, ami már a megérkezés pillanatában frissítőleg hat. A cél: az Agnes Denes kiállítás, és az, hogy az egy darab kombájnnal reklámozott tárlat mélységeit felfedezzük - amivel kapcsolatban minél több tévét nézünk, annál rosszabbak az esélyeink ... üzenetek egy barátságos civilizációból ...  Minden ember egy gondolat, aki gondolatok tömegeit - és rendszerét hordozza. A gondolatokhoz, humán entitásokhoz való hozzáférést egyfajta információs burok gátolja, mint valami terméket "óvó" csomagolás. A felszín áttörése, a kontaktus teremtés sokkal nehezebb feladat, mint gondolnánk (ez is része a nehézségnek), hiszen manapság a Marco Polo-i szituáció totális ellentettjét szenvedjük el a televízió révén - ma szinte mindenről van információnk, már mielőtt az illető jelenséggel, entitással összetalálkoznánk. Így ha nem vagyunk ügyesek, nem a találkozás pillanatában alakítunk ki benyomást, hanem akkor már csak az előzetesen létrejött képünket vetjük össze azzal, amit látunk - tulajdonképpen egy deja vu-vé szilárdult röpke, felületes előképpel. E szituációban "csupán" az a nemkívánatos, hogy a dolog maga, amiről képet alkotunk a lehető legkisebb mértékben játszik szerepet e kép kialakításában. Elmegyünk, megnézzük a Leonardo kiállítást - amit láttunk a tévében, láttuk a lovat, megjegyeztük, mit kell majd viszontlátnunk, amikor a helyszínre érkezünk (pontosan úgy, mint a mammut-vadászat és a barlangrajzok vagy shoppingolás esetében, amikor egy weboldalon vagy nyomtatott prospektuson rátesszük a célt egy tárgyra, egy tárgy képére, amely tárgyat majd élőben becserkésszük). -------------------------------------------------------------------- Az Agnes Denes kiállítás egy roppant törékeny kiállítás, hiszen a művésznő (ez a szó nem a legeslegmegfelelőbb) projektjeit, gondolatait, gondlatrendszert, gondolkodását teríti ki 3 dimenzióban. Ha szerencsénk van, sikerül kontaktust teremtenünk az anyaggal, ellenkező esetben a világ legszomorúbb élményében lehet részünk, abban, hogy egy kirakatüvegen keresztül bámulunk bele egy világba, tudjuk, hogy van ott valami, de azt is érezzük, hogy sosem jutunk majd be oda. Nehéz megmondani, hogyan sült volna el más körülmények között, de a Lumú elképesztő újítása, a mediátorok alkalmazása (amiről eddig csak hallottunk) fantasztikus élményt produkált az anyaggal való kontaktusteremtés terén. Mint egy sci-fi világban, leszámítva, hogy nem egy komputer szegődik melléd a tárlat megtekintése során, hanem egy tökéletes lény - mind szépség, mind értelem terén, akinek köszönhetően fel-alá csapongva, a kötelező suttogás helyett normál hangerővel és vidáman végigbeszélgetve fogadhattad be, ami elébe d tárult.  A tárlatra tényleg az a legjellemzőbb, hogy kétesélyes, hogy vajon sikerül-e kontaktusba kerülni vele. A weboldalon egy kombájn volt látható, amiről felület szintjén az volt az ember benyomása, hogy "ja, ja, némi elgondolkodtató környezetbarát akció lenyomata - de ez minden". Kifejezetten száraz anyag. Ami ezt a kombájnt illeti, Agnes Denes New York szívében bevetett búzával egy szeméttelepet, ehhez kellett a gép. Ezt lehetett előre tudni, ez volt a felszín. Amikor mára terembe léptél, és egybe láttad a gépet, az tűnt fel, hogy nem túl nagy, és az is, hogy nem egy preparált, buherált darab, hanem egy konkrét használati eszköz - egy emlék. Egy land-artist nagy dobása, nagy napja, gondolja magában az ember - de ekkor még a szokásos mércével nézi a dolgokat, például az alapján, hogy micsoda kacifántos, többrétegű "concept" húzódik meg egy akció hátterében. Egy szeméttelep búzával való bevetése, ahhoz képest, amiket megszoktunk concept-ek szintjén: kifejezetten plain és lapos gondolatnak tűnik elsőre. 15-20 perc elteltével azonban a tárlat kezd vibrálóvá válni, a falon függő fotók, dokumentációk virtuális portálokká, beléptető kapukká válnak, mindegyik egy-egy projektbe, egy ember életének egy-egy állomásába enged belépést.  Mire a kiállítás közepén elhelyezkedő búzamezős dokumentációkat újra látjuk, már más emberek vagyunk, és a tárlatot is másnak látjuk. A búzamező képét a világ legmeghatóbb aktivista-dokumentációjaként látjuk: búzamező, nem óriásnagy, de ha úgy vesszük, meglehetősen nagy, mögötte az ikertornyok, szögletes, civilizációs monstrumokként figyelnek, ne feledjük, ekkor e tornyok még nem egy mocskos háború civil áldozatait, az amerikai emberek szenvedését szimbolizálják, hanem a világkereskedelmi központot. A búzamezőn Agnes Denes egy bottal (mint valami népét vezető próféta, aki mellesleg nő) közlekedik, büszkén, aratás idején. Lehet is büszke, mert ő is, és mindazok, akik részt vettek e projektjében, az addigi hónapokat egészen másként is eltölthették volna - például úgy, hogy naponta bejárnak a WTC-be dolgozni - és akkor nem jött volna létre ez a hatalmas, az életet reprezentáló mező, ami megfogható, földhöz ragadt, konkrét, és még meg is lehet enni - egy olyan világban, ahol az éhezés csak a bolygó kiváltságos zónáiban nem napi probléma. Ezt az életet egy szeméttelepből hozták létre - és nemcsak papíron, nemcsak kocsmai beszélgetések szintjén, nem egy papírra sok példányban kinyomtatott regényben, hanem a valóságban. Az a fotó Agnes Denes-ről és projektjéről egy egész filmmé válik, amibe rengeteg idő, gondolat és érzés sűrűsödik. Sajnos azonban még nincs vége. E projekt fotói mellett az elpusztult WTC helyén, a ground zeron készített fotói láthatóak. Fél évig fotózta a katasztrófa brutális sebhelyét. E fotókból az a néhány ott a falon nem katasztrófa-turizmus, hanem aktív gyász, gyászolás, virrasztás benyomását teszik a látogatóra - a búzamezős fotók tőszomszédságában az élet-létrehozás és a pusztítás közötti kontraszt különösen drámai. Agnes Denes projektjei ezzel együtt nem sokkolóak, és legkevésbé sem szájbarágósak. Igazi pedagogikus, gondolat-alapú kísérletek ezek. A látogatónak, a megérintettnek meghagyja a teret az eszméléshez, a reagáláshoz. Ne itt, a teremben ámuldozzon, hanem vigye haza az élményt, és kezdjen másnak egy új napot - és egy némiképp új életet, az új gondolatok által meghajtva. Ne egy készre gyártott utasítást, egy propagandát kapjon, ami áthidalva a gondolkodást, az egyéni reagálást, a megérintett személyt a kívánt mederbe taszítja - hanem egy gondolat-svédasztalt kap, oda kell sétálnia, meg kell értenie, mi az, és saját magának kell magáévá tennie. Ilyen eleganciára csakis egy nő képes - már elnézést a szexizmusért.  A tárlatot szemlélve, felgöngyölítve Agnes Denes életét, projektjeit, gondolatait kóstolgatjuk ízletes falatok és kortyok formájában. A legeslegprimérebb benyomásunk az, hogy hálistennek, hogy megtehette, hogy egész életében ezt csinálta, és nem egy szellemileg vagy anyagilag (és szellemileg) röghöz kötött életet kellett élnie (szörnyű belegondolni, hogy mi lett volna belőle, ha naponta 3 órát tévénézéssel tölt). Élete, gondolatai, látásmódja egy idegen-de-baráti kultúrából érkezett látogató által hozott ajándékcsomagot alkotnak. Egy női Leonardo, egy 21. sz-i Leonrdo ő, egy olyan Leonardo, aki nem a reflektorfényben alkot, és nem a civilizáció felfedezésén dolgozik, hanem a szülés piszkos munkáját végzi, azzal, hogy a civilizációból való visszautat próbálja megvilágítani küldetésszerűen - annak állandó hangsúlyozásával, hogy a civilizációnak nem kellene szükségszerűen destruktívnak, önpusztítónak, természet- és humánum-idegennek lennie. A civilizáció a tömegek tömeges létformáját támogató, megszervező regulációs rendszer (is), és a'90-es évek során kialakult menü-rendszer révén ma már olyan szinten tartja ellenőrzése alatt a gondolatok áramlását, olyan szinten préseli rá a keretként önmagát minden emberi közösség projektjeire, hogy rossz nézni: amikor valakik azon törik a fejüket, hogy vajon mit lehetne csinálni, akkor is az előregyártott, elérhető "jobbklikkes" menüből próbálnak válogatni - ami olyan, mintha egy Monte Cristo addig nem venné a fejébe a szökést, amíg egy börtönőr meg nem kérdi tőle, hogy nem akar-e megszökni. Agnes Denes egy abszolút "a kontextuson kívüli", az elérhető kontext-menün kívül működő gondolkodó - aki remek de nem könnyen elérhető példát mutat gyakorlatilag mindenkinek, hogy lehet másképp látni, érzékelni a világot, más stílusban hozzáállni, megközelíteni dolgokat, lehet mindenben a legfőbb preferencia (az anyagi haszon helyett) az ergonómia, a humánum, a természettel való összhang - újra felfedezése. Sajnos azonban, ő végül is egy művész, egy művész skatulyáját húzták rá, egy "művész" feliratú dobozba pakolták be, és akármit mond, tesz vagy mutat, azt mindenki, mint a művész kinyilatkoztatását tekinti - és nem mint egy olyan praktikus aspektus érvényesülését, munkáját, amelyet az ember maga is magáévá tehetne, ha akarna, akár egyetlen óra alatt is. Egy séta az erdőben, egy delfin megsimogatása víz alatt, úszás közben, egy párbeszéd egy lóval, egy ember meggyógyítása, ételosztás éhes embereknek, nem odavaló de találó kérdés megfogalmazása politikusok - és emberek számára. Ha Agnes Denes-t nem egy burok szigetelné el az emberektől (civilizációs óvintézkedés, hovatovább óvszer gyanánt), akkor a sok kitüntetés helyett vagy mellett a Budapestiek bizonyára felkérték volna, hogy tervezzen valami zöldet Budapest szívébe, egy zöld szívet a senki földjére, "land of nowhere" - a városház térre, ahova egy irodaházat akarnak építeni, bár a budapesti emberek 80%-a parkot szeretne. Ilyen felkérés azonban (eddig még) nem érkezett hozzá, de mit várunk attól a Budapesttől, amelyik az EU-csatlakozást azzal ünnepli, hogy több tonna ivóvizet önt az Erzsébet hídról a Dunába? Budapest csak a Lumú vastag falai által leszigetelt, ártalmatlan, bombabiztos formában férhet csak hozzá Agnes Denes szelleméhez, üzenetéhez, az Anges Denes gondolathoz ... pont úgy, mint a hadtörténeti múzeumban a kiszuperált tankokhoz, fegyverekhez, amik a biztonság kedvéért működésképtelenné vannak téve - nehogy az emberek a kezükbe vegyék őket ... Pedig pont ez lenne a cél, kiszabadítani a gondolatait a falak közül, a kezünkbe venni, sőt, szabadon engedni őket köztereinken ... (a cikkben szereplő fototók a LUMU tulajdonát képezik) a kiállítás oldala a LUMU.hu-n itt: Agnes Denes a GreenMuseum.org -on --
|
|
