|
|
 |
 |
|
|||||
 |
|
 |
|
"ISO 800" - Paweł Karnowski fotói a Lengyel Intézetben Egy-egy kiállítás működhet úgy, mint a tér, amelybe lépve, mint egy űr-parkolóban átadhatod magad az ott összegyűlt művekkel való találkozásnak, vagy úgy, mint egy portál, mint egy elő-csarnok, amelyből bejáratok nyílnak a művekhez ... A Lengyel Intézetben installált Paweł Karnowski-kiállítás ez utóbbi típus reprezentatív példája ... Paweł Karnowski jazz-ben utazik. Az, hogy a fiatal művész honlapján nincs külön fejezet a "jazz" bázisú fotók számára, hogy számára a fotók a "jazz" fotókkal egyenlőek - megindító. Az ihlet tiszta láncolatát tapinthatjuk ki, Pawel Karnowski-t nyilvánvalóan a zene indítja arra, hogy fotózzon, és ha már fotózik, teljes figyelmét a szent témának szenteli.  A JAZZ egy nagyon különleges fenomenon. Amíg mondjuk egy klasszikus vagy pop darabot az előadók "előadnak", addig a jazz dimenziójában sokkal inkább szeánszokról beszélhetünk. Jazz persze jelenthet "virtuóz" "improvizációkkal" tűzdelt, oldott, szórakoztató zenét - is .. de a jazz igaziból az a sötét mélység, ahonnan a zene valós időben és finomítatlan formában tör fel, mint a gyémánt-fekete nyersolaj. A jazz az időben való alkotásnak, kollektív alkotásnak a legfinomabb formája. A zene a tünékenységgel oly mélyen összefonódó fogalom, hogy egymás szinonimái - körülbelül Mozart óta. Ha térben érzékelhető metaforát akarnánk említeni, nyilván Joseph Beuys Budapesten is bemutatott tengerpartos, búvártőrös "grafikai" sorozatát kellene említenünk (a művész a tengerparton homokba rajzolta műveit, amik a hullámok és a menetrendszerű dagály révén mentesek lehettek a fizikai öröklét terhe alól, és csak a Beuys-szel mászkáló fotós fotóin hagytak tartós nyomot). -------------------------------------------------------------------- Ahogyan a Don Giovanni az operák operája, ugyanúgy a free jazz a zenék zenéje, hiszen a zene alaptulajdonságait felfokozva mintázza meg, mint egy tulajdonság best-of. A jazz legeslegizgalmasabb tulajdonságainak egyike, hogy láthatatlan. Egy Dresch vagy Grencsó szeánszon (kár, hogy manapság nem esnek egybe) a közönség még ha konkrétan nem is hunyja le a szemeit, akkor is ugyanaz történik: belső képek áramlása közepette utazik. Az egyetlen mód, ahogyan egy ilyen koncertet rögzíteni és kommunikálni lehet, az, hogy bakelitbe véssük (vagy CD-be), amit aztán egy sötét szobában ismét visszaváltoztathatunk tiszta zenévé. Tévében egy jazz koncert műfajilag annyira idegen jelenség lenne, mintha egy megfoghatatlan dolgot szeretnénk megfogásra kínálni, egy megihatatlan dolgot ívásra, egy láthatatlan dolgot megtekintésre ... A jazz láthatatlan ... Amit láthatsz, az egy zenész arca, keze, haja, hangszere ... Érdekes részletek - de ezek csak a reagálások, a zenész reakciói arra, ami történik vele és a többiekkel, akikkel együtt utazik. Egy vajúdó anya arca kétségtelenül impresszív téma, de csak utal arra, ami történik ... A Jazz-zel a helyzet ugyanez - közvetve tudjuk megfogni, ez a maximum, hiszen megfoghatatlan. A hangulatot, az ott és akkort tudjuk valamilyen szinten rögzíteni, és ez segíthet emlékezni vagy ráhangolódni egy élményre. A jazz megörökítése fotón extrém küldetés, fényképen ábrázolni a sötétséget - a zenét. Paweł Karnowski egy szerzetes elhivatottságával adja át magát a JAZZ szolgálatának - fotósként. Ősi technikát alkalmaz, fotói a '70-es évek klasszikus, művész-centrikus (a képeken szereplő művészekre gondolunk itt), empatikus, a transz-ábrázolást. A kiállítás címe, hogy "iso 800" - azaz 800 ASA ilyenformán nem is tükrözi igaziból a képek természetét - hisz ezek a képek inkább emlékeztetnek egy Ferencsik-portéra valamely lemez borítóján (a címet egyébként a fiatal kurátor, Kerekes Anna találta ki, és amennyire nem pontosan fedi a kiállítás tartalmát, amennyivel túllóg, annyira plusz érdekes cím). Paweł Karnowski művészete valójában ősi, 100 ASA-s stílusú művészet (függetlenül a képek technikai részleteitől), színpadi reflektorfények, spotlámpák adják a színpad-illatú fényt, a transz állapotban leledző jazz zenészeket hűen, hűségesen, odaadóan, letisztultan, értelemszerűen fekete-fehérben ábrázolja - úgy, hogy minden egyes kép egy-egy hommage küldemény a részéről az általa csodált zenészek, az általa csodált zene forrásai, papjai felé. Paweł Karnowski munkáját tekintve "nem is fotós" (idézőjel nélkül ilyet leírni persze őrültség lenne), hanem nyelvész kutató és tanár Stuttgartban. A fotózás az ő "második élete", azt azonban, hogy "nem a hivatása" vagy, hogy "nem hivatásszerűen fotózik" tényleg nem mondhatjuk, sőt, ha valami, hát éppenséggel az jellemzi, hogy elhivatott fotós, küldetése, szenvedélye a fotózás. Már régóta fotózik, fotográfia iránti szenvedélye a jazz iránti szenvedélyével találkozva (a jazz nála szigorúan élő jazz-t jelent:)) kristályosította ki az "anyagot", melyből egy kisebb kollekciót most a Lengyel Intézetben megtekinthetünk. A 37 éves Paweł Karnowski 5 évet Budapesten élt (2002-2007), így jó sok fotóját Budapesten készítette. A kiállítás őrült nagy printeket vonultat fel, több méterszer több métereseket. Megszoktuk, hogy az amerikai filmekben a fotó-megnyitókon mindig ilyen nagyban gondolkodnak, és Antonioni óta eltökélt hívei vagyunk a blow-up-nak. Ezzel együtt e térben itt furán működtek a hatalmas printek. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy a galériákat jellemző fehér falak nem előnyösek a jazz koncerteken készült sötét hátterű fekete-fehér képek kilógatására (a printek egyébként azzal a koncepcióval készültek, hogy a kiállítást vándoroltatni lehessen, és a kurátor bízik benne, hogy egy nagyobb térben egyszer rendesen kifuthatják magukat, kvázi megszólalhatnak). A világítással lehetett volna még valamit alakítani, hogy csak a képeket világítsák meg fényforrások - de ne feledjük, ez nem egy megnyitó, hanem egy kiállítás, és heteken keresztül félhomályt generálni egy galériában számos ésszerű falba ütköző produkció lenne. A hatalmas printek a világítással együtt végül is picit a hangulat rovására mennek, de a megnyitón fellépő Dóra Attila (free jazz) performace-sza, és a jó hangulatú esemény lecsengése után (az egyik legnépszerűbb lengyel ételt, a bigos-t lehetett kipróbálni, és hűen a kontextushoz lengyel vodkát) a kiállítás kurátora társaival egy Grencsó koncertre evezett át a Jelen Bistro-ba, ahol az első sorból élvezte a csodás free zenét - fotókamerával a kezében :). Ha eddig nem lett volna világos, a Jelenben kiderült, hogy e kiállítás szervezését a jazz rajongás szintű imádata szülte - ugyanúgy, mint a kiállítás képeit is. Az ihlet láncolat pedig ihlet körforgásba csap át - Paweł Karnowski-t a jazz késztette arra, hogy fotózzon, képei pedig másokat arra indítanak, hogy jazz koncertre menjenek - és fotózzanak. Ez azért ritka szép kör :) --
|
|
