|
|
 |
 |
|
|||||
 |
|
 |
|
Anton Corbijn - az eredeti Anton Corbijn művészetéről ... A fotó roppant különös művészeti ág, sőt, különleges, hiszen akárhogyan is nyilvánítunk egy-egy fotót műtárggyá, és gondolunk rá úgy, mint Van Gogh Napraforgójára, egy fotó sosem lesz absztrakt, és akárhány rétegnyi jelentés is tapad rá, az alap mindig megmarad, és átüt az egészen. Az alap, hogy valaki egyszer ott volt valahol, és rögzített valamit, lefotózott valakit. A fotográfia a valóság érzékelésének, átélésének, illetve az élmény közvetítésének művészete, s egyszersmind az időben való utazás, közlekedés sajátságos módja. A fotográfia világa egy hatalmas, durván beépített univerzum, bárki bármikor eltévedhet benne, az Anton Corbijn fotóival való találkozás azonban egyetlen szempillantás alatt kijózanítja, megvilágosítja, átmágnesezi az embert, hogy onnantól a fotográfiára úgy gondoljon, mint az anyanyelvre vagy a lélegzetvételre. 
Megdöbbentő, magától értetődő természetesség, ez az, ami szinte elsodorja az embert. (lásd itt). Miles Davis néz ki, néz le ránk egy fotóról, arcát kezébe temeti, szemei világítanak, pupillái kráterszerűen kitágultak, gyönyörű B&W kép, 35 milliméteres filmre a 1985-ből. Miles Davis farkasszemet néz a a kamerával, a fotóssal, a fiatal Corbijn-nal. Nem holmi elkapott pillanat ez, hanem egy gondos munkával felépített találkozás, összetalálkozás az időben. Corbijn be volt jelentve, az egész találkozó, egy interjúval együtt le volt szervezve (Corbijn "csak" a fotót készítette), oda kellett repülni, majd eljutnia helyszínre, utoljára egyeztetni a részleteket, majd végül "bejutni" a zseniális művészhez. Körülbelül 5 percet időzött nála, max. 10-et. Természetes fénynél (available light) fotózott, azaz lámpák, vakuk nélkül. Natúr. Azt rögzítette, amit a szemével is látott. Nem tudni, ki mit csinált aznap az akkor kb. 3-4 milliárd ember közül, de egy biztos, Corbijn és Davis egymással szemben eltöltött 5 perce egy voyager űrszondát indított útjára, benne e momentum lenyomatával, hogy emberek milliói élhessék át e találkozás emlékét. A gyönyörű fekete művész arcképe örökre beleégett a fiatal fotós kamerájába fűzött egy tekercs filmbe, Corbijn arca pedig  Davis hatalmas
pupilláiban tükröződve rögzült. Hát nem csodálatos? Davis éli az életét, Corbijn detto, aztán pár
percet együtt töltenek - és ez egy történelmi pillanattá válik, egy életre. Hogy mi a fotóművészet?
A művészet általában egy szuperlatívusz, ha valami baromi jó, akkor azt mondjuk, ez művészet! Legyen
az pizza vagy vers, esetleg egy festmény. A fotóművészetre is ugyanez áll. Gondoljunk bele, hány
ezer fotó készült Davis-ről csak a 80-as években. Hány ezer embernek volt lehetősége, hogy egy-egy
portrét készítsen róla? Mitől volt különleges egy szobában ücsörgő Miles Davis? A szoba volt az,
esetleg a fény? Semmi ezek közül. Egyszerűen az van, hogy Corbijn nagyon jól tudott találkozni vele.
Annyira jól, hogy az művészet, csupa nagybetűvel (!!!). Különleges optikát használt? Különleges
megvilágítást? Különleges filmet? Nem, abszolút nem. Ez a művészet. Davis különleges - minden más
hétköznapi. A kép szuper-különleges, mert Davis különleges, és mert Corbijn is detto. Ez minden :)
-------------------------------------------------------------------- Lehet ezt tanítani? Sajnos, igen: sajnos, a képeket megnézve meg lehet tanulni, el lehet sajátítani a technikai fogásokat, hogy hogyan lehet jó képet készíteni - de az csak imitációja annak, amit Corbijn művelt, illetve művel ma is. Corbijn képei nem csupán gyönyörűek, de közben vérlázítóan eredetiek is. Magától értetődőek, egyszerűek - tökéletesek. Az imitáció tetszőleges mértékben megközelítheti a valódit, de Achilleus módján örök követésre van ítélve, s így az eredeti mindig meg tudja magát különböztetni. Corbijn egy időben nem fekete-fehér fotókat készített, hanem ronda szóval kb. "szépiákat" (b&w fotók, némi barna beütéssel, amiket barna fotóknak nevez). Nem sok időbe tellett, hogy úgy érezze, abba kell hagynia, mert annyian utánozzák. ("brown photos" lásd itt) Corbijn művészetét (mint minden művészét) félreértik. Corbijn esetében azonban a félreértés kardinális, nála ugyanis a legtöbben azt díjazzák, hogy hírességeket fotózott. Ez a félreértés tényleg nem mellékes, hiszen Corbijn egyik legfontosabb tulajdonsága, ami képessé teszi őt arra, hogy művészetét, kreativitását szabadon tudja engedni egy adott helyzetben, pont az, hogy semelyik hírességet (celebrity) nem tekinti celebrity-nek - a híresség szó szerint hidegen hagyja.  Tanulságos
történet, hogy legtöbben mégis azért csodálják, hogy hírességeket fotózott, hiszen ha hírességekként
látta volna a hírességeket, akkor fotói soha nem lettek volna igazi Corbijn minőségű fotók. A
hírességek is emberek, és bár ezt a groupy-k képtelenek felfogni, csak olyanokkal szeretnek
barátkozni, akik előtt nem kell hírességként mutatkozniuk. Nyilvánvaló, hogy Miles Davis-t lefotózni
úgy, ahogy Corbijn tette, sosem tudta volna valaki, aki hírességként, igen, anyagként tekint rá, sem
egy olyan fotós, aki recepteket, trükköket tanult például arra vonatkozóan is, hogy hogyan kell egy
fekete művészt rendesen, profin lefotózni. A recept a művészet gyilkosa. Corbijn mint egyik művész a
másikra, mint egyik ember a másikra, úgy tekinthetett bármely híres fotó-alanyára. Ez nagyfokú
érzékenységről árulkodik. Gondoljunk bele, Miles Davis annyira mindent elvakítóan nagy formátumú
egyéniség, annyira nagy művész volt, hogy például EF Zámbó István festőművész, amikor egy nappali
party során barátja, Joni (a Dunakanyar legjobb gitárosa) kiment ajtót nyitni a csengetésre, és
Miles Davis-t találta a szűk kis utcában egy hatalmas limuzinban, testőrrel, nem is hitte el. Később
Davis néhány képet vett a művésztől, aki miatt direkt oda utazott, de ez nem a történet vége, mert
EF Zámbó azóta is minden koncertjét egy Miles Davis-témával kezdi - szeretetből, tiszteletből,
rokonszenvből, egy régi, csodás pillanat emlékére.
Anton Corbijn mint zseniális fotóművész egy grammot sem "fejlődött" a Miles Davis-fotó óta. Bár többször is változott, megújult, ezek a megújulások nem fejlődések, nem további lépések a tökéletesség felé, hanem inkább mágikus fürdők a szabadban melyekkel lemosta, majd lerázta magáról az út porát, mi pedig mindig ugyanazt a friss, eredeti Corbijn-t kaptuk vissza, akit a kezdetektől csodálunk. A tökéletességet lehet fejleszteni - az eredetiséget soha. A kék korszaka a legköltőibb talán. Corbijn ekkor, a 90-es évek végén (hinnéd-e, kedves  olvasó, hogy ez már 10 éve volt?) elkezdte nagyon utálni a világot, lehangolta őt, hogy
minden csak a számokról szól, lásd marketing, siker, year 2000. Amit legeslegjobban utált, az a
paparazzo fotózás volt, a sok magazin, melyek egyszerűen és szó szerint mindent lehoztak a
hírességekről. Semmi ábrázolás - semmi misztikum, semmi rejtély, semmi történet, semmi csoda, semmi
érzés. Minden kattintás pénz jelent, hírességek bármilyen pózban, bárhol, bármikor, minden egyformán
érdekes, semmi sem szent, húsra vetkőztetnek mindenkit. Gondoljunk bele, hogy egy olyan érzékeny és
fantasztikus fotósnak, aki több száz csillagok közt élő, elröppent művésszel annyira lazán és
autentikusan értett szót, hogy saját ötletei, vizuális elképzelései több, mint magukkal ragadták
őket, mit érezhetett, amikor a paparazzók, az internet betörése révén, egyszerűen rátelepedtek a
fotográfia világára.
Corbijn erre úgy reagált, hogy elkezdett blue-ban gondolkodni, és vakut használni. Az egész színtiszta költészet. (galériát lásd itt) A kék azért vonzotta,  mert úgy gondolt a
fotóra, mint movie-still-ekre, amik kint voltak a napon már egy jó ideje. A vaku pedig azért jött be
nála a képbe, hogy ő maga is paparazzóvá váljon -az imitáció szintjén. Ha már az embereket az
ellesett, elrabolt pillanatok izgatják, egy ilyen zseniális fotós is le kell, hogy reagálja a
változást. Corbijn a finom művészekkel való közvetlen érintkezés adottságát arra "használta", hogy
imitált paparazzo képeket készítsen. Tiszta költészet - gondolj szent Sebestyénre (mint a
megtámadott szépségre). Kylie Minogue a saját konyhájában (Corbijn konyhájában), áttetsző szexi
top-ban, telefonnal a kezében, úgy, hogy egy bazi vaku rávillant - nem kis élmény. (lásd itt) A tudatlan néző azt hiszi,
na, ezt a nőt, ez a celeb-et is jól levakkantották, Corbijn fotója azonban a iszonyat mély: amit
látunk, annak semmi köze a paparazzó fotókhoz, egy képzeletbeli mozifilmhez annál több. Az egyik
legizgalmasabb a Peter Gabriel-t (visszatérő "modell") ábrázoló "adult video" fotó, amelyen a férfit
egy motoros bukóban "kapta le", kezében egy papír-táskával, az előtérben egy műanyag szalaggal, hogy
tényleg tök esetleges legyen az egész, az utca másik oldalán pedig ott virít az "adult video" téka
neonja. Nem kis teljesítmény Peter  Gabriel-t ilyen helyzetben "lekapni", a primitív paparazzók folyathatják a
nyálukat - Corbijn képe azonban messze e szint felett van. Ez a kép is mint egy megrendezett
csodálatos véletlen ég be az elménkbe - emberi méltóságon pedig semmiféle csorba nem esik. A
paparazzó blue képek közt a Sean Penn-es kép külön különleges, mert Corbijn rosszul állította be a
vakut (amit utál használni), és az egész sorozat használhatatlan lett, és így még egyszer oda
kellett utaznia Sean Penn-hez, hogy megismételjék a fotózást. Sean Penn különösen gyűlöli a
paparazzókat (a művészek privát élethez való joga csak azok számára nem kardinális kérdés, akik nem
művészek, csak hírességek, ti. aki híres, ahhoz a népnek joga van). Ez a Sean Penn mégis tökéletesen
megcsinálta másodszor is azt, amit Corbijn-nek elsőre nem sikerült rögzítenie (elképesztő csodás
fotó ez is). Corbijn külön nagyon szereti Penn-t ezért a gesztusáért (persze, ne tévesszen meg
senkit, Penn a művészetért volt bármire hajlandó és képes, és nem "csak egy fotó" kedvéért). Ennyit
Corbijn művészetéről. Sean Penn e gesztusával tökéletes ítéletet mondott róla: nem "csak egy fotó",
hanem "a művészet".
Corbijn fotóművészete egy csodálatos tűzoszlop egy zavart világban, ahol a fotókat (lásd digitális fotózás) már sokan a fotóművészetet zavaró zajként tekintik (!!!). Corbijn megmutatja, milyen egyszerű és csodálatos dolog lehet egy tökéletes kép készítése, és hogy az eredetiség mindenek felett uralkodó erő. Corbijn-ról érdemes még tudni, hogy ma már nem néz MTV-t (ő sem, a csodálatos videó-rendező), és azt is, hogy mostantól a filmrendezés a fő megszállottsága - következő filmje az "out of control", Bono-val (ezt ő mondta, de két másodperc hatásszünet után jelezte, hogy viccelt). Következő filmje egy thriller lesz.  Corbijn képei nem a fogyasztói kultúrát lekövető képek (még véletlenül sem) -
képei olyan művészekről égetnek az agyunkba és kultúránkba lenyomatokat, akik eredeti emberek - és
mint ilyenek csodálatos művészek. Corbijn-nek semmi köze azokhoz, akik csak "híresek lettek".
Corbijn egy egyszerűen zseniális fotográfus, akinek a képeiről olyan emberek köszönnek vissza, akik
egymást is bírják, lásd kiragadott példaként Scorsese, Dafoe, Cage, Bowie, Lynch, Isabella
Rossellini. Corbijn fotóalanyai vagy egymás barátai, vagy simán lehetnének egymás barátai. A
legeslegfontosabb azonban mégis az, hogy bármely fotója készülhetett volna ismeretlen emberről is -
akkor is majdnem az lenne, ami most. Corbijn az embert látja alanyaiban, az izgalmas, gyönyörű,
fantasztikus embert, az pedig, hogy ők ezt a minőségüket már külön is bizonyították, csak a
szimpátiát, az egyetemes rokonszenvet követő barátságos koincidencia :)
-jepe-
|
in English |
