|
|
 |
 |
|
|||||
 |
|
 |
|
Átlagosak - Arcok és életek Két fiatal lengyel fotóművésznő Átlagosak címmel készített egy fotósorozatot, saját maguk által hétköznapinak tartott honfitársaikról, akik a képeik mellé röviden mesélnek is az eddigi életükről. Monika Berezecka és Monika Redzisz egyidősek (74-ben születtek) és közösen  végeztek Poznanban vizuális kommunikáció-fotó szakon, most pedig Varsóban élnek és dolgoznak. Együtt hozták létre a Zorka Projektet, ami azt fedi, hogy egy 6*6-os géppel közösen fotóznak olyan témákat, jelenségeket, leginkább portrékat, ami őket foglalkoztatja. A képeik többször meghökkentőek, pedig amúgy láthatóan nem törekednek erre. Zorka Projekt néven futnak a különböző fotó-projektjeik, ilyen pl. a meztelen/fehérneműs anyákról és gyerekekről szóló, a testépítőkről, a drag queen-ekről (olyan férfiak, akik sebészeti beavatkozás nélkül léteznek nőként, öltöznek nőnek), transzvesztitákról, vagy a lengyel önkiszolgáló tejbárokat látogatókról szóló sorozatok. Leginkább fekete-fehérben gondolkodnak, ez alól kivételt képez az Átlagosak, ami színes. -------------------------------------------------------------------- A projekt 2008-ban készült  , a Duzy Format (a Gazeta Wyborcza vezető lengyel napilap hetente megjelenő melléklete) megrendelésére. "Nem definiáltuk, kit tartunk 'átlagos' lengyelnek. Azoknak a jelentkezését vártuk, akik olvastak erről az akciónkról az újságban, és 'átlagosnak' tartották magukat. Közel százan jelentkeztek, családok, párok, vagy egyedülállók, egész Lengyelország területéről. 30 személyt választottunk ki. Mindegyik fotó a jelentkezők saját otthonában készült."- így írták le a fotóművész lányok a sorozat elkészültének körülményeit. A Platán Galériában 15 fotót állítottak ki a sorozatból, ami kb. 3-mal kevesebb, mint a teljes anyag. Mindegyik kép gondosan beállított, a lefotózottak ülnek, vagy állnak valamelyik szobájukban, és szembe néznek a kamerával. Szinte  mindegyik portré magával ragadó, már önmagában is, és még csak ezután kezdjük el elolvasni a fotók mellé kapcsolt rövid szövegeket, amikben a magukat átlagosnak érző lengyel emberek meséltek önmagukról a fotós lányoknak. Tulajdonképpen nem is lenne szükség a szövegekre, mert a kamerába komolyan és rezzenéstelenül belenéző fotóalanyok képe érzékelteti az életüket, személyiségüket is, nemcsak azért, mert a saját otthonukban fotózták le őket, hanem, mert láthatóan olyan komolyan vették ezt a projektet. Egy-egy pillanatkép ismeretlen lengyel emberekről, párokról, családokról, barátokról - az a közös bennük, hogy miközben napról napra teszik a dolgukat, és gondolnak valamit a világról, Lengyelországról és önmagukról, közben szívesen elképzelik, hogy a (nehezen) kialakított életükön túl is van egy világ, amibe ők is belekukkantanának, csak úgy. Leegyszerűsítve ezt a másik valóságot képviselik a fotóművész lányok, akiknek bemutatják az "alanyok" saját életüket, ami szerintük egyébként semmi különös, vagyis hétköznapi, vagyis a többiektől nem sokban különböző. Ezek az emberek legtöbbször sok nehézségen  mentek keresztül (még a huszonéveseknek sem telik túl könnyedén az életük), de azért jutottak el idáig (a fotózás jelenéig), mert bíztak magukban, a saját sorsukban, és a szeretteikben. Nagyon sok érzelem bukkan fel a képeken (és persze a szövegekben is), a házaspárok közt szinte látszik a láthatatlan kapocs, ami összeköti őket, a gyerekek komolyan, de mégis otthonosan "pózolnak" a szüleikkel, és bár vannak jobb és kevésbé megragadó képek, azért mindegyik hat ránk, és mindegyikből kiérezzük a hétköznapiság méltóságát, amit ezek az emberek magától értetődően képviselnek. Nagyon jó a cím, és érdekes a kísérlet, hogy ki gondol egy ilyen felhívás kapcsán önmagára úgy, mint átlagosra: átlagos lengyelre, vallásosra (vagy nem hívőre), olyanra, aki családot szeretne, és a szerettei boldogulását, együtt töltött, vidám napokat a családjával, barátaival, jó egészséget (amit a legtöbben fő  vágyukként fogalmaztak meg), és a munkája általi elégedettséget. Ezek hétköznapi vágyak, amikre mindenki vágyik - általában, és persze nemcsak az átlagos emberek, de ők ezt itt ki is fejezik. A kiállítás képeit nézegetve úgy érezhetjük, hogy a két Monika közelebb vitt minket a lengyel hétköznapokhoz, és hogy ezek az emberek bátrak és kedvesek, ahogy figyelmesen néznek farkasszemet a kamerával, ami egyedien örökíti meg őket, éppen aközben, miközben ők "átlagosként" gondolnak magukra. Jó kiállítás, jó fotókkal - augusztus 14-ig megnézhetjük még. Helyszín: Platán Galéria - 1061 Budapest, Andrássy út 32. Megtekinthető: 2009. augusztus 14-ig, keddtől péntekig 11.00 - 19.00 óra között. (Szervező: Lengyel Intézet - http://www.polinst.hu%2F) A belépés ingyenes. --
|
|
