|
|
 |
 |
|
|||||
 |
|
 |
|
Capa a Ludwig Múzeumban A tárlat a Ludwig Múzeumban egy nagyon komoly anyag. A kiállítás fiatal kurátora az elképzelhető legjobb szellemben járt el, hiszen 5 hónapot "áldozott" a képek kiválasztására, de a koncepciója mégis az volt, hogy ez nem egy kutatási kiállítás, hanem egy első körös betekintés a Capa-életműbe. Ez egy Capa-kutatótól egy meglehetősen szép gesztus az összes többi Capa-kutató felé: nem erőltet rá semmiféle koncepciót a tárlatra. Az anyag összeállításában figyelemreméltó, hogy törekedtek a kontextus-megvilágításra, azaz az ikonszerű képeket, mint amilyen a "the last man to die" vagy a "Milicista halála" című képet az ott és akkor készült többi kép kiállításával húzta le az ikonszerű státuszból az átélhetőség szintjére.  Az egyetlen dolog, ami elgondolkodtat, az, hogy vajon a Milicista Halála c. képet követő második kép, amelyen Capa egy másik milicista halálát kapta el - pár másodperccel később, miért nem szerepel a tárlatban. Ez azonban egy önmagát megválaszoló kérdés, hiszen Capa egy legenda, és mint ilyet, folyamatosan érik a támadások, folyamatosan keletkeznek mindenféle jó- vagy éppen rosszindulat legendák vele kapcsolatban. Teljesen érthető, hogy a világ fotósainak nehéz volt anno megbarátkozniuk a gondolattal, hogy valaki pont egy halált okozó lövedék becsapódásakor fotózott le egy katonát. José Manuel Serrano Esparza esszéje azonban higgadt, értelmes, racionális módon magyarázza a történteket, és arra a konklúzióra jut, hogy Capa véletlenül kapta el a milicista férfi halálát, amikor a dombról ereszkedve, egy vidám fotózás során, a férfi beállt a győzelmet sugárzó pózba, amivel az orvlövész számára is megteremtette a tökéletes pillanatot - mások Capa-ra támadnak, mint holmi hamisítóra, csak azért, mert a kép nem ott lett fotózva, ahol a Capa-kutatók korábban vélték.-------------------------------------------------------------------- Az anyag legfőbb érdemei közt kell említeni a Life magazinok kiállítását, ami konkrétan eredeti kontextusban jeleníti meg Robert Capa fotóit, és például a partraszállás-élményét is. Nagyon profi megoldás, hogy komoly mennyiségű szöveget helyeztek el a képek, illetve a tárlat egyes szekcióit fémjelzendő - így a látogatók már a Capa tárlatra való belépés előtt, a lépcsőfordulóban hozzászoknak az olvasgatáshoz, ami lehetővé teszi számukra a fotók egészen autentikus befogadását. Ugyancsak dicséretes, hogy a fotók a nemzetközi "fotó-barát" minősítést elnyert anyagok (keret, a képet borító üveg, a háttér papír) segítségével állították ki a fotókat. A fotókat borító üveg például csak 8%-ban tükröződik, ami sokkal kisebb érték, mint amit egy normál üveg produkálna. A legelegánsabb gesztus azonban mind közül az, hogy a kiállítás egyszerűen hagy bennünket mászkálni, böngészni, nézelődni a képek és korszakok közt. Az egész tárlat azon az egyszerű és nagyszerű logikán alapul, hogy ha több, mint 5 percig nézed Capa képeit, és több, mint 50 képet is lehetőséged van megtekinteni, akkor elkerülhetetlen, hogy Capa stílusa, személyisége, látásmódja, vitalitása átüssön a képeken, és akkor többé nem háborúk képeit fogod látni, hanem egy zseniális fotós fotográfiáit. Sajnos, bár e Capa-kiállítás egy komoly szándék komoly eredményeként jött végül létre, a politika kicsit rátelepedett, egy kormány-párt elkövetett bizonyos lépéseket, hogy önmaguk reklámozására használják e rangos momentumot, amikor Robert Capa képei (kópiaként) hazakerülnek. A másik kellemetlen zönge az, hogy bizonyos újságok, melyeknek fő profilja a politika, 2 különféle alapon is betámadták e kiállítást. Az egyik front azon az alapon jött létre, hogy a "sajtó fotó nem művészi fotó" (ez egy doktrina, s mint ilyen, inkább raktárosoknak való, mint filozófusoknak, művészettörténészeknek). E futam lényege, hogy másképp "kell" kiállítani, mintha csupán egy fotóművész fotói lennének, a hátterében pedig az áll, hogy Capa-anyag "beszerzésének" (ronda szó, bocs) a hátterében végig ott volt egy projekt terve is, az ICP (International Center of Photography) mintájára kialakítunk itt, Budapesten egy "HCP"-t, szóval valami hasonlót, amely tevékenységét tekintve borzasztóan komplex lehet, beleértve az oktatást is. Hazai példával élve egyfajta "CEU"-ról beszélünk, melynek élére Kincses Károlyt (fotó-történész, Capa-kutató, a 2005-ös Capa könyv szerzője) gondolják sokan. A kiállítás sajtómegnyitóján egy ugyancsak kőkemény politikai újság egyből erről faggatta a jelenlévő kultusz-minisztert, aki semmiféle konkrétumot nem mondott, amiből arra kellene következtetni, hogy a központ létre fog jönni - még idén. Egyébként kb. azt mondta: "egy 800 méteres síkfutás esetében 600 méternél célfotót készíteni nem érdemes" - értsd készül, készül, de még nincs kész, és nem mondják meg, hogy áll. Röviden: sajtófotósok beszólnak a művészettörténészeknek, és egyúttal lojalitásukról biztosítják egy leendő fotócentrum leendő prominensét:) A másik (időben ezt megelőző) kirohanás mindenféle anyagi természetű alapokon támadta e kiállítást, illetve a Capa-anyag "beszerzését", mintha a  közpénzek elköltésének módját vagy mértékét sérelmeznék, mintha lehetett volna jobb üzletet is kötni Cornell Capa-val, mintha lehetett volna "többet" is kapni "a pénzünkért". Mindez mélységesen lehangoló, különös teintettel arra, hogy összesen 1 millió dollárról van szó, azaz 2-300 millió forintról, ami 937 kép esetében kb. 1000 dollár per kép. Jó lett volna mindezt 100 millió HUF-ért megkapni? Egyáltalán mit jelent az, hogy "megkapni"? Talán licitálunk az ebay-en egy cuccért? Normálisan arról lenne szó, hogy mivel kapunk valamit, szeretnénk adni is valamit cserébe, nem igaz? Adni akarunk, kifejezvén a magyar állam és a magyar emberek háláját, elismerését. Ami pedig a vintage-kópiák (korabeli nagyítások, amik a műkincs piacon rengeteget érnek) esetét illeti, ne feledjük azt sem, hogy Magyarország nem egy Capa-gyűjtő, hanem egy Capa-terjesztő. Örülnünk kellene, hogy vannak kitűnő állapotú negatívok, amikről a fotográfia forradalmi találmányának köszönhetően ma is le lehet húzni egy-egy friss kópiát, és nem arra törekednünk, hogy fogságba ejtsük Capa képeit, hogy csak nálunk lehessen látni őket. Mindegy, az egész végkicsengése így is, úgy is az, hogy Robert Capa egy zseniális fotográfus, akinek a képei bárhol is bukkannak fel - port kavarnak :) A megnyitót követő vasárnap délután a Bambi presszó teraszán pl. több asztalnál is Capa-ról és a Capa kiállításról folyt a diskurzus, amibe a WAP révén konkrétan beszűrődött az indexes cikk is. Naiv gondolat talán, de jó volna, ha az úsjágírók, akik a fotózás szerelmesei, amikor billentyűt ragadnak egy Capa-kiállítás kapcsán, azon lennének, hogy a művekre és a művészre, a fotókra és a fotósra fókuszálnának, lehetővé téve ezzel, hogy az emberek, akik őket olvassák ugyanezt tehessék. --
|
|
