Capa a Ludwig Múzeumban
A tárlat a Ludwig Múzeumban egy nagyon komoly anyag. A kiállítás fiatal kurátora az elképzelhetõ legjobb szellemben járt el, hiszen 5 hónapot "áldozott" a képek kiválasztására, de a koncepciója mégis az volt, hogy ez nem egy kutatási kiállítás, hanem egy elsõ körös betekintés a Capa-életmûbe. Ez egy Capa-kutatótól egy meglehetõsen szép gesztus az összes többi Capa-kutató felé: nem erõltet rá semmiféle koncepciót a tárlatra.
Az anyag összeállításában figyelemreméltó, hogy törekedtek a kontextus-megvilágításra, azaz az ikonszerû képeket, mint amilyen a "the last man to die" vagy a "Milicista halála" címû képet az ott és akkor készült többi kép kiállításával húzta le az ikonszerû státuszból az átélhetõség szintjére.
Az egyetlen dolog, ami elgondolkodtat, az, hogy vajon a Milicista Halála c. képet követõ második kép, amelyen Capa egy másik milicista halálát kapta el - pár másodperccel késõbb, miért nem szerepel a tárlatban. Ez azonban egy önmagát megválaszoló kérdés, hiszen Capa egy legenda, és mint ilyet, folyamatosan érik a támadások, folyamatosan keletkeznek mindenféle jó- vagy éppen rosszindulat legendák vele kapcsolatban. Teljesen érthetõ, hogy a világ fotósainak nehéz volt anno megbarátkozniuk a gondolattal, hogy valaki pont egy halált okozó lövedék becsapódásakor fotózott le egy katonát. José Manuel Serrano Esparza esszéje azonban higgadt, értelmes, racionális módon magyarázza a történteket, és arra a konklúzióra jut, hogy Capa véletlenül kapta el a milicista férfi halálát, amikor a dombról ereszkedve, egy vidám fotózás során, a férfi beállt a gyõzelmet sugárzó pózba, amivel az orvlövész számára is megteremtette a tökéletes pillanatot - mások Capa-ra támadnak, mint holmi hamisítóra, csak azért, mert a kép nem ott lett fotózva, ahol a Capa-kutatók korábban vélték.--------------------------------------------------------------------------------------------------
Az anyag legfõbb érdemei közt kell említeni a Life magazinok kiállítását, ami konkrétan eredeti kontextusban jeleníti meg Robert Capa fotóit, és például a partraszállás-élményét is. Nagyon profi megoldás, hogy komoly mennyiségû szöveget helyeztek el a képek, illetve a tárlat egyes szekcióit fémjelzendõ - így a látogatók már a Capa tárlatra való belépés elõtt, a lépcsõfordulóban hozzászoknak az olvasgatáshoz, ami lehetõvé teszi számukra a fotók egészen autentikus befogadását.
Ugyancsak dicséretes, hogy a fotók a nemzetközi "fotó-barát" minõsítést elnyert anyagok (keret, a képet borító üveg, a háttér papír) segítségével állították ki a fotókat. A fotókat borító üveg például csak 8%-ban tükrözõdik, ami sokkal kisebb érték, mint amit egy normál üveg produkálna.
A legelegánsabb gesztus azonban mind közül az, hogy a kiállítás egyszerûen hagy bennünket mászkálni, böngészni, nézelõdni a képek és korszakok közt. Az egész tárlat azon az egyszerû és nagyszerû logikán alapul, hogy ha több, mint 5 percig nézed Capa képeit, és több, mint 50 képet is lehetõséged van megtekinteni, akkor elkerülhetetlen, hogy Capa stílusa, személyisége, látásmódja, vitalitása átüssön a képeken, és akkor többé nem háborúk képeit fogod látni, hanem egy zseniális fotós fotográfiáit.
Sajnos, bár e Capa-kiállítás egy komoly szándék komoly eredményeként jött végül létre, a politika kicsit rátelepedett, egy kormány-párt elkövetett bizonyos lépéseket, hogy önmaguk reklámozására használják e rangos momentumot, amikor Robert Capa képei (kópiaként) hazakerülnek. A másik kellemetlen zönge az, hogy bizonyos újságok, melyeknek fõ profilja a politika, 2 különféle alapon is betámadták e kiállítást.
Az egyik front azon az alapon jött létre, hogy a "sajtó fotó nem mûvészi fotó" (ez egy doktrina, s mint ilyen, inkább raktárosoknak való, mint filozófusoknak, mûvészettörténészeknek). E futam lényege, hogy másképp "kell" kiállítani, mintha csupán egy fotómûvész fotói lennének, a hátterében pedig az áll, hogy Capa-anyag "beszerzésének" (ronda szó, bocs) a hátterében végig ott volt egy projekt terve is, az ICP (International Center of Photography) mintájára kialakítunk itt, Budapesten egy "HCP"-t, szóval valami hasonlót, amely tevékenységét tekintve borzasztóan komplex lehet, beleértve az oktatást is. Hazai példával élve egyfajta "CEU"-ról beszélünk, melynek élére Kincses Károlyt (fotó-történész, Capa-kutató, a 2005-ös Capa könyv szerzõje) gondolják sokan. A kiállítás sajtómegnyitóján egy ugyancsak kõkemény politikai újság egybõl errõl faggatta a jelenlévõ kultusz-minisztert, aki semmiféle konkrétumot nem mondott, amibõl arra kellene következtetni, hogy a központ létre fog jönni - még idén. Egyébként kb. azt mondta: "egy 800 méteres síkfutás esetében 600 méternél célfotót készíteni nem érdemes" - értsd készül, készül, de még nincs kész, és nem mondják meg, hogy áll.
Röviden: sajtófotósok beszólnak a mûvészettörténészeknek, és egyúttal lojalitásukról biztosítják egy leendõ fotócentrum leendõ prominensét:)
A másik (idõben ezt megelõzõ) kirohanás mindenféle anyagi természetû alapokon támadta e kiállítást, illetve a Capa-anyag "beszerzését", mintha a
közpénzek elköltésének módját vagy mértékét sérelmeznék, mintha lehetett volna jobb üzletet is kötni Cornell Capa-val, mintha lehetett volna "többet" is kapni "a pénzünkért". Mindez mélységesen lehangoló, különös teintettel arra, hogy összesen 1 millió dollárról van szó, azaz 2-300 millió forintról, ami 937 kép esetében kb. 1000 dollár per kép. Jó lett volna mindezt 100 millió HUF-ért megkapni? Egyáltalán mit jelent az, hogy "megkapni"? Talán licitálunk az ebay-en egy cuccért? Normálisan arról lenne szó, hogy mivel kapunk valamit, szeretnénk adni is valamit cserébe, nem igaz? Adni akarunk, kifejezvén a magyar állam és a magyar emberek háláját, elismerését. Ami pedig a vintage-kópiák (korabeli nagyítások, amik a mûkincs piacon rengeteget érnek) esetét illeti, ne feledjük azt sem, hogy Magyarország nem egy Capa-gyûjtõ, hanem egy Capa-terjesztõ. Örülnünk kellene, hogy vannak kitûnõ állapotú negatívok, amikrõl a fotográfia forradalmi találmányának köszönhetõen ma is le lehet húzni egy-egy friss kópiát, és nem arra törekednünk, hogy fogságba ejtsük Capa képeit, hogy csak nálunk lehessen látni õket. Mindegy, az egész végkicsengése így is, úgy is az, hogy Robert Capa egy zseniális fotográfus, akinek a képei bárhol is bukkannak fel - port kavarnak :)
A megnyitót követõ vasárnap délután a Bambi presszó teraszán pl. több asztalnál is Capa-ról és a Capa kiállításról folyt a diskurzus, amibe a WAP révén konkrétan beszûrõdött az indexes cikk is. Naiv gondolat talán, de jó volna, ha az úsjágírók, akik a fotózás szerelmesei, amikor billentyût ragadnak egy Capa-kiállítás kapcsán, azon lennének, hogy a mûvekre és a mûvészre, a fotókra és a fotósra fókuszálnának, lehetõvé téve ezzel, hogy az emberek, akik õket olvassák ugyanezt tehessék.
--
