cspv.hu - Ember a Holdon

Amikor gimisek vagyunk, el sem tudjuk képzelni, de titokban mégis arra vágyunk, hogy egyszer majd a művészettörténet nem történelem lesz, amit előttünk már ötezren megrágtak, nyomdába küldtek, és tankönyvként is elérhető, hanem csak úgy ott vibrál majd előttünk, egy keddi, csütörtöki délutánon - RAW formában, mint egy felfedezetlen földrész - vagy bolygó.

A dolog szépsége, a művészet szépsége az, hogy a művészek pontosan ugyanezt akarják, ők is egy vadiúj bolygón szeretnék megvetni elsőként a lábukat, mintha friss, habos szűzhóban gázolnának. Révész László László e kiállítása gyakorlatilag kettős pillanat, mi, mű-kedvelők, és ő, a tehetséges finom-művész (fine artist:))

ugyanabban a pillanatban landolunk egy új és izgalmas területen - Révész László László épp most ereszkedik alá friss felfedezettjére, kedvenc új bolygójára, mi pedig, mintha élő adást, közvetítést néznénk, egy friss kortárs művész egy új dimenzióban elkövetett első lépéseinek lehetünk szemtanúi. Az abszolút jelenben vagyunk, Révész László László felfedezését élőben szemlélhetjük - mint egy Holdra szállást. Nem később értesülünk róla, real time-ban láthatjuk, ahogy hozzálát az elébe táruló szűz bolygó bejárásához - az ő nagy pillanata a mi nagy pillanatunk is.

Az új képek black & white képek és cinemascope formátumúak - a szokásos módon szerények, szemérmesek - nem annyira mutatni akarnak valamit, mint inkább a Hamvas Béla által megfogalmazott el-nem-rejtettségüket ünneplik szelíden. Ott vannak, láthatóak, és aki akar, megállhat előttük, és akár úgy is dönthet, hogy landol. Szerényen és lazán "archívumi képek" sorozatcímmel címkézte őket fel alkotójuk. Képek, jelenetek egy képzeletbeli archívumból, Révész emlékvilágából felszínre-hozott képek ezek, egy Révésznél megszokott ön-pszichoanalízis eredményei. Alászállása a gyermekkorába, illetve a '60-as évekbe nem egy önvallomásos, nosztalgikus, visszatekintő túra, hanem egy friss és merész kaland, egy valódi expedíció, amely a jelent és a jövőt kutatja - a múlt segítségével.

Egy kifejezetten romantikus eresztés ez Révész László Lászlótól. Miközben látszólag a 60-as évek iránti nosztalgiáját dolgozza fel a kiállítás, valójában azt az űrt,

azt a megválaszolatlan ürességet dolgozza fel, ami jelenünk középpontjában tátong. A '60-as évek leginkább egy eszköz, egy intellektuális konstrukció, amely segítségével most beutazhatjuk jelenünket. Persze, mindez nyilván visszatekintés is. Személyesen is, mintegy "az emberélet útjának felén" - és globálisan is. Mintha azt mondaná, hogy ez az egész túl gyors volt, túl pragmatikus, túl egyszerűen pergett le - anélkül, hogy megérthettük, megfoghattuk volna. Egyik percben, a hidegháború sötét korában az csillagos eget kémleltük, és a jövőről ábrándoztunk, a másikban pedig, ma ez a jövő egyszerűen itt van, csak úgy, jelenként - és közben semmi sem változott. Ez egyébként nem pontosan igaz, hiszen ma már tudjuk, hogy semmi sem változott - azaz ma már legalább azt tudjuk, hogy semmit sem tudunk - hogy a dolgok maguktól történnek meg, a "fejlődés" pedig látszólagos és szigorúan a maga útját járja.

--------------------------------------------------------------------

Ma visszalépni a '60-as évekbe egy pioneer tett. Olyan, mintha magunkra nyitnánk egy csillagvizsgáló kupoláját, hogy ott álljunk pőrén a kivilágított végtelen űr előcsarnokában, s miközben pupillánk katlanszerűen kitágul, hajunkat a jeges léghuzat borzolja. Olyan, mintha egy tudós évtizedek aprólékos, fáradságos munkájának eredményeit széttépné, majd nevetve kiszórná az ablakon, szélnek eresztve mindazt, amihez addig ragaszkodott. Kudarc? Ellenkezőleg: felszabadulás. Mindez persze nem a személyes vonal, nem Révész László László, hanem mindannyiunk közös valósága az, ami most megújul. A retro-tól is kaptunk egy esélyt, hogy újraindítsuk kiégett hajtóműveinket - de elpazaroltuk, hétköznapi kábító-szerként alkalmaztuk csupán, "deja vu" becenévvel illettük, és és azt élveztük benne nevetgélve, hogy minden olyan "ismerős". Körülbelül olyan szintű dőre pazarlás volt ez, mint amikor a múlt század elején az Egyiptomból szerzett múmiákkal vonatok kazánjait fűtöttük.

Révész László László most megtette a maga nagy lépését, ami az emberiség számára sem lesz kicsi: a RETRO (megvilágosító-, történelemfeltáró időutazás) újabb fejezetébe lépett be, a '60-as évekbe, ahol a RETRO kifejezés többé már nem is érvényes. A történelem új szakaszához érkezett el, Révész László László pedig az élvonalban, az elsők közt megy elébe, hogy felfedezze.

Nem egy nosztalgikus tripről van tehát szó, amelyet a nézők vastapsa kísér (mert minden részletet kívülről tudnak, lásd retro), hanem egy rezignált hangulatú újra-leszállásról, re-landing-ről. nyílt sisakkal, szkafanderrel. Nem az akkoriban fel nem fedezett '60-as évek felfedezésére tesz most kísérletet, nem egy letűnt korról készít fogalmazványt, hanem arról, ahogyan letűnnek a korok - egyik a másik után, anélkül, hogy rendesen megfogalmazódnának. Révész László László kirándulása ebbe a múltba valójában egy kirándulás a jövő és a múlt közötti alkonyzónába. Az idő sötét oldalára, ami sosem látszik - The dark side of time.
A valóság olyan, mint egy gyerekkorban megnézett film: ha egyszer láttad, még nem láttad (mert amikor láttad, még nem tudtad, hogy mit láttál). Ha sikerül felismerned, hogy már láttad egyszer, ha sikerül felismerned, hogy ma ugyanazt látod, csak másképpen, akkor valódi esélyed nyílik arra, hogy felfogd, mi az, amit látsz. Révész László László valójában azt teszi e táralttal, ezzel az expedíciójával, hogy hirtelen, mintegy félálomból ébredve utána-kap az éppen tűnő jelennek, szembenéz vele, és azt mondja: "látlak!".

Party hangulat - vendégségben. Filmes expresszionizmust idéző "világítás", öltönyös, estélyi ruhás alakok. A kor vívmányai szerinti modern és impozáns enteriőrt a kép virtuóz módon sejteti - valójában a kép szereplői látják, ők csodálkoznak rá, mi pedig az ő reakciójukat látjuk, és ebből, valamint a hátterükben látható grafikai motívumokból, fény-árnyék kompozíciókból rakjuk össze az élményt. Van ott egy lemezjátszó is - és egy ittas lány is. A házigazda tétova gesztusa arról árulkodik, a hangulat nem teljesen oldott. Arisztokraták. A burzsoázia diszkrét bája. Középen a nőben, aki egy szerelmi háromszög egyik csücskét alkotja - van valami Klimt-es. A megoldás egyedül az lehetne, ha a lemezjátszóra feltennék Bowie Let's Dance-ét, de ez nem fog bekövetkezni, legalább is nem "ebben" az évtizedben. Gyönyörű kép - csak közel kell hozzá menni, és akkor beszippant.

A két db csillag-térképpel elválasztott család(?), a férfi és nő meg a gyerek (a nő ruhája ugyancsak Klimt-hangulatú) azt a vákuumot idézi meg, amit a '60-as évek jelentettek. A gyerek kis felnőtt (mint a 19. században), a felnőttek pedig kispolgárok, akik igyekeznek nagy lábon élni. Nem könnyű elhessegetni a gondolatot, hogy ez egy önéletrajzi ihletésű freskó. A jelenet egyébként hasonlít arra, amikor Woody Allen az Annie Hall-ban felfedezi, hogy az univerzum tágul - csak Révész képe nem vígjátéki, hanem eredendően melancholikus. A másik archetipikus beállítás, ami e képről az ember eszébe jut, Bódy Gábor Kutya Éji Dalának csillagvizsgálójában játszódik, amikor a kisfiú megkérdi Attilát, hogy "a kutyák miért ugatnak éjjel?". A csillagtérképek különösen izgalmasak, több szinten vesznek részt a jelentés-generálásban. Egyrészt, mintha petesejtek lennének, és így, mintha azt ábrázolná a kép, a 60-as évek oktató-ábráinak hangulatában, hogy hogyan lesz gyermek két felnőtt szerelméből. Másrészt azt is, hogy egy gyermek, aki egyedül van, hogyan szerez magának felnőtt korában társat, hogy ketten legyenek (egyik fél, másik fél - alapon). Mindkét irányban van értelme. A két csillagtérkép körül mágneses erővonalak látszanak kirajzolódni, ami tovább erősíti az univerzális vonzerő-, a részecskék egymáshoz vonzódásának, a párosodásnak a cselekményszálát. Külön rásegít e képelemekre a képek grafikai felülete - hiszen némiképp úgy néz ki, mintha egy elhagyatott osztályterem fekete táblájára rajzolták volna e szemléltetőábrát krétával. Alapjaiban és minden ízében pszichedelikus alkotás.
Érezni a kort, szinte elfog bennünket a légszomj. A gyerek a kép jobb oldalán magára hagyva olyan, mint egy űrhajós odakint. Mi lesz belőle? Mit hoz a jövő? Hova és merre halad a világ?

Az űrben lebegő asztronauták képében is van valami nyomott melankólia - alapjaiban vidám jelenet, mégis tragikus. A függőleges nem függőleges, a Jupiter és a gyűrűje az oldalára fordult. Az asztronauták nem összehangoltan tevékenykednek, mindenki a maga kis világában, a maga kis auráján belül foglalkozik valamivel. Egyikük filmez, de nem a többieket, és nem is a bolygót, amelynek hátat fordít, hanem az ismeretlent, amit nem is látunk. Másikuk valamit szerel - lehet, hogy épp most törte el, de az is lehet, hogy most illeszti össze. A harmadik asztronauta a kaotikus súlytalanság passzív szereplője, lehet, hogy emelkedett tudatállapotban, a búvárok mélységi mámorához hasonlatos űr-mámorban lebeg, mint Major Tom, de az is lehet, hogy már nem is él.

Akármit is látunk, azt egy Révész László Lászlónál megszokott módon bevonat borítja. A bevonat ezúttal archívumi bevonat - az időrétegek bevonata. Mintha egy régi dohos nyelvkönyv egyik oldalán található ábrát bámulnánk, amit a múlt, az elmúltság erővonalai vesznek körül védőpajzsként. Mindaz, amit látunk nem aktuális. Mindaz, amit látunk, egy kapszulába van zárva, és tehetetlenül sodródik az időben - tova. Ez a "burok", ez a "csomagolás" Révész egyik személyes stílusjegye. Képei le vannak zárva, nem nyitottak, nem expresszívek, valami bevonja őket, legyen az, korrózió, moha, avar, lerakódott idő-rétegek, bármi: képei magukra vannak hagyva. Nem valaki mutatja nekünk őket - hanem csak rájuk bukkanunk. Nem mutatják őket - hanem csak nincsenek elrejtve. Nem aktuális időben látjuk őket, hanem régészeti leletként - le vannak választva a jelenről, mint a köldökzsinór nélkül lebegő űrhajósok. Le vannak pecsételve egy idő-bélyegzővel, és ki vannak lökve az űrbe. E tárlatánál a burok, amely bevonja a képeket, lerakódott idő-rétegekből jön létre. Ráadásul fekete-fehérek, mint egy korabeli tévéadás - azaz ahogyan akkoriban láttuk a világot.

Képeihez közel kell tehát mennünk, egy kutató Lem-i kalandvágya szükséges ahhoz, hogy belépjünk - ha ez megvan, ha tudjuk tisztelni a távolságot, a megfoghatatlanságot, a letűntséget, akkor mámorító tripben lehet részünk, máskülönben csak felkenődünk a pajzsra, mint muslinca a szélvédőre, vagy méginkább a felületüket karcolva elsiklunk mellettük. Ez a képeit átható szemérmes, nem-tolakodó attitűd egyfajta mézédes szecessziós melancholia, olyasmi, amivel egy-egy nagyon finom, különleges évjáratú bor rendelkezik csupán, ahol az esztétikumba ugyancsak belevegyül a tény, hogy az az évjárat már letűnt, örökre levált a jelenről.

Rejtélyes jelenet egy hangárban. Ez a kép a lehető legszigorúbban "dohos" - nagyon keményen vintage, a kor időbélyege légmentes csomagolásként telepedik rá. Olyan, mint egy korabeli közlekedési kézikönyv, vagy technológiai leírás, amit esti iskolák neonfényben ázó tantermeiben oktattak egykor. Nyilvánvaló, hogy egy UFO-rejtéllyel van dolgunk. Egy eltűnt és megkerült repülőgépet filmeznek tisztes távolból. A tevékenységet két sötét öltönyös alak felügyeli. Nem egészséges, nem rendes nyugati MIB-alakok ezek, a kelet-európai jelleg elvitathatatlan. Az egyik öltönyös pocakos, a másik meg kicsit meg van rogyva, kifogyott az öltönyéből. A jelenet nem arról szól, hogy meg akarják ismerni az ismeretlent, hanem, hogy megpróbálják a felügyeletük alatt tartani - kordában, titokban. Az öltönyösök a lehető legtávolabb helyezkednek el a megfigyelt objektumtól, hogy ha valami balul ütne ki, hamar eliszkolhassanak. Sötét titok, hogy van élet rajtunk kívül is. Civilizációnk kudarca ez - ha ez a jó hír sötét titok. Sötét-ruhás alakok az ismeretlen határain matatnak, de nem azért, hogy megismerjék, hanem, hogy a keletkezett réseket betapasszák.

Űrrepülőgép - "kollázs". Konzervdoboz, csap, vagy valami tekerő karmantyú, minden szürke konzervdoboz-anyagból van. A "kollázs" mechanikus. nem tudni, hogy egy '60-as évek sci-fi tévésorozatának egyik makett-jét szemléljük-e felvétel közben, vagy éppen élesben látunk egy kész vagy készülő űrrepülőt. Nem tudjuk - és pont ez a lényeg. Az, hogy látjuk, miből épül fel és hogyan. Az, hogy látjuk, velejéig primitív, funkcionális konstrukcióról van szó - amilyen az érdek mentén működő mechanikus emberi gondolkodás is. Mivel az egyik áttételes tekerőn látható egy elforgatási irányt jelző nyíl, inkább makettről lehet szó, vagyis valamiről, amit a tévék előtt ülve igazinak hittek az emberek - ugyanúgy, mint magát a Holdra szállást, amit a NASA-sok akár műteremben is felvehettek volna.

Révész László László igaziból nem rajzokat, hanem fekete-fehér festményeket készített, szélesvásznú formában. A képek mérete valós mozi-élményt kínál - de az első lépest nekünk kell megtennünk - nekünk kell felfejteni a csomagolást. Napjainkban, amikor minden tárgyra rá van nyomtatva, hogy mi az, és mire kell használni, amikor a világot jelentő képernyőn a híradókban is minden felvételt képaláírások interpretálnak, tengeribetegség-szerű egyensúlyzavart okozhatnak Révész László László nyílt térbe kirepített és magukra hagyott képei, amik "csak úgy" ott vannak.

Révész ma az elsők egyike az új pioneerok turnusában, akik a '60-as évek nevű bolygón landolnak. Nem múltért járnak oda a mai űrutazók (művészek, kutatók), hanem egy a szemet és a tudatot

egyaránt elvakító látvány-élményért: hogy mindent annak láthatunk, ami. Ma végre napvilágra kerülnek az elásott akták, ma kinyílnak az időkapszulák, az archívumok (:)), és megláthatjuk a valós képet - amelynek tükrében mai világunkat is annak láthatjuk, ami: egy végtelen fekete-fehér sorozat egyik soros epizódjának A pioneer-ok, akik ma odasietnek, hogy átéljék a '60-as évekbe zárt megvilágosító tudást, Major Tom módján elszakadhatnak a Földtől, attól, amiben itt és most élünk, és még ha visszatérnek is, többé semmi sem lesz az a számukra, mint előtte. Bár Révész e képei "lenyomatoknak", lefutott történetek ábrázolásának a látszatát keltik, amit látunk, egy élőadás, Révész valós időben osztja meg velünk éppen zajló kutatásának eredményeit - ma. Eljön majd persze hamarosan az az idő is, amikor a '60-s évekbe tett utazások mindennaposakká válnak (lásd már csak egyet kell aludni, már csak egy Szilvesztert kell átaludni ahhoz, hogy a '60-as évek 50 évesek legyenek), de az már szervezett tömeg-turizmus lesz, amit a kereskedelmi tévék közvetítenek, és nem az, ami ma: egy nagy lépés, egy mámorító és megvilágosító felfedezés, kilátás az idő sötét oldalára - élőadásban.

-Pilot Pirx-