cspv.hu - World Press Photo- 2009-ben

A világ változik, egyik fázisát egy újabb követi, köztük a különbség sosem lényegi - ám időnként, a sok kicsi mégis sokra megy, és egyszercsak azt vesszük észre, egy korszak lezárult, valaminek vége, valami többé nem tud az lenni, ami addig volt. A sajtófotó műfaja, és e műfaj Oscar-ja, a World Press Photo évenkénti díjátatója is ilyen: a világ, a kutúra milliónyi apró elmozdulása nyomán ma már nem működnek a régi képletek ...

Miről szól a sajtófotó, a fogalom teljesen hagyományos, Robert Capa-i, Gerda Taro-i értelmében? Arról, hogy a fotós az életét kockáztatva oda megy, ahol a durva dolgok zajlanak, például háborúk, forradalmak, amikről a világ

alig tud valamit. A fotós felderítőként odamegy, és miután képeit hazaküldte, az otthoniak a frontvonalak mögött is képet kapnak arról, hogy mi történik odakint, az élet, a háború durva frontjain. A bűnözők leggyakrabban éjszaka támadnak, ugyanígy van ez a háborúkkal, emberi jogi igazságtalanságokkal, bűnökkel is: amikor a közvélemény figyelme lankad, amikor a közvélemény fürkésző reflektorfénye nem jut el valahova, ott a bűnözés, az igazságtalanságok féktelenül tombolhatnak. A fotó-zsurnaliszták eredetileg és hagyományosan a tájékoztatás háborújában vesznek részt, szemben a háborúkkal, hiszen minden újabb tudósítás közelebb hozza a napot, amikor a háborúzó, nép-sanyargató agresszor országok kormánya mögül kihátrál a nép.

A fotóknak, melyek magazinok, napilapok címlapjain jelennek meg, az a funkciójuk, hogy megrázzák a világot - a hibás kód itt kerül be a rendszerbe. Ha valaki a Tienanmen téri mészárláskor egyetlen darab fotót készít, és azt megmutatja a világnak, akkor azt mondhatjuk: "megmutatta, mi történt". Ha azonban az illető 3-400 fotót készít pár óra alatt, és azokból csak 5-6 darabot mutatnak meg a világnak, akkor már a képkiválasztás is beépül a folyamatba (mind a szerkesztőség, mind a fotós részéről), a végső 5-6 darab kép pedig azok közül kerül ki, amelyek a legdrámaibban tárják az eseményt a világ elé.
A kiválasztódás tovább fokozódik, amikor nem egy fotós van jelen egy adott eseménynél, hanem egy tucat, esetleg 3-400 (ekkor a kiválasztódási faktor máris 12 000-szeres).

--------------------------------------------------------------------

Megmutatni vs. ábrázolni, közel kerülni vs. drámai művészi képet készíteni - a különbség elvileg árnyalatnyi, ám hosszú távon világokat választ el egymástól. Capa leghíresebb fotói közt van példa mindkettőre, és nem is akármilyen példák: a partraszállás "kissé elmosódott" fotói, ahol a hangsúly maximálisan a közelkerülésen van (vele együtt összesen 2 fotós vállalta a bevetést), illetve a Milicista halála, amit drámaiság terén nem lehetséges überelni (és mellesleg a közelkerülés terén is kivételes teljesítmény, hiszen nem hátulról és messziről készült a kép, hanem szemből és közelről).

Közel kerülni vs. drámai fotót készíteni ...
A különbség aztán elkezd tovább duzzadni, amint eljutott a világhoz "az első ilyen fotó", ami mindenkit megráz, a fotósok immár a fotózás során is arra fognak törekedni, hogy

olyan képeket készítsenek, amik minél hatásosabbak. Nyilvánvaló, hogy a drámai megvilágítás, a drámai ábrázolásmód nyomban beépül a rendszerbe.

A sajtófotó műfajában a versengés a fotósok közt eredetileg azért folyt, hogy eljussanak valahova, és "lefotózzák", amit látnak, hogy tudósítsanak - globalizált világunkban eljutni valahova többé nem nagy kunszt, ráadásul nagyságrendekkel több fotós áll harckészültségben, nagyságrendekkel nagyobb teljesítményre képes felszerelésekkel. Az eredmény az, hogy a hozzáférés, a témához való Capa-i közelkerülés többé nem vízválasztó, még csak nem is érdekes tényező. Az, hogy egy témához közel kerülj, ma már ugyanolyan organizációs probléma, mintha egy koncertet akarna valaki lefotózni, meg kell szervezni, hogy "odalent" fogadják a lap fotósát, akkreditálni kell, hogy ha valahova csak korlátozott számban engednek be fotósokat, a mi fotósunk bejusson.

Egy-egy eseményre, egy-egy drámai pillanatra rengeteg fotós jut, mint egy focimeccsen, és mindegyikük ugyanazt a tuti képet vadássza, ugyanazt a címlapfotót akarja megcsinálni. Többé nem az a kérdés, hogy egy eseményt megörökítenek-e, hanem az, hogy kinek a képe lesz a legjobb a versenyben. A hozzáférés többé nem szempont - a versengés áttevődik az ábrázolás drámaiságára. Innentől pedig a sajtófotó műfaj észrevétlenül átcsúszik a tájékoztatás mezejéről az entertainment világába.

Világos persze, hogy Capa és társai, a hőskorban is a hatásos képek készítésére törekedtek, és az járt a fejükben, hogy mi kerül a címlapra (lásd Gerda Taro bombázás közben, Spanyolországban egy-egy kattintás után eksztatikusan felkiáltott, hogy "ez életem eddigi legjobb képe"). A sajtófotó tehát mondhatni semmit sem változott a hőskor óta - a világ azonban igen.

Ma már ott van a televízió, a mozgókép, a videó kamerák - a telefonok. A tudósítás kontextusa ezáltal drasztikusan megváltozik. Gondolj csak bele, látsz egy fantasztikus sajtófotót. Egy emberi holttest egy háborús zónában, csak a feje, csak az arca látszik ki a hamuból, meg egy kicsit a keze, de úgy, hogy nem is biztos, hogy ugyanahhoz a testhez tartozik. Döbbenetes fotó. Ha egy kiállításon lenne, ez lehetne a fő kép: amikor belépsz a hatalmas galériába az ünneplő, pezsgőzgető öltönyös és koktélruhás emberek közé, ez a kép 6x2 méteres méretben nézhet le rád, te pedig más vendégekkel arról beszélgethetsz két falat kaviár között, picit teli szájjal, hogy tökéletes kép, egyszerűen tökéletes, ilyet még nem láthattunk eddig.

Most pedig képzeld el, hogy a youtube-ra valaki feltette "az így készült" videót. Látod a fotóst, amint a hamuban térdelve keresi a jó szöget, mellette három másik press-mellényes figura ugyanezt teszi. Egy eldobott ásványvizes palack zavarja, mert a sárga címkéje bekavar a kompozícióba, ezért azt kidobja, de előtte udvariasan megkérdi a többi fotóst, hogy kidobhatja-e a képből. Pár perc alatt több száz fotó készül. Végül a fotósok jelzik, hogy végeztek. Ekkor jönnek a helyiek, és elkezdik összeszedni a halottakat.

Ennél is komolyabb lehet az a youtube-ra felrakott videó, amelyen nem is a fotósokat látod munka közben, hanem magát a helyszínt: egy mobil telefon video-kameráján keresztül. Hallod a hangokat, érzed a felvételt készítő kezének remegését, átéled, valahányszor a robbanásokkor a földre veti magát. Látod az arcokat,

az alakokat mozgás közben - átéled az ott-és-akkort. Mintha ott lennél. Ehhez képest egy sajtófotó már csak az ábrázolás profizmusa. Gyönyörű, esztétikus vagy éppen gyomor-felkavaró képek, amik nem a helyszíni ott-és-akkor-ba juttatnak el, hanem egy távoli földrészről, távoli emberek nyomorúságáról tudósítanak téged, aki a civilizáció lágy ölén leledzel. Amíg egy primitív videó-felvétel odaránt, odaröpít az ott és akkor-ba, addig egy profi sajtófotó pont az ellenkezőjét teszi, távolságot hoz létre közted és az esemény között, hogy nyugton szemlélődhess.
Ahogy Godard mondja, a film 24 kocka igazság másodpercenként - Bódy Gábor később hozzátette, a videó 25 kocka igazság másodpercenként.

Gondoljunk Tibet-re. Micsoda jelentősége van, valahányszor egy-egy mobillal rögzített videó-felvétel kikerül a diktatúra, a birodalom falai mögül. Gondoljunk bele, ha valóban a tájékoztatás, a témához való közelkerülés a cél, akkor nem ezek a videófelvételek a legélenjáróbb sajtó-képanyagok?

A sajtófotó egy nagyon komoly műfaj, fejlődése lineáris volt, nem történtek elhajlások, mutációk - egyszerűen csak az van, hogy mára már túlérett. Túlérett, és a tényezők összeadódása révén végül már nem azt díjazzuk, ami eredetileg a cél volt: közel kerülni a témához. Ma már a drámaibb ábrázolás a cél.

Gondoljunk Magyarországra, 2006 október 23.-ra. Szigetváry Zsolt, az MTI fotósa hírfotók kategóriában első díjat nyert egy sorozat képpel, melyek a TV-ostrom és október 23 közötti időszakban készültek.

A nyertes képek zöme a TV-ostromról készült, fekete-fehér képek, sötétség, füst, tűz, a dráma harapható. Ugyanakkor az összes nyertes kép között egy sincs, amelyen rendőrök lennének láthatóak - atrocitás közben. Pedig Szigetváry számos ilyen fotót is készített, melyek a Túlkapások c. 2008-as könyv fotói közt nem véletlenül kaptak helyet. Sőt, Szigetváry fotói, melyek brutális rendőri akciókat ábrázoltak, már akkor, 2006 őszén is valós szerepet kaptak a tájékoztatásban, lévén, hogy az október 23-án rendezett, a rendőri brutalitás elleni tüntetésen Szigetváry fotói voltak az utcai képkiállítás főszereplői - amely mementó-fotókat másnapra a városvezetés sebtiben eltakarította az összes mécsessel együtt. A World Press által díjazott fotóiból még csak véletlenül sem állt össze az a történet, ami itt megtörtént. A sajtófotó, mondjuk ki, az emberért van, és Szigetváry ott volt, amikor az azonosító nélküli rendőrök brutálisan elbántak a budapestiekkel, ott volt, és kattogtatta a kameráját, és tökéletesen elvégezte a küldetését - a WP azonban több fantáziát látott a hatásos fekete-fehér zavargás-képekben, éjszakával és tűzzel.

A rendőri brutalitást megörökítő képei nagyon konkrét történetet mondanak el nagyon konkrétan, a tüzes, éjszakai tévéostromos képei azonban jobban kivált a többi rengeteg kép közül, amik az adott évben a WP asztalán hevertek.

Nem azok a fotók számítanak tehát, amik megváltoztatják a világot? Nem azok a fotók számítanak, amik leleplezik, amit az agresszorok el akarnak rejteni? Nem az a cél immár, hogy valaki eljusson oda, ahova más nem, és a lehető legbeszédesebben tudósítson arról, ami ott történik? Nem tudni, és nehéz is válaszolni, mert a sajtófotósok jó fotósok, és rengeteg jó fotót készítenek, tehát nem bennük van a hiba, és a műfaj is eredetileg nagyon jó dologról szól. Ezzel együtt meglehetősen zavarba ejtő, de mégis valószínű, hogy ha vissza tudnánk nyúlni a sajtófotó eredeti küldetéséhez, ma szemcsés videó-felvételek nyernék a WP díjakat - melyek Capa laborban megrongált, "kissé elmosódott" partraszállás fotóihoz hasonlítanak inkább, mint a Federico Borrell García halálát megörökítő kristálytiszta, világhírű, végső (ultimate) drámai képéhez ...

-JP-