|
|
 |
 |
|
|||||
 |
|
 |
|
Révész László László: Irigy Idő Esti járat Révész László László makacs jelenség, mint egy gyermek, aki nem hajlandó újrafogalmazni mondandóját, hanem inkább addig szuggerálja a befogadót, amíg az fel nem fogja teljes mélységében az üzenetet és annak lényegét. Az Irigy Idő kiállítás a legújabb RLL évjárat (jobbára 2009-es képek), ami pont fordítottját jelenti, mint a boroknál, hiszen művészetének ma ez az elérhető legletisztultabb, legérettebb idő-rétege. Szuggesztiója immár a nyilvánvalóság határát súrolja - de persze ezt is csak a rá jellemző finom eleganciával teszi. 
A művészek viszonyulhatnak például úgy a világhoz, hogy műveikkel magukra és művészetükre vonják a figyelmet, hogy aztán pályájuk e figyelem fenntartására, táplálására irányuló erőfeszítés legyen. Egy másik lehetséges az lehet, hogy maguk is befogadók, akik a figyelmet nem konkrétan magukra, nem közvetlenül a műveikre, hanem valamilyen harmadik személyű esztétikumra irányítják. Félreértés ne essék, nem a befelé fordulásról beszélünk, például az exhibicionizmus ellenében. Sokkal inkább arról van szó, hogy bizonyos művészekre másokhoz képest inkább jellemző, hogy műveik valamilyen élményt közvetítenek (ahelyett, hogy generálnának), valamit, amit az alkotó már átélt, és most megoszt a közönségével (ami kétségkívül más attitűd, mint amivel pl. Warhol alkotás során a Campbell paradicsom leveshez viszonyult, vagy akár Merilyn-hez, akiről "ahelyett", hogy mély-portrét készített volna, a felületének a felületét állította ki, a fotójának a "fotóját" :)). A Révész László Lászlóra jellemző élmény-megosztó alkotói attitűd egyik legnagyobb "hátránya", hogy eredményeképpen nehezen védhető, sőt, éppenséggel védtelen alkotások jönnek létre - pengeéles, rideg és racionális koncepciók, trükkös, figyelemfelkeltő, tekintélyparancsoló kontextus védelmi rendszere nélkül, csak úgy ott vannak, kiszolgáltatva a nézőknek, befogadóknak. A másik nagy hátrány az, hogy mivel az élmény, amit közvetít, mások által is megélt tapasztalat, előfordulhat, hogy a befogadó egyszerűen ráismer az élményre, amit az adott mű közvetíteni "akar", és így az ábrázolás, illetve a művész érzékenysége elsikkad, mintha ott sem lett volna, mintha a kiállított "élmény" (a műalkotás tárgya) egy ugyanolyan jól körülírható, megfogható, hétköznapi módon definiált tárgy lenne, mint a Campbell paradicsom leves, ami ugyebár a kiállítás előtt is ugyanúgy hozzáférhető volt bárki számára. A határok, persze leheletfinomak, és folyton mozgásban is vannak, de az Irigy Időt szemlélve úgy tűnik, hogy amíg a My sky, my sixties inkább a kollektív élmény felemlegetése, reflektorfénybe állítása révén, s nem annyira a szubjektív megvilágítás, ábrázolás révén hat (ami összhangban van a címmel is), addig az Irigy Idő "már" nem puszta élmény-konzerv, hanem valami teljesen új és autonóm esztétikum, ami bár elvileg az 50-es, 60-as, 70-es évekről szól, e letűnt korok "csupán" háttérként, kontextusként, nyersanyagként, "közvetett bizonyítékokként" vesznek részt a befogadóra gyakorolt hipnózisban. -------------------------------------------------------------------- Az Irigy Idő elegánsan egyszerű és szókimondó tárlat - RLL 2008-2009-es évjáratából. A néző számára tág teret ad, bárki magabiztosan kalandozhat képről képre röppenve, mint egy benyomásgyűjtő méh, az elégedettsége pedig egyre csak nő. Teljesen nyilvánvaló, miről van szó, Révész olyan képeket hoz a felszínre tudatos tudatalattijából, melyek Proust Madeleine-sütijéhez fogható élményt jelentenek a számára. Képek, jelenetek, jelenések. Ez a látszólag egyszerű gyöngyhalászat messze, illetve mélyen túlmutat önmagán. Világos, persze, hogy az idő azért irigy, mert ezek a letisztult, örökkévaló beállítások, amint létrejöttek az idő sodrában, kiszálltak abból, és mozdíthatatlan csillagképekként örök nyugvópontra leltek, miközben az idő, mint egy hontalan vándor, kénytelen tovább ballagni. Ezek az ártatlanul szép képek, jelenetek az idő termékei, az idő mozgása hozta őket létre, és pont az bennük a legszebb, hogy időtlenek. Időtlenek, mert ki van belőlük vonva az idő, tehát gyakorlatilag az, amitől hétköznapiak lehettek volna. Időtlenek, mentesek az időtől (az ott és akkortól és az akkor uralkodó aspektustól), s ezáltal ugyanúgy az idő negatív képei, mint a piramisok. Felemelő látvány. Felemelő élmény. 
Kétségtelen, hogy megkapó élmény egy régi magazin lapozgatása, vagy S-8-as felvételek nézegetése, e spontán idő-trip azonban csak az első szint ott, ahol RLL festményei a 101-ik emeleten laknak. RLL képei ugyanis nem csupán arról szólnak, hogy "retro", hogy valami miatt izgalmas régi képeket nézegetni. RLL képeiben egy felfokozott líraiság vágtázásának lehetünk szemtanúi. Az élmény, amit e képek nyújtanak, nem a régi képek nézegetésének élménye, hanem sokkal inkább egy különös labirintusban való kóválygás, tehetetlen, tágra nyílt szemű sodródás élménye ez. Az idő és a benne való utazás során felvillanó, felsejlő képek labirintusa ez. Maya fátylának sötét oldala, ahova nemcsak a legnehezebb, de a legfélelmetesebb is bepillantani. Már amikor látod, akkor is múlt, de így, hogy már múlt, így, hogy már emlék, a jelennél is fényesebb, hiszen azt világítja meg, hogy az un. jelen gyakorlatilag láthatatlan, megfoghatatlan. vaku villan gyönyörű vagy kezedben olvadó fagylalt Révész László László e képei nem "régi képek", hanem (hol fiktív, hol "valós") emlékek, és nem is csupán emlékek, hanem emlékek felszínre hozva, emlékek felszínrehozás közben, amint épp előbukkannak a felejtés, a nem-tudatosság hullámaiból, és amint a daru a fedélzet felé emeli őket, az óceánvíz jelentőségteljesen ömlik alá. Képei nem a tárgyukról szólnak, nem arról, amit látunk, hanem annak a pillanatnak az ízét és jelentőségét nagyítják, erősítik fel, amikor valami felsejlik a homályból, amikor valamit egyszercsak akaratlanul is ismerősnek érzünk. Nem a Madeleine süti, hanem a Proust-i pillanat ízét nyújtják Révész képei, a süti ízére való ráismerés pillanatát. Kosztolányi elmúlást szemlélő érzékeny révülete keveredik a szecesszió mézédes és szexi pompájával. Révész szemlátomást képeket hív elő, de teszi ezt azzal a céllal és eredménnyel, hogy magának az előhívásnak, a kép előbukkanásának élményét ossza meg a nézővel. Egy univerzális deja vu-ről van szó, lehet, hogy tényleg láttuk már, lehet, hogy nem - de nem számít, teljesen mindegy. 
Amíg a legtöbb festőnél kép-ző (képet létrehozó) művésznél a képek elsősorban megszületnek, kivetítődnek, addig Révész László László képeinél roppant hangsúlyos az is, hogy jönnek valahonnan. Képeit nyugodtan tekinthetjük egy meglehetősen konkrét ön-pszichoanalízis, emlék-felszínrehozás eredményeinek. Révész László László legkülönösebb vonása az időhöz való viszonya. A férfi (lásd héberül) az emlékező. Az emlékezést azonban lehet fokozni, ha a zeneiség (kvázi líra, kvázi nőiesség) oldószerével felkavarva azt, együtt látjuk azt, ami elmúlt, azzal, ami éppen van, sőt, folyamatosan látjuk magát a múlást. "Régi képeket" látunk, melyek az őskori moszkitók és a borostyán esetének módján magába zártak egy-egy ott és akkort. Kívülről látjuk az "egykori" momentumot az átlátszó csomagoláson keresztül, mint a vándorok, akik bekukkantanak egy-egy ablakon. Feltehetően innen a kiállítás címe, az idő, illetve a tovább-haladás törvényével tehetetlenül azonosuló ember az idő szerepében mint valami éji vándor kukkant be e régvolt tökéletes pillanatok ablakain, és irigykedik, hogy jó lehet odabent, és sajnálja, hogy tovább kell haladnia, ahelyett, hogy örökre letelepedhetne odabent. Közben persze tudatában vagyunk, hogy valójában nem "egykori" momentumokról van szó, hiszen ezek nem fotók, nem fotográfia révén keletkezett kép-dokumentumok - hanem pszeudo lenyomatok: olyan képek, amik azt rögzítették, ahogyan akkoriban láttunk. Rájuk pillantva ma nem a képen látható momentumot nyerjük vissza (azaz nem magunkat látjuk kívülről, amit éppen beszállásra készülünk egy esti repülőjáratra), hanem azt a tágabb értelmezésű "momentumot", amiben akkoriban voltunk, ahogyan akkoriban a világot láttuk, érzékeltük, amilyen íze akkoriban a világnak volt. Mintegy visszacsöppenünk egy korábbi énünkbe - de a továbbhaladás kényszere mellett, mint egy ablak előtt árnyként elsuhanó éji vándor, mint az irigy idő, amely számára a kitüntetett pillanat, a tökéletes perc ismeretlen és elérhetetlen kikötők ... Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam s az ablakból kihajolva bámultam, két óra tájt. Mind aludtak, langyos éj volt, nesztelen, halotti-csöndes és a gáz arany dsidával silbakolt az útakon. A másik ház emeletjén szembe vélem egy ebédlő, az ablakja tárva-nyitva, halkan ég a villanya. Véghetetlen, érthetetlen áll a kép az éjszakában, mint üres és furcsa színpad, a szereplők nyugszanak. A pohárszék hosszú árnya mozdulatlan nyúl a falra, a márványlapon darab sajt és fölötte sajtharang. A falon szorgalmasan jár egy polgári ingaóra, sétálója sárgarézből és egész hozzám ketyeg. Arra gondolok, kik élnek itt, akiknek házi titkát egy szorongó éji órán mindörökre ellopom s megriadva kémlelődöm, mért e zajgás, mért e fájás, hogy a szám se tud beszélni s száj helyett beszél a szív. Volt nekünk is sajtharangunk és volt kedves ingaóránk, mely szelíden járt az éjbe, míg aludtunk, gyermekek. Most álomtalan kesergő nézem ezt a titkos órát, itt a hangtalan magányba hálóingbe hallgatom és azon jár álmos elmém, hogy a föld száguld az űrben, óriás, zúgó robajjal mind ijedve vágtatunk, én, ki nézem, az, ki alszik, sajtharang és ingaóra s reszketek, hogy életünk csak negyven, ötven hatvan év. (a 2 "idézet" Menyhárt Jenő és Kosztolányi Dezső műveiből származik, Menyhárt Jenő, Európa Kiadó: Tengerpart (részlet), Kosztolányi Dezső: Éji riadalom) -Pilot Pirx-
|
|
