feLugossy - a tékozló fiú
ami ma friss, holnapra száraz
Az emberek jeleket készítenek, abban a reményben, hogy valaki majd megtalálja őket, valaki, aki valamelyest hasonló hozzájuk, és akinek mond majd valamit az, amit látnak, a leletek, a tárlat. A művészek gyakran saját magukat képzelik oda egy jövőbéli látogatóként - egyfajta extázis ez ... önmagukat látják, egy önmagunkon kívüli nézőpontból ... feLugossy kiállítása Sárospatakon olyan, mint egy avarban elejtett drágakő, mert nem elég felfedezni, hogy ott van, azt is fel kell fedezi, hogy mi az, amire bukkantunk ...
feLugossy nem sok esélyt adott a befogadónak. Ami látszólag kiállítás, az valójában egy installáció, egy ön-régészeti lenyomat, egy metafizikus skanzen, ahova ismerősöket, barátokat hív meg egy személyiségen-kívüli érintkezésre. Egy különös szeánsz ez, melynek lényege, hogy a látogatók nem kapnak instrukciót, és így idegenül mászkálnak a kiállítás tárgyai között, az alkotó pedig (angyali álcázásra szolgáló napszemüvege révén) olyan minőségében van jelen, mint egy szellem, mint az a szellem, akit megidéztek, vagy aki korábban ott lakott. feLugossy egy installációt épített, amely segítségével megidézte saját magát - szellemként, mintha az egész a jövőben játszódna.
E kiállítás megértéséhez nagy segítség, ha véletlenségből ismerjük feLugossy egy hasonló (ezzel analóg) tárlatát a '90-es évek közepéről, amely Dunaújvárosban volt látható (Tartós Béke címmel), és amely Antal István Juszuf-ot egy Dunaújvárosról szóló film készítése során annyira megérintette, hogy a kiállítás és 'Laca' a film főszereplőjévé váltak. Az a bizonyos dunaújvárosi tárlat ugyancsak egy installáció volt. Látszólag egy kiállítás, de mint egy progresszív zene, ami nem számokból áll, hanem az egész egy nagy szám (pl. a Thick as a brick), itt sem kiállított műalkotásokat látunk, hanem egy beállított, berendezett teret - ez a műalkotás, ez a kiállított műtárgy, amelynek minden egyes kiállított mű csupán komponense, egy-egy részlete.
A berendezett tér sem önmagáért való dolog, feLugossy egy metafizikus és spirituális kultúrantropológiai indíttatással rendezi be ezeket a tereket - ezek a terek azt "ábrázolják", ami bennük játszódik, olyanok, mint a skanzenek ... Tárgyi leletek révén utalnak az életre, ami bennük zajlott ...
Ahogyan a kisgyerekek beleprojektálnak dolgokat egy babaházba, vagy műanyag katonák seregébe, lego-városokba, úgy épít feLugossy hasonló tereket, amelyekbe olyan történeteket projektál, olyan történeteket lát bele, amik festményeibe nem fértek bele, amik festményei dimenzióján kívül esnek, mert ezeknek a történeteknek, beállításoknak ő maga is része.
A Dunaújvárosban bemutatott installáció, tér-berendezés fénylények lakhelye volt (Antal István Juszuf-ot ez ragadta magával), különös, számunkra idegen civilizáció küldötteinek élő- és hálószobája. Ablakuk (a galéria ablaka) az életre, a hétköznapi életre nyílt - Dunaújváros belvárosára. Az egészet optimizmus és fiatalos svung lengte be, a felfedezés fékezhetetlen vágya.
------------------------------------------------------
A mai, sárospataki tér-berendezés megdöbbentő párhuzamokat mutat vele, és ettől olyan, mint egy film második része. "Laca", a korábbi fénylény most újra felbukkan, de másképp. A tér ezúttal nem aktív lakótér, hanem olyan, mint egy üres csigaház. Amíg a dunaújvárosi helyszínnél a nyomok még melegek voltak, amit a villanykörték villódzása, mint a takaró melege közvetített, amiből éppen most bújtak ki, sőt, egészében az volt az érzésünk, hogy a fénylények ott vannak, csak a szemünk nem alkalmas arra, hogy lássa őket, addig a mai helyszín már magára hagyott, kihalt - a kiállított tárgyak ki vannak ragadva eredeti kontextusukból, a kiállított tárgyakat már nem a tér bentlakói rendezték el, hanem nyomozók, interpretátorok, akik bár hűségre törekednek, erre esélyük sincs.
A legtöbb dolog képként van jelen, úgy, mint kép (fotó) a falon - ez már eleve egy réteg, amely üvegfalként tolakszik oda a befogadó és a kutatás tárgyát képező művész, az egykori bentlakó közé. A fotók extenzív alkalmazása arról győz meg minket, hogy itt egy másik időből származó leletek vannak kiállítva (azaz a bentlakók már tényleg nincsenek itt).
Ez persze csak egy a lehetséges olvasatok közül, de úgy tűnik, egy mágus lakhatott itt. Egy mágus, egy sámán, aki folyton a transzcendenssel létesített kapcsolatot - ez lehetett a heppje. A sok-sok kapcsolat-teremtéstől az ujjai teljesen elhasználódtak, vagy lehet, hogy azért vannak speciális módon preparálva, hogy a kapcsolatteremtés jobban menjen neki. A kapcsolatteremtés egyébként Michelangelo Teremtés-ének mintájára zajlott, ahogyan ez az egyik kiállított fotón megfigyelhető. Egy másik szoba falán kiakasztott fotón (A modern ember kipusztulása a Földön) a sámánt úgy látjuk, amint kezeit riadtan maga elé tartja, mint akit rajtakaptak, mint aki elborzad azon, amit éppen lát. A fotó alatt ott látható egy másik is, ami a keze alapján azonosítja sámánt, hogy tényleg ő az, de lehet, hogy egy kiemelés, hogy lássuk, a sámán keze tipikusan így néz ki, mert ez így egy kapcsolatteremtésre alkalmas kéz.
Ami e kezet illeti, a kiállítás főszereplőjét, éppenséggel az is lehet, hogy e kéz külön életet él, mint az Y-botok a sámánok kezében, az is lehet, hogy e kéz önállóan (a rajta keresztülhaladó spirituális áramoknak megfelelően) mutat rá e fotóra. A kéz tényleg főszereplő, van olyan fotó (Porhivatal), amit e kéz tart, hol jobbról, hol bal felől, hogy az oltár-kompozíció egyensúlyban legyen. Ami a Porhivatal-os fotót illeti, különlegessége, hogy az egy grafika, ami így közvetve, egy fotó áttételén keresztül jelenik meg, háromdimenziósból kétdimenzióssá transzformálva, a fotó kirakatüvegén keresztül szemlélhetjük - egy másik térből és másik időből.
A kiállítás legmerészebb darabja az "éjjeliszekrény", rajta egy szarvasos, őzikés terítővel, azon pedig egy tálkával, és egy kővel. Ez az a tárgy, amely végképp meggyőz bennünket arról, ez nem kiállítás, és hogy amit látunk, azok nem kiállított művek,
hanem mű-részletek (az installáció részletei). Megszoktuk ugyanis, konkrétan megtapasztaltuk, hogy feLugossy művei szisztematikusan átgondoltak és szisztematikusan gyönyörűek, ezért okoz meghökkenést az éjjeliszekrény (na nem mintha a piros lavórban ázó láb akárcsak szépnek is lenne nevezhető - nem szép, hanem őszinte, ártatlanul és gyarló módon emberi, megrázó, mint a Sztalker).
Amíg a szemet gyönyörködtető esztétikumot keressük, rossz helyen tapogatózunk. Ez itt most nem egy feLugossy festmény vagy zene. Itt az élmény, amit a mű (installáció, tér-berendezés) ad, más természetű. Természetesen, mint minden műalkotásnál, itt is egy tripről van szó. A trip azért jobb egy műalkotás hatásának vizsgálatára, mert a trip egy út, egy folyamat, amíg egy élmény valójában az út folyamán gyűjtött élmények lecsapódása.
A trip tehát, amiben részünk van, nem egyszerűen szépség, nem egyszerűen gyönyör alapú. Nem szenzuális, hanem sokkal inkább aszketikus. Érdemes úgy tekinteni, hogy adott egy sámán, feLugossy László, aki képes gyönyört okozni a szemnek, izgalmas, buja festészetével az ember olyan könnyen harmonizál, mintha spirituális unokatestvérének, Gauguin-nek a képeit nézegetné. E a művész azonban nem érzi jól magát attól, hogy az emberek szeretik (imádják) a képeit. Vajon miért?
De tényleg, ha New York-ban egy művész egyszer csinál valamit, aminek volt valami pozitív sajtója, a menedzsere onnantól fogva azért rágja majd a fülét, hogy még, még csináljon hasonlót. A művészek 99%-a, amint megvan a siker, máris pályára állnak, és úgy hozzák ki a következő szezon műveit, mint a divattervezők (akik ugyancsak művészek). feLugossy valami miatt szabotálni akarja ezt a sikeres, happy-endes szituációt, de miért?
Ismerve feLugossy gondolati világát, a legkézenfekvőbb példa kedvenc filozófusának, a zseniális Kierkegaard-nak egy gondolata a Vagy-Vagy-ból (kézenfekvő, hisz ő maga hívta fel a figyelmet rá), miszerint az ókori görögök által kifejlesztett kínzási mód, amit a rómaiak is értelemszerűen átvettek, megvilágítja a művészek státuszát. A delikvens a bronz bikában a tűzön jajveszékel, de ez kívül a közönség számára zeneként hat, ami kellemes és szórakoztató.
Úgy tűnik (enyhén szólva nyilvánvaló), hogy feLugossy célja nem a siker, nem az egyezés, nem a harmónia művész és befogadói között, hanem a gondolatátvitel. Valamit közölni szeretne - de ezt ne úgy tekintsük, mintha mindig is ugyanazt akarta volna közölni (dehogy is) - valamit közölni szeretne most is. Valamit közölni szeretne, ami benne van a szövegeiben, könyvekben, amik megjelennek, cikkekben, írásokban, és ami ott van a gyönyörű festményiben, a zenéiben - de az emberek, a befogadók "félreértik". Egyszerűen "csak" tetszik nekik (nekünk), egyszerűen "csak" imádják (imádjuk) - ez azonban számára valahogy nem a megfelelő reakció, feLugossy valami mást szeretne.
Ha a cél nem a siker, nem a gyönyörködtetés, nem az öröm okozás, akkor mi volna az?
Egyébiránt feLugossy kitérése a sima, egyszerű tetszés elől ősi művész-szitu (Kierkegaard sem véletlenül írta le e példát), a művészek, amint a művük befut, egyből előjönnek valami újjal, amit még nehezebb lesz befogadni - és amint az is siker lesz, jön a következő - egy újabb újrafogalmazása "ugyanannak" az esztétikumnak. Ellenpélda szegény Jarry, aki ugyanazt az Ubu-t akarta újra megírni, egyre kevesebb sikerrel, pozitív példa viszont Beethoven, aki folyton haladt művészetének belső, organikus fejődésével, és a Missa Solemnis annyira jól sikerült, hogy kedvenc énekesei (akik a IX-et "imádták"), a Solemnist nehezen vagy alig énekelhetőként aposztrofálták. Miért nem csinált Beethoven még egy IX-eket? Olyasmi lehet ez, mint a virágzás törvénye? Zöld, bimbózik, aztán virágba borul, majd lecseng, túlérik? A Missa Solemnis egy nem épp pedáns és rendezett körülmények közt élő, majdnem teljesen süket művész "nagy műve", ami nem aratott tetszést a kedvenc előadóművészei körében sem. Nem énekelhető, mondták, mire ő: pedig tollamat a dal vezérelte.
A Missa Solemnis "ma már" (majdnem 200 éve) óriási mű, friss, eredeti, lélegzetelállító - a művészek pedig imádják előadni, ahogyan a közönség is imádja befogadni. Miről lehetett szó? Arról, hogy a művész mindig újat akar? Inkább arról, hogy a művész meg akarja rázni a közönséget, szeretné, hogy a befogadó fókuszáljon, hogy a mű révén rendezettebb, tisztább állapotba kerüljön. Ezt filmek közül legjobban a Sztalker és Jeles András Szélvihar c. műve tudják. A kulcsszó: aszkézis. A gyönyör, a csattanós, frappáns, közérthető, "tök szuper", a "baromi szép" ellentettje.
De miért?
Ha erre a kérdésre válaszolnánk, akkor a művészeket hibakereső kiskutyák szintjére degradálnánk. Amit érdemes felfognunk, az az, hogy bizonyos művészek nem elégednek meg azzal, hogy hatást tesznek a befogadókra, hanem tovább mennek, és igyekeznek egy bizonyos típusú hatást tenni (ami nem azonos a tetszés kiváltásával).
A művészet és a szórakoztatás nem ugyanaz. Ahogyan a fókuszáltság és a szórakozottság sem. Ha valaki hatni akar a közönségre, néha el kell mennie odáig, hogy mindent kizárjon, ami közönséges.
feLugossy tér-installációja az éjjeliszekrény és az ablakba helyezett megafon (csipketerítővel, és a teli és üres tér-logikáján alapuló elemek szimmetriájának középpontjában) révén olyan, mint egy parasztház, mint egy tiszta-szoba egy parasztházban. Rémisztő, rideg és szigorú élmény. Az ilyen tiszta-szobákban az a lényeg, hogy amikor valaki meghal, ne kelljen túl sokat takarítani. Ahogyan a fáraók is a halálra készülve rendezték be legdrágább építményeiket, a tisztaszobák is ilyenek. A rendetlenség redundancia. A személyesség detto. A tiszta-szobák kívülről tekintik lakóikat - lakóik a közösség szemével tekintik saját terüket (tisztén tartják és rendben, hogy ne kelljen szégyenkezniük). A rend azonban arról szól, hogy minimalizálják a személyiség térre gyakorolt hatását. Egyfajta szerzetesi stílusban. A tiszta-szoba puritán.
A falakon emlékeket, kivonatokat látunk (fotó-interpretáció formájában, fotó-ablakon keresztül szemlélve, fotólenyomatként). Száz méterre e kiállítástól a híres sárospataki vár található, ahol hasonló kultúrantropológiai, és archeológiai stílusban vannak kiállítva tárgyak - páncélok, használati eszközök, ruhák, bútorok.
Itt lavórt látunk, teljesen okkult elrendezésben, a lába a lavórban áll, földeli a transzcendenst, illetve, még tökéletesebb vezetővé teszi a médiumot - a művészt. Preparált ujjain keresztül a transzcendenssel veszi fel a kapcsolatot, hogy aztán áram járja át - ami végül a vízben a lábán keresztül távozik.
A lavór elemi háztartási eszköz, feLugossy ennél jobban nem mehetne le a hétköznapok szintjére. Filozófiai gondolatok kifejezése piros és fehér lavórok segítségével. Egy homokóra-szerű konstrukciót látunk, alul piros lavór felfordítva, felül egy fehér, mellettük egy vázlatos "homokóra", amelynél nem látszik, hol áll benne a homok - mert mindegy. Ami ma friss, holnapra száraz - a híres sírfelirat jut eszünkbe, "vagy te, vándor, ami voltam, és leszel, ami vagyok". A felfordított lavór, bár piros, tele van vízzel, a kéz pedig a preparált ujjakkal beleér - persze ez csak egy fotó a falon, a fehér lavór felett (azaz lehet, hogy a múlt vagy a jövő képe, homokóra logikával tekintve: a másik fázisé). A piros lavór a szereplője a "lábáztatós", kisbárányos képnek is, "Utolsó ítélet környékén" - amely expresszió felettébb elgondolkodtató. A gyarló emberi láb ott vegyül egy közegben az ártatlan barikákkal, szeretne azonosulni, de más természetű. Oldalt, a képen kívül a reneszánsz boltív alatt egy körző-szerű mérőeszköz.
A dolog szépsége az, hogy ez az expresszió is ugyanúgy hat, mint minden más feLugossy mű: átütően. Azaz: ösztönösen ugyanazt fogjuk fel, mint amikor megpróbáljuk analizálni az élményt. Nem arról van szó tehát, hogy keressük, "vajon mit jelenthet?", hanem az történik, hogy van valami, ami drámai hatást tesz ránk, és ennek hatására elkezdünk tántorogva tapogatózni - s így jutunk végül el mindenféle gondolatokig - amik végül aszketikus, szellemi szinten esztétikai gyönyört idéznek elő - mint a Sztalkerben a hóesés.
Visszatérve az éjjeliszekrényhez, amelynek a döbbenetes, börtönszerű szürkeségét egy őzikés, szarvasos terítő leplezi, az egész kulcsa a parketta - ez a végső szalmaszál, amitől az egész összeáll.
A lakkozott parkettától (amit mások esetleg ignorálni próbáltak volna) lett ez a tárgy hangsúlyos jelentés-(köz)vetítő. feLugossy ismét konrétan lereagálta a kiállítási teret. Végül is egy színpadról van szó, nem igaz? Egy színpadról, ahol egy jelenet fog játszódni. Látva és bejárva a teret, a hangulat nyilván magával ragadta. Egy művész számára olyan lehet ez, mint a jelenet szándékának megsejtése - fatalitással terhes intuíció.
Az idő múlása múlása, vonzódás a paraszti léthez, egy egyszerű és megfogható aspektusához a létnek. Minden falra akasztott, vagy mosdószerűen kiállított tárgy egy-egy oltár, egy-egy rítus helyszíne és eszköze, minden tárgy a szereplő(knek) a transzcendenshez való viszonyáról mesél, mint például a kondi futó-gépek mintájára épített mű-grádics, ahol a végtelen a két szemünket egy-egy primitív optikai trükkel külön vonzza, szuggerálja, mi pedig folyton az emelkedés illúziójának hatása alatt - toporgunk helyben. Bárány a lavórban. Lábáztatás ugyanott. Enyhén duzzadt láb, ahogyan Vonnegut megörökítette apja lábszárát sajátjaként a Bajnokok Reggelijében, úgy ragad magával minket e lábáztatós vízió is. A materialitás lábvize - üde ártatlansággal megküldve (nemcsak a barika, de maga a lábfej is ártatlan, a gyarlóságot egyedül a rátekintés idézi elő).
Hinnénk-e, hogy ez egy filozofikus mű? Válasz helyett egy támpont: ha valaki elutasítja a kápráztató kifejezések (expressziók) alkalmazását, az azzal lehet összefüggésben, hogy rossz a vétel, mint ahogyan egy sportcsarnokban üvöltő tömegben, ha szeretnénk valakivel szót érteni, igyekeznénk maximálisan letisztázni mondandónkat - "te gyere ide, találkozzunk a te-le-fon-fül-ké-nél". Ne feledjük, a művészek üzenete sosem egy szó vagy mondat, vagy egy oldalnyi szöveg - hanem egy komplex látásmód. Összefüggések rendszere, illetve a mód, ahogyan az összefüggések kirajzolódnak.
feLugossy a hétköznapi és a hétköznapiság talányos ellentettjét hozta létre e tér-installációjában. Jeleket, régészeti leleteket helyezett el, melyek kijózanító szárazságukkal kettős látásra kényszerítik a legelröppentebb műkedvelőt is - ez most egy lavór vagy filozófia?
Ahogyan Bódy Gábor megfogalmazta (a Vagy-Vagy adaptációjában), "vagy szép ez a hal, vagy költözz le az óceán mélyére". Esetünkben: vagy a művész által "a lavórhoz" rendelt jelentést tekintjük, vagy azt, ami a hétköznapokban egy lavór. Ha nem az utóbbit választjuk, akkor egy fantasztikus, a valóság felé elrugaszkodott filozófia előcsarnokába léptünk ... az idő elsősorban látszólagos: vagy te, vándor, ami voltam, és vagyok, ami leszel ...
lásd még: videó a kiállításról
-JP-
