re: FOLYAMATOS MÚLT – avagy egy kiállítás képei
A kiállítással kapcsolatban megjelent értelmezések, nevezetesen az Art Magazin és a Tranzit blogjaiban megjelent írások (Rieder Gábortól és Róka Enikőtől, rendre), az e kiállítás nyomán kialakult diskurzus alap darabjai. Mindkét írással szimpatizálunk, ami hiányérzetünk mégis van, az nem ezekkel az írásokkal kapcsolatos, hanem magával a kiállítással.
a tünet: elmaradt diskurzus
A jelenség sajnos nem új, a LUMU-ban is ezerszer tapasztaltunk hasonlót. Óriási tárlat, eszméletlen jó művek (lásd a nagy Capa kiállítást, vagy a Martin Munkácsit), s hozzá totál pinduri közös beszélgetés. „Tetszett? Ja, abszolút! .......”. A kipontozott helyre az illető saját tömörített vélemény-szlogenje jön, mint „de kevés volt a vintage-kópia”. A headline-okból viszont nem jutunk át az abból nyíló cikkbe, értsd, beszélgetés már nem fog kibontakozni. Marad a „headline”, maradnak a tömör közlések, félszavakból értjük egymást. S ha mégis kialakul egy beszélgetés, mondjuk egy presszó egyik asztala körül, akkor sem arról fogunk beszélni, hogy milyenek maguk a képek, hanem hogy hogyan lehetett volna megrendezni a kiállítást más koncepcióval, más költségvetéssel, szóval a részletekről. Mindez persze tökéletesen érthető, hiszen Capa nem ma csapódott be a művészet kánonjába, már megvan a helye, megvan az, ahogyan rá és a művére gondolunk, ezért nem beszélünk direktben a képeiről, hiszen ha bárki csak úgy megfogalmazná saját kis spontán nézetét, könnyen lehet, hogy butaságot (a már elfogadottól éles szögben eltérőt) mondana, ezt pedig senki sem szívesen kockáztatja meg.
De miért nem beszéltünk a FOLYAMATOS MÚLT-ról??
Ami a FOLYAMATOS MÚLT kiállítást meg a diskurzust illeti, különleges a szitu, hiszen maga a kiállítás egy kutatói szeminárium folytatása, illetve végterméke, ez az egy éves kutatói projekt pedig maga is egy diskurzus volt – ami a szocializmus éráját volt hivatott feldolgozni egy bizonyos koncepció alapján. Hovatovább, a kiállítás is egy diskurzus, hiszen 7 kurátor dolgozott együtt a kiállító művészekkel. Ez volt a kutató projekt utáni második szintje a diskurzusnak. A megnyitó után pedig, amely az egész projekt végtermékét prezentálta, ott lett volna a helye a diskurzus egy további szintjének, amikor a közönség egy új képpel a fejében, ami a kiállítás nyomán állt össze, immár képessé vált volna egy új szinten beszélgetni a kiállítás tárgyát képező jelenségről, a szocializmus vizuális kultúrájáról. Nos, erre a diskurzusra nem került sor, s ezért elsősorban a kiállítás „képeit” hibáztatjuk.
a kiállított FÉSZEK Művészklub
A kiállítást nyugodtan nevezhetjük konceptualista, fogalmi kiállításnak, bár itt a megjelenítendő objektum nem egy fogalom, hanem egy jelenség, a '80-as évek (vizuális kultúrája). A kiállítás fő darabja maga Fészek Művészklub, úgy is, mint fizikai objektum és mint fogalom, jelenség is. Úgy is, mint ami ma, s úgy is, mint ami egykor volt, az akkori kultúra egyik fellegvára és reprezentáns megvalósulásaként is – mert minden motívumában ott van a szocializmus atmoszférája. Egy önmagát prezentáló organikus múzeum ez az épület, mármint a belső terei. A FÉSZEK egy olyan hely, ahova belépve bárki arra lesz indíttatva, hogy az egykori idők kultúrájára reflektáljon – ezt teszi a hely szelleme. Tökéletes választás volt a kiállítás teréül megtenni. A kurátorok konkrétan utalta arra is, hogy a FÉSZEK nem puszta kiállítási tér, hanem egy korszak szimbóluma, kultuszhely, szóval ennek tudatában rendezték a kiállítást, és ez nagyon jó.
A probléma, ami miatt az egész kiállítás végül (e sorok írója szerint) egy nem beteljesített küldetés sorsára jutott, ott jön létre, hogy a kiállított képek nem létesítenek a befogadás szintjén működőképes kapcsolatot a kiállítás alapját képező kutatás-projekttel, s így a '80-as évek vizuális kultúrájáról s az akkori hivatalos képi kultúráról való kreatív gondolkodás nem jelenik meg e „képekben”.
Valamiféle „viszony” persze létrejön efelé az éra felé, lásd a „szoborparkos” installációt (Holt terhek - Ciprian Muresan), vagy a szovjet/szocialista stílusú kórust, amely Jeles András Álombrigádját idézi, vagy feLugossy László Neoszarvasbikáját (amely már a 90-es években, a közbülső korban keletkezett, a posztmodern és a globalizáció nagy 20 éve során).
A viszony kimutatható, a viszonyulás megvan, de azt, amihez e művek viszonyulnak, adottként tekintik, azaz a befogadóra hárítják házi feladat gyanánt, hogy dolgozzák fel magukban azokat a fránya '80-as éveket.
Jó esetben úgy nézett volna ki a szitu, hogy a kiállított képek már rátekintéskor (amikor a mű és a befogadó közti engagement, illetve a befogadói szerződés létrejön) létrehoztak volna egy kapcsolatot a tárggyal – a '80-as évek vizuális kultúrájával, s az arról való gondolkodással. Tehették volna ezt jó esetben vizuálisan, anélkül, hogy a befogadónak utána kellett volna olvasnia azért, hogy fejben, absztrakt módon létrehozza azt a kapcsolatot, amit a műveknek maguknak kellett volna létrehozniuk. Enikő kimondja, hogy igenis, fontos elolvasni a háttéranyagot. Totál igaza van. De a háttéranyag a befogadás katalizátora kellene, hogy legyen, és nem a magyarázat, amely az egészet végül helyére teszi, és indokolja – mint egy krimiben egy alibi.
Jó estre egyébként konkrét példát is tudunk mondani. A LUMU-ban volt egy Moholy-Nagy kiállítás. Ott végigjárva a tárlatot, meghallgatva sok mindent Moholy-Nagy életével, életművével és az adott műveivel kapcsolatban, végül a kiállító téren kívül kerülve, a LUMU külső oszlopcsarnokában került sor a party-ra, amelybe az egész esemény torkollott. Itt, DJ Palotai adta a zenét, és iparművészetis fiatalok, a Moholy-Nagy egyetem hallgatói által összeállított mozgókép szekvenciák peregtek a kivetítőn, Moholy-Nagy műveiből, azok alapján s azokra reflektálva. Valószínűleg senki nem beszélt konkrétan Moholy-Nagy-ról, már csak az említett Capa-effekt miatt sem, mégis, a vizualitás szintjén egy-az-egyben jelen volt Moholy-Nagy, s miközben a pezsgőt vagy akármit kortyolgattuk, a fejünkben a buborékokkal egyetemben Moholy-Nagy vizuális motívumai oldódtak fel. Ott, ezen az oszlopcsarnokos outdoor party-n az esemény tárgya esszenciálisan megjelent. A jelenlévőknek nem kellett utánaolvasniuk semminek, hogy „vágják”, a kivetítőn Moholy-Nagy vizuális konstrukciói peregnek, s ezek remixei. Ezek a remixek pedig közvetlen és elsőrendű kapcsolatot hoztak létre Moholy-Nagy művészetével, szóval, bárki vissza tudott volna sétálni a kiállító terembe, minden további nélkül, mert be lett volna avatva.
lásd 8:30-tól
A FÉSZEK kiállítás is lehetett volna ilyen. Ehelyett azonban az lett, hogy bár létrehoztak egy kiállítást, amit a FÉSZEK-re írtak, a kiállított művekben a FÉSZEK felé mégsem jött létre vizualitás szintjén is már érzékelhető, explicit viszony. A kiállított művek adottként tekintették a FÉSZEK objektumát, minden szimbolikus jelentésével együtt – de nem viszonyultak ehhez, mármint a vizualitás primér szintjén. A FÉSZEK maga lehetett volna a kulcs vagy a kapu, amelyen keresztül az egész '80-as évekbe benyithattunk volna a kiállítás trip-je során, de a kiállított művek megkerülték a FÉSZEK-hez való viszonyulást, és egyfajta kamuflázst produkálva megpróbáltak beolvadni a környezetbe :)
Ez a környezetbeolvadási kísérlet az, ami miatt totál érthető Rieder Gábor lelkesedése a kiállítás iránt. A kiállított objektumok ugyanis úgy tesznek, mintha berendezési tárgyak lennének. Beolvadnak, besimulnak. S tekintve azt, ahogyan Hamvas Béla definiálta a műalkotást, miszerint annak alaptulajdonsága, hogy „nem elrejtett”, és nincs okvetlenül bemutatva, ez egy baromi izgalmas koncepció. Egy saját térdét elkalapácsoló szocialista fiú szobra. Wupsz! S mindez beolvad a környezetbe – mintha nem is kiállítási darab lenne, hanem berendezési tárgy. Ugyanez áll a Kádár szülinapjára írott levelekre – mintha hozzá tartoznának a berendezéshez. Ez egy idő-trip így, amolyan terminátoros mission, műtárgyakat küldtek vissza egy korábbi időbe. Ez tényleg nagyon szép.
A kurátorok megnyitó beszéde azonban része kellett volna legyen az egésznek, de sajnos önmagában állt ez a komponens. A megnyitón előadott kutatási koncepció nem töltötte meg jelentéssel a kiállított képeket, és viszont: a képek sem vezetnek el e koncepcióhoz.
A koncepció egyébként, ahogyan a kutatásprojekt kurátora elmesélte, az volt hogy az akkori képi kultúra, amely ellen az akkori avantgárd* lázadt, illetve amellyel szemben létrehozta az ellenkultúráját, túlélte az avantgárd képi kultúráját, és megmaradt dominánsnak, illetve, ma, amikor azt a kort szeretnénk megfogni, nem az avantgárd képeihez nyúlunk, hanem a hivatalos kultúra képeihez – még ha dokumentumokként tekintve is azokat. Ez a tézis önmagában megér egy nem is pici tanulmány projektet. Roppant izgalmas! Viszont meg kellett volna jelennie a kiállított képekben, mert így, hogy nem jelent meg, a képek nem válhattak „a képekké”, hanem megmaradtak azon a szinten, hogy „például ez a kép is ...”.
Bizottság analógia
E kiállítást nyugodtan tekinthetnénk a bőségben tobzódó s mégis üres Bizottság-kiállítás „méltó” párjaként, hiszen az is egy „érát” állított ki, sőt, ugyanezt, ugyanennek a kornak az avantgárd nézetét. Wahorn a fejét mellesleg épp a Fészek éttermében veszítette el a Jégkrémbalettben: „és akkor az Andrásnak lerepült a feje – de nem halt meg”.
A Bizottság-kiállítással is ugyanaz volt a gond, mint a FOLYAMATOS MÚLTTAL, hogy a kiállított kor nem volt értelmezve. Hogy végül nem jelent meg semmiéle narratíva, sem egy megvilágító korrajz, ami az egészről adott volna egy olyan képet, amivel ma, a '10-es években már rendelkezhetnénk, sőt, rendelkeznünk kellene. Egy olyan képet kellett volna kapnunk a szocialista éra képi kultúrájáról, amely már egy új feldolgozottsági fokot jelenthetne, amely révén már másképp, és még letisztultabban tekinthetnénk az egykori érát, s annak vizuális kultúráját. De ezt nem kaptuk meg. Ja, hogy a művészet nem szociológia? Ezen az állításon volna, illetve nagyon is van mit vitatkozni.
A megnyitó szuper volt, rengeteg ember, tök jó arcok, szóval a party faktor pipálva. A színes szalagok jó hangulatot teremtettek, fantáziadús, sokat ígérő motívumok voltak, de amikor beléptünk az első terembe, az csak egy olyan kiállítás volt, amit bármely galériában láthattunk volna – ami a '80-as évek vizuális kultúrájára való reflektálást illeti. Így a kiállítás fő objektuma maradt a Fészek Klub enteriőrje, úgy, ahogy van, mint „az, ami”, értelmezés nélkül.
az eredmény:
A kiállítás lefutott, vége, és nem sikerült igazán beszélgetnünk róla, nem ért célba a kiállítás alapját képező kreatív diskurzus a '80-as évek kultúrájáról, nem járta át a társadalom és a közös beszélgetés hajszálereit, nem szívódott fel. Ha a kiállítás képei olyanok lettek volna, akkor ez az utólagos diskurzus esetleg létrejöhetett volna. Így azonban az van, hogy már megint nem kerültünk közelebb a fránya '80-as évekhez :) Kettős kudarc ez, korrajz létrehozás és diskurzus generálás terén. Hogyan leszünk így képesek valaha arról beszélni, ami ma van, ha a 34-35 évvel ezelőtti korszakot sem tudjuk feldolgozottként megjeleníteni? Meddig leszünk még a szűnni nem akaró „folyamatos” múlt csapdájában? Kizökkent az idő, oké, de mikor leszünk képesek helyretolni azt? Ténylegesen előretekerve a történelem, illetve a diskurzus kerekét? E költőinek szánt kérdésre persze megvan a nagyon is konkrét válasz: a következő avantgárd hullám kitörésekor – addig azonban marad a saját levében tartósított uborkaszezon ...
* avantgárd: kár a különböző avantgárd hullámokat kacifántos nevekkel illetni, mintha nem ugyanarról az univerzális lázadásról szólnának; sokkal jobb lenne úgy utalni rájuk, mint pl. „a '80-as évek budapesti avantgárdja”, így legalább nem kényszerítjük magunkat „neo” meg „post” és egyéb előtagok odabiggyesztésére.