Okos-filmet készíteni kevésbé jó biznisz, mint okos-telefont gyártani. Minél értelmesebb egy film, annál nagyobb energia kell a megtekintéséhez (ez az entertainment 2. törvénye :)). A Hatalom Árnyékában azonban kiemelkedően sikerült, és nem olyan, mint egy Robert Redford-féle "elgondolkodtató" film (amiket szeretünk!), vagy mint Clooney remek és okos filmje, a "Good night and good luck." .

Clooney, mint "Obama" ..

A Hatalom Árnyékában magával ragadja a nézőt, és óriási swunggal viszi végig a pályán. Gondot maximum az okoz, hogy néhány fordulat túl átlátszó, illetve, hogy egyes karakterek olyan hibákat vétenek, amikről ott, helyben megmondanánk nekik, hogy nem jó ötlet. Egy kampány-főnök-helyettest felhív a konkurens elnökjelölt csapatának kampány-vezére, és találkozóra hívja. Aligha találnál bárkit, aki ilyenkor odamenne - csak úgy.

A film legesleginkább a Játékos c. (isteni) filmre emlékeztet (nektek is hiányzik Altman?). Karrier, karrier, karrier. Ez kb. ugyanannyira izgalomforrás, mint amennyire csapda. A néző könnyűszerrel ráhangolódik a történetre, ugyanis szimpi a srác (Ryan Gosling) így hamar érintetté válunk érzelmileg, és onnantól bármit megteszünk, hogy neki drukkoljunk. Azt akarjuk, hogy ő győzzön, bármi áron. Ez persze érdekes, ha belegondolunk ... Bármi áron ...

Ez Clooney rendezői trükkje (és talán az eredeti színdarab trükkje is), hogy miközben a filmet krimiként izguljuk végig (miközben valójában dráma, és nincsnek benne hangtompítós pisztolyok, kémek, ügynökök, stb), nem gondolkodunk. Krimikét izguljuk végig a drámát, és közben evidens, hogy minden idegszálunkkal a főhősnek drukkolunk, azt akarjuk, hogy nyerjen, éspedig bármi áron.

A történet remekül adja vissza az apró elhajlások, apró kompromisszumok sorozatának élményét. Azt, hogy milyen lehet egy tesztoszteron meghajtású világban az élet, egyik napról a másikra, egyik állomásról, egyik szintről a másikra, a következőre.

Van egy fura jelenet, amely túl egyértelmű, és ezért nem értjük, miért tették be egyáltalán. Az egyik karakter a történet egy pontján átsétál a konkurencia főhadiszállására, hogy elfogadjon egy korábbi meglebegtetett állásajánlatot. Nem értjük, hogy lehet ilyen naiv. Később döbbenünk rá, hogy a jelenet nem erről szól, nem a naivitásról, hanem arról, hogy bármit megtenne azért, hogy előrébb és feljebb jusson, beleértve saját jelöltjének a legkeményebb elárulását, egy olyan dokumentum bevetését, amely jelöltjét, akinek dolgozik, és akiben elvileg hisz, a reggeli hírekkel a sárba rántaná. Ez a gátlástalanságnak az a pontja, ahonnan nincs visszaút.

A film, bár a színdarab, amely eredetijéül szolgált, 2004-es, külön izgalmas amiatt, hogy Clooney, illetve filmbéli nevén Morris gyakorlatilag Obama-t személyesíti meg. Ez Clooney kontribúciója a történethez. Obama nélkül a történet "csak" azt világítja meg, hogy milyen gátlástalanok a politika harcmezején küzdő "játékosok" (vérszomjas harcosok), Obamával együtt azonban azt is, hogy mi az a maximum, amit egy elnöktől várni lehet.

A filmben a hangsúly az ármánykodásról inkább arra tevődik, hogy a demokrata elnökjelölt milyen kompromisszumokat kell, meghozzon ahhoz, hogy elnök lehessen. A Clooney által alakított elnökjelölt egyszerűen tökéletes. Tökéletesek a céljai, tökéletesek a gondolatai, ő maga a két lábon járó tökéletes elnökjelölt. Helyén van a szíve és az esze is, és pontosan tudja, hogy mi az, amit nem szabad megtennie, mi az a kompromisszum. Van egy képviselő, akinek a támogatására szüksége van ahhoz, hogy nyerjen, ahhoz, hogy megnyerje az előzetes választások első fordulóit, ami által magához ragadja vezetést, és végignyerheti az államokat. A stratégiai győzelemhez azonban szüksége van egy olyan képviselő támogatására, akit nem szívesen látna a kormányában, lévén, hogy az illető köztudottan utálja az ENSZ-t, miközben külügyminiszter akar lenni.

------------------------------------------------------

Az elnökjelölt Clooney tudja, hogy ezt a kompromisszumot nem szabad meghoznia, mert innentől a kormánya nem lehet, az, aminek lennie kellene, lévén, hogy az illető képviselő a támogatásáért cserébe helyet kér a kormányban is - naná. Clooney bízik benne, hogy sikerülhet e képviselő nélkül is. Mégis, végül az összeesküvések sorozata szükségszerűen idéz elő olyan helyzetet, amikor ez a kompromisszum elkerülhetetlen. Egy kompromisszum, ahonnan nincs visszaút. Látjuk, amint az elnökjelölt ugyanazokat a gondolatokat mondja el, amiket az elején, nagyjából ugyanazokat a szavakat használja, de ... valami megváltozott ... már nem hisszük el, amit mond ... és úgy tűnik, ő sem.

A film címe, Március Idusa valószínűleg arra utal, hogy ilyenkor, tavasszal, az elő-választásokon (amikor az elnökjelöltek mérkőznek egymással) a politikában dolgozók késsel a tógájuk alatt mászkálnak, és bárkit hajlamosak ledöfni. Oh, igen, mert ebben a filmben demokraták küzdenek demokratákkal. A konkurencia is demokrata - mert ezek az elő-választások. Valószínűleg ez a legeslegsúlyosabb motívum a filmben, hogy nincs az az egyszerű Hollywood-i sablon, hogy a demokraták jók, a republikánusok viszont rosszak. Itt bizony mindenki demokrata, és amit látsz, az az, hogy mi zajlik a háttérben, mi egy demokrata párti jelöltállítás folyamatának a módja a valóságban. Kegyetlen és hideg játék a számokkal.

Tovább súlyosbítja a képet, hogy a film eredetijéül szolgáló színdarabot egy ex demokratapárti kampánymunkás (Beau Willimon) írta, valós tapasztalatai alapján. Beau Willimon éppenséggel azért írta a darabot, mert megcsömörlött attól, amit a 2004-es előválasztások során tapasztalt.

A darab eredeti címe pedig Farragut North, egy metrómegálló neve Washingtonban, itt kell leszállni az un. lobbi-negyedhez, ahol a világot jelentő lobbizások zajlanak, a Kánaán, ahova a politikusok és a sleppjük (asszisztenseik) végül megtérnek, amikor kiszálltak a napi politikából - itt élik majd eseménytelen, szürke életüket évi 1 milliós bevétellel.

A darab még Obama előtt keletkezett, de Clooney filmje révén kiterjesztést nyer, és immár az Obama éra legizgalmasabb pillanatában nyeri el végső jelentését, mert a demokrata elnökjelölt immár egy tökéletes jelölt, a világ legeslegjobb, legeslegnagyszerűbb jelöltje - és egy ilyen szituációban még megrázóbb látni, hogy mi az, ami a háttérben, azaz valójában történik.

A Hatalom Árnyékában csak látszólag egy (meglehetősen) izgalmas krimi, valójában egy pengeéles esszé-film, egy dráma, egy megrázó röntgenfelvétel az amerikai demokráciáról, amely demonstrálja, hogy még ha a legeslegjobb elnökjelölt győz is, akkor is csak ugyanazok győznek, a pénz- és hataloméhes népség a háttérben.

Brutális gépezet ez, amely a demokrácia nevű fogyasztási cikkünket állítja elő. Félelmetes, és lehangoló, mint egy virsligyártó gépsor, amelynek termékéből a gyárlátogatás után már nem akarunk enni. Az egész történetben a legőszintébb karakter (Clooney Obama karaktere mellett) az a féri, akiről mindenki úgy beszél, hogy ő egy valódi seggfej, és úgy néz ki, mint egy republikánus. Mégis, ő az, aki a történet egy pontján valódi beszédet mond és valódi könnyeket ejt (ezt a beszédet a történet legkülönlegesebb karaktere, akit Philip Seymour Hoffman alakít, alaposan kigúnyolja, miközben rezzenéstelen arccal árulja el, anélkül, hogy észrevenné, hogy valamiért, aminek nem lett volna szabad megtörténnie, ő a felelős, és a leghalványabb lelkiismeret furdalása sincs emiatt, inkább csak sopánkodiik, hogy most mehet "nyugdíjba", irány a Farragut North, ahol évi 1 milliót fog lobbizással keresni totál nyugiban, intrikák, tóga alatt kést hordozó "demokraták" nélkül).

A gépezet, amelybe bepillantunk, az ártatlanokat collateral demage-ként darája be, egy ember élete is csak egy darab jó- vagy rossz lap a hatalomért folytatott küzdelem során. Philip Seymour Hoffman borbélyos jelenete megdöbbentő, mert megértjük, hogy ennek a fickónak nincs lekiismerete, mert konkrétan egy gép, aki embereket áldoz fel. A Játékos c. film jut eszünkbe, amelyben szegény Bonnie pályája (ő az egyetlen, aki valóban hitt abban, hogy egy filmnek a valóságról kell szólnia, meg abban, hogy "Movie is Our Art"), csúfos véget ér.

Egy friss cikk a New York Times-ban arról szól, hogy milyen átlátszó kibúvót kínál egy 1995-ös törvény a lobbistáknak az alól, hogy magukat lobbistának kelljen nevezniük. Az OpenSecrets.org pedig a pénz útját követi az elnökválasztási mechanizmusban, ma pedig már tudjuk, hogy a cégeket emberként kezelni minden rossz forrása (mert így válnak a cégek a demokrácia legjobban képviselt entitásaivá, az emberek helyett, pénz dönt alapon). Ne feledjük, a lobbizás intézményét nem azért találták ki, hogy a giga nagy cégek megvásárolják maguknak a számukra kedvező politikát.

Clooney filmje úgy tűnik, jelenünk elevenjébe vágott - illetve vág. Hibája, hogy csak látszólag krimi (kriminek álcázott dráma), mégis izgalmas film, bár elsősorban emlékezetes. Egy olyan film, amely után többé senki sem képes ugyanúgy látni a demokráciát és a politikát, mint annak előtte. Egy film, amely után megérted, hogy lehetséges, hogy egy tökéletes elnökjelöltből, mint Obama, hogyan válik egy elnök, akihez a remény helyett immár a csalódás szó kapcsolódik. Egy film, amely után megérted, miért van "Világforradalom" (Global Revolution), és miért hódít világszerte a "Democracy Now!" mozgalom (magyarul: Valódi Demokráciát Most!). E film segít megérteni, hogy nem Obama a hibás, hanem a rendszer, Obama tényleg az, akinek látjuk, az a rendszer, amitől a kormányzása csalódást okoz. Ez a demokrácia többé nem hiteles. Ez a politika (amely mint játéktér predesztinálja a politikát, mint döntéshozást) többé nem hiteles - más politika kell. Más szabályok, más játéktér, más demokrácia.

PS: A sors iróniája, hogy a "Lehet Más a Politka" nevű párt, akik a magyar történelemben először vetették fel, hogy a lobbizást kemény ellenőrzés alá kellene venni, ezekben a percekben dönt arról, hogy vajon szövetségre lépjenek-e a "régi jó" MSZP-vel, akiknek ez már a harmadik nagy visszatérésük lehet, a hozzájuk kapcsolódó politizálással együtt ...