A filmeknél egyáltalán nem utolsó szempont, hogy mennyire hangzik jól a címük, például "megnézzük ma a sztigmátát?". Ez idáig tök jól hangzik, és ha még kimutatható szervezetedben egy kis Patricia Arquette hiány is, már rohanhatsz is a pénztárhoz. 
Persze az sem közömbös, hogy mit tartalmaz maga a film, amire ilyen könnyen rábeszélted magad. A Stigmata-t megelőzte a híre, lehet tudni, hogy például El Salvador-ban betiltották, mert Egyház elleni támadásként tekintettek rá. Semmi gond, hiszen hozzászoktunk, hogy szinte semmiségekért meg tudnak támadni egy-egy filmet, amiben a történet vallásos vonatkozásokkal bír, Kevin Smith Dogma c. filmje, vagy méginkább az egykori remek film, a Krisztus Utolsó Megkísértése juthat eszünkbe, amit szintén igen erősen támadtak, de nekünk, mezei nézőknek egyáltalán nem volt okunk panaszra, sőt, egyszerűen fantasztikus élményben volt részünk. 
A Stigmata egészen jól teljesített a jegyeladásban, illetve bevétel terén, az első hétvégén 18 milliót inkasszált, ami nem kis teljesítmény a 32 milliós költségvetésű filmtől, különösen, ha megnézzük. Ha megnézzük, és semmit nem tudunk róla előre, úgy tűnik, hogy valami felfejlesztett főiskolás-filmet látunk, (a szó rossz értelmében). Patricia Arquette úgy néz ki, hogy először szinte alig ismerünk rá, és máris arra gondolunk, hogy vagy a Director of Photography szúrt el valamit a világítással, vagy a fiatalok, akik készítették nem engedhetek meg maguknak olyan jó make-up artist-ot, amilyet Patricia Arquette-nél megszoktunk. De a lényeg nem is ez. Amikor elkezdődik a film, kicsit nem érteni, hol is vagyunk, egy Brazil város utcáit látjuk, és ha Gabriel Byrne nem tűnik fel a képben, még azt is hihetnénk, hogy egy dokumentumfilmre ültünk be tévedésből. De aztán megjelenik Byrne és máris egy templomban vagyunk, ahol az egyik szobor vérzik. Byrne azért érkezik a helyszínre, mert ő a Vatikán küldötte, és az a dolga, hogy megvizsgálja a csodákat, mert az ilyen vérzés annak számít, és már itt kicsit rossz előérzetünk támad. A filmek eleje ugyanis nagyon fontos, az vezet be minket az egész következő másfél órába, és a film egészének világába, vagy jelen esetben problematikájába. És ha belegondolunk, semmiképp sem járhatunk jól, mert akár az derül ki, hogy valódi csoda történt, akár az ellenkezője, az eredménnyel aligha tudunk mit kezdeni, hiszen másfajta konfliktusokhoz szoktunk hozzá, illetve másfajta konfliktusokat várunk el egy filmtől, aminek bizalmat szavaztunk például a szórakozás, az izgalom, vagy a felfedezésvágy jegyében.

És akkor Byrne fotókat készít és vérmintát vesz a szoborból és távozik, és ekkor jönnek a feliratok, a film címének kiírásával együtt. Ez is eléggé béna. Először is egy "What's Up Mary?", vagy valami hasonló refrénű szám fut a feliratok alatt hangban, másrészt egy vizuálisan nagyon rendetlen képi montázst láthatunk különböző Jézus-ábrázolásokkal, amik egy jellemzően kék színeken pompázó éjszakai szórakozóhely kicsit acid stílusú képivel vannak összevágva. Hűha! 

Ez a Mary-s szám, a Jézus-képek, és a szórakozóhely, ezek a fejek, akik a Stigmata-t létrehozták most biztosan valami nagyot akarnak gurítani, már ami legalább is a blaszfémia vonalát illeti. A Krisztus Utolsó Megkísértése egy korlátlanul remek szellemi termék, és meglehetősen önálló is, Nikos Kazantzakis eredeti regényéből, a Stigmata ezzel szemben ara utazik, hogy az ismert történetet, a Szentírást most lépésről lépésre tök másképpen adaptálja, ami nemcsak unalmas, de idegesítő is. Az, mert a filmnek mint műfajnak az a természete, hogy azt látjuk, hogy valami éppen történik benne, valahogy éppen alakulnak a dolgok, egy adott kérdésnek, hogy például igazi volt-e a szobor vére, az eredménye a szemünk láttára derül ki, hogy mi a megoldása. 

UIP-DUNA FILM