Pasik és Csajok
Boys
and Girls
2000
Vannak
örök dolgok a világon, ilyenek a zene, a szerelem, na és a tini
filmek. Egy idő után már szinte fura lenne olyat mondani, hogy "még
egy tini film", hiszen idényről idényre szerencsét próbál velünk
egy "újabb" tini film, és hacsak a világ nem fordul nagyon súlyosra,
ez valószínűleg mindig is így lesz, újabb, az újabb után.
A Boys
and Girls-zel
valószínűleg szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert nemcsak vidám,
hanem kicsit rendesen megcsinált filmmel is van dolgunk a személyében.
Hogy mit értünk ezen? Egészen sokszor lehet azt tapasztalni, hogy
egy film össze van dobva, nincs annyira átgondolva,
vagy éppenséggel olyan kategóriába esik direkt, ami leginkább szódával
megy csak el. Persze érzékeny vonal választja el a rendesen megcsinált
filmeket a "rendetlenektől", és utólag, miután elkészült, már viszonylag
nehéz kimutatni, hogy ugyanez lehetett volna jobb is. A Pasik és Csajok szerencsés
módon egy olyan film, amivel kapcsolatban tényleg úgy tűnik, hogy
alkotóik azon felül, hogy feldobtak egy ötletet, azt rendesen végig
is gondolták, és így tényleg az jöhetett létre, amiről maga az ötlet
szólt.
Úgy van
ez az ötletekkel, mint egy együttműködési szerződés, az ötlet találkozik
az íróval, vagy rendezővel, és megbeszélik, hogy ki mit akar nyerni
a közös utazáson. Az
ötlet szeretné,
ha megcsinálnák, az író, rendező pedig szeretné, ha azzal reklámozhatná
a filmjét, hogy az ennek a bizonyos ötletnek a megvalósulása. Az
ötlet persze megpróbálja kikötni, hogy de őt tényleg hiánytalanul
kell megcsinálni, de az alkotó gyakran megpróbál kisiklani ennek
a kikötésnek a szorításából, és olyanokra hivatkozva, hogy "de a
fiataloknak ez kell", (értsd:
nem akarnak "bonyolult" dolgokat), meg hogy "én tudom, hogy mi eladható,
és hogy hogyan", gyakran beéri azzal, hogy csupán szlogenként lobogtatva
az ötletet, létrehoz valami olyan egyszerű dolgot, amit a televíziós
rutin
bármikor melléktermékként képes létrehozni, és ami csak annyit tesz,
hogy eggyel gyarapítja azoknak a filmeknek a listáját, amik arról
győzik meg a nézőket és alkotókat, hogy úgysincs új a nap alatt.
A Pasik és Csajok egy közönséges tini film, csak az az érdekes benne, hogy
egészen jól van megcsinálva, kiaknáz mindent, ami benne rejlik.
Vagyis mindent, amit a pasizásról és csajozásról tudni lehet. Ellentétben
azonban például az
Amerikai Pitével, (ami azért nem sikerült olyan rosszul), itt
nem egyfajta statisztikai gyűjtőmedencével van dolgunk, ahol kissé
sztereotíp párocskák mutatják be nekünk mini-sztorijaikon keresztül,
hogy milyen típusok léteznek, (mint egy tévésorozatban), hanem egy
pár történetébe vittek bele mindent, ami napjainkban a szerelmet
jellemzi.
Jennifer
és Ryan
még kiskorukban találkoznak, egymás mellett ülnek egy repülőn, váltanak
pár szót, jól lehülyézik egymást, vagyis minden épp fordítva sül
el, aztán pár év múlva ismét vicces formában futnak össze, egy gimis
(?) ami-foci
meccsen Ryan pocoknak van öltözve, és mindenki őt üldözi, mert valami
beszólt a királynőre, aki éppen Jennifer. Ryan elveszíti pocokfejét,
amin jól keresztül is hajtanak a felbőszült srácok autóval, szóval
ismét nem sok jó néz ki a fogszabályzós,
"számolós Ryan-nek", (a repülőn számolnia kellett, mert felszálláskor
rosszul volt). De Jennifer bírja őt, mert olyan semleges, jófej.
Végül együtt iratkoznak be és járnak a Berkeley-re,
ahol szintén lépten nyomon összefutnak, jó nekik, mert amúgy az
egy eléggé nagy hely lehet.
A film
már itt elköveti az első jópontját, mert az első egyetemista beszélgetésük
során olyan dolgokat mondanak, amik eléggé jellemzőek. Ryan (Freddy
Prinze. Jr.),
arról beszél, hogy szeret tervezni, és szereti kézben tartani a
kapcsolatait. Éppen jár is valakivel, aki persze a szépséges Claire
Forlani-hoz
képest kutya füle, és egyáltalán nem veszi komolyan, amit Jennifer
mond neki, hogy kb. hat hónap és vége a kapcsolatnak, mert Ryan
csaja mostantól Seattle-be jár. Jennifer-ről pedig az derül ki,
hogy nem szeret tervezni, és nem szereti kézben tartani a kapcsolatait,
hanem sokkal inkább azt bírja, hogy elveszíti a fejét, (Ryan-nel
kellett volna cserélnie azon a focimeccsen), és szétveti őt a kapcsolat
izgalma, meg minden.
És akkor
így telnek múlnak a napok,
hetek, hónapok. Megintcsak jó a filmben, hogy a történet nem
csupán egy szezonra koncentrál, hanem egészen hosszú időt ölel fel,
(a film végén éppen befejezik az egyetemet). Jennifer elmondja Ryan-nek,
hogy hogyan alakult a kapcsolata egy helyi rockkerrel, Ryan is elmondja,
hogy hogyan szakított a távolsági csajával, amiben megintcsak
jó,
hogy nem valami kommersz butaságot vetettek be, pl. "nagy felsülés:
Ryan megérkezik, és rajtakapja a táv-csajt valakivel), másrészt
még jobb, hogy Jennifer
egyből belelát, és elmondja, Ryan ezt a kapcsolatot simán csinálta
volna még akár évtizedekig is, és Ryan igazat is adott Jenny-nek.
Itt már
arra várnánk, hogy most akkor összejönnek
egy
helyi bulin, de sokkal jobb dolog történik, (tényleg van fantázia
ebben a filmben), bemutatják nekünk Jenny barátnőjét, illetve szobatársát,
aki megkéri Jennifer-t, hogy amikor a srác feljön, mondja meg neki,
hogy kész, vége. Mi is meglepődünk, hogy ez a srác Ryan, (próbált
végre fű alatt becsajozni). Ez azért jó húzás, mert egy olyan fejleményt
jelent a fiatal lány és fiú kapcsolatában, ami megintcsak konzerválólag,
ha nem éppen lohasztólag, (az élesztő ellentéteként) hat a további
kapcsolatukra. Nem szokás ugyanis ex barátnő barátnőjével összejönni,
legalább is nem akkor, ha ez a barátnő tényleg jelent is valamit
az illető srácnak.
Így aztán
megintcsak szépen múlnak a hetek, hónapok, és jó, hogy ezt a film
rendesen tudja érzékeltetni. A vége felé Freddy Prinze Jr. (élőben
Sarah Michelle Gellar pasija), végre eléri normális, vagy
legalább is megszokott frizuráját. Sokat lógnak együtt a fiatalok,
egészen jó rész például, amikor beugranak táncolni egyet, és éppen
Apollo 440 megy. De eddig még egy szót sem szóltunk Hunter-ről,
illetve igazi nevén Steve-ről, aki Ryan szobatársa, és hazudós.
Egyszerűen képtelen igazat mondani, és végképp viccesen
csinálja.
Hunter szerepében Jason Biggs, az Amerikai
Pite sztárja, aki most noha nem közösül egy pitével, de annál
emlékezetesebb jeleneteket produkál, igazi tök cool csávó, csak
úgy.
És persze nem az
Apollo 440-es
este után jönnek össze, mert jó film, és figyelembe veszi, hogy
egy régóta barátságban leledző páros nem akkor fog összejönni, amikor
először táncolnak, hiszen azután az este után "csak" az történt,
hogy olyan közel kerültek egymáshoz, amilyen közel még soha, és
mivel ez egy meglehetősen óvatos szerelem, csak akkor fognak csókolózni,
meg minden, amikor már lélekben sokkal közelebb vannak, mint testileg,
és ez a feszültség elviselhetetlen. De amikor végre megtörténik,
(ne tekintsétek ezt poén lelövésnek, hiszen a vak is látja, hogy
ők a két főszereplő), megint ötöst
kap a film, mivel ilyenkor mindig jön valami konfliktus, csak nem
mindegy, hogy mi.
Jó összejövési konfliktus
volt például a Nyakunkon az Élet-ben,
ahol is Ethan Hawke nem volt hozzászokva, hogy miután felébred egy
lánnyal, együtt is töltik a napot, és ezért hirtelen lekopik. Sok
más tini-filmben azonban tök béna konfliktusokat találnak ki, amik
persze mind szólnak valamiről, csak jó lenne inkább azt a valamit
látni a vásznon, és nem valamit, ami csak arról szól. A másik probléma
pedig a béna konfliktusokkal az, hogy egy-egy béna konfliktus, (mármint
összejövés utáni konfliktus), miután megoldódik, érezhető, hogy
meddig bír futni az adott, friss kapcsolat,
és a béna konfliktusok esetében szinte kivétel nélkül előrelátható,
hogy hány hétig, jó esetben
hónapig tart majd a románc. Ezért is vagyunk szerencsések ezzel
a filmmel, mert gondosan van felépítve, és nagyon jó kis konfliktust
dob fel, és nagyon jól oldja meg, és a végén elhisszük, hogy tényleg
létrejött valami köztük, de nem akarunk konkrét poénokat lelőni.
A film
költségvetése szokványosan alacsony, ami mind a tini filmekre, mind
a jónevű Miramax produkciókra jellemző, (16 millió), június 18.-án
jelent meg, és már az USA-ban 20 millió bevételt csinált. A film
íróinak, Andrew
Miller-nek
és Andrew Lowery-nek
nyilván sokat köszönhet a film, ők ketten együtt írnak, ez a második
könyvük, és csak úgy hívják magukat, hogy "The Drews", (A két Drew).
A rendező, Robert
Iscove
is nyilván jó volt, hiszen simán elronthatta volna az árnyalt kis
történetet felületes rendezéssel, neki csak a Csaj
Nem Jár Egyedül terheli a lelkét, mivel azt is ő rendezte, és
az ehhez a Freddy Prinze-es filmhez képest például direkt kevés,
de megbocsátunk neki, jó magaviseletéért. Először is pozitív fejlődés,
(az a film elment szódával, ez pedig direkt jó), másrészt látszanak
az alkotói kielégítetlenség jegyei is, nevezetesen, a Csaj Nem Jár-ban
is alkalmazta azt az effektet, hogy miközben beszélnek egy sztoriról,
az elbeszélő rendes komoly effekt (háttér
csere)
segítségével ott találja magát. Ez az effekt itt is megtalálható,
csak úgy, mint Freddy Prinze, szóval elhisszük neki, a múltkorinál
jobbat akart, és hozzátesszük, sikerült neki.
-floyd-
|