Pasik és Csajok Boys and Girls 2000

Vannak örök dolgok a világon, ilyenek a zene, a szerelem, na és a tini filmek. Egy idő után már szinte fura lenne olyat mondani, hogy "még egy tini film", hiszen idényről idényre szerencsét próbál velünk egy "újabb" tini film, és hacsak a világ nem fordul nagyon súlyosra, ez valószínűleg mindig is így lesz, újabb, az újabb után.

A Boys and Girls-zel valószínűleg szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert nemcsak vidám, hanem kicsit rendesen megcsinált filmmel is van dolgunk a személyében. Hogy mit értünk ezen? Egészen sokszor lehet azt tapasztalni, hogy egy film össze van dobva, nincs annyira átgondolva, vagy éppenséggel olyan kategóriába esik direkt, ami leginkább szódával megy csak el. Persze érzékeny vonal választja el a rendesen megcsinált filmeket a "rendetlenektől", és utólag, miután elkészült, már viszonylag nehéz kimutatni, hogy ugyanez lehetett volna jobb is. A Pasik és Csajok szerencsés módon egy olyan film, amivel kapcsolatban tényleg úgy tűnik, hogy alkotóik azon felül, hogy feldobtak egy ötletet, azt rendesen végig is gondolták, és így tényleg az jöhetett létre, amiről maga az ötlet szólt.

Úgy van ez az ötletekkel, mint egy együttműködési szerződés, az ötlet találkozik az íróval, vagy rendezővel, és megbeszélik, hogy ki mit akar nyerni a közös utazáson. Az ötlet szeretné, ha megcsinálnák, az író, rendező pedig szeretné, ha azzal reklámozhatná a filmjét, hogy az ennek a bizonyos ötletnek a megvalósulása. Az ötlet persze megpróbálja kikötni, hogy de őt tényleg hiánytalanul kell megcsinálni, de az alkotó gyakran megpróbál kisiklani ennek a kikötésnek a szorításából, és olyanokra hivatkozva, hogy "de a fiataloknak ez kell", (értsd: nem akarnak "bonyolult" dolgokat), meg hogy "én tudom, hogy mi eladható, és hogy hogyan", gyakran beéri azzal, hogy csupán szlogenként lobogtatva az ötletet, létrehoz valami olyan egyszerű dolgot, amit a televíziós rutin bármikor melléktermékként képes létrehozni, és ami csak annyit tesz, hogy eggyel gyarapítja azoknak a filmeknek a listáját, amik arról győzik meg a nézőket és alkotókat, hogy úgysincs új a nap alatt.

A Pasik és Csajok egy közönséges tini film, csak az az érdekes benne, hogy egészen jól van megcsinálva, kiaknáz mindent, ami benne rejlik. Vagyis mindent, amit a pasizásról és csajozásról tudni lehet. Ellentétben azonban például az Amerikai Pitével, (ami azért nem sikerült olyan rosszul), itt nem egyfajta statisztikai gyűjtőmedencével van dolgunk, ahol kissé sztereotíp párocskák mutatják be nekünk mini-sztorijaikon keresztül, hogy milyen típusok léteznek, (mint egy tévésorozatban), hanem egy pár történetébe vittek bele mindent, ami napjainkban a szerelmet jellemzi.

Jennifer és Ryan még kiskorukban találkoznak, egymás mellett ülnek egy repülőn, váltanak pár szót, jól lehülyézik egymást, vagyis minden épp fordítva sül el, aztán pár év múlva ismét vicces formában futnak össze, egy gimis (?) ami-foci meccsen Ryan pocoknak van öltözve, és mindenki őt üldözi, mert valami beszólt a királynőre, aki éppen Jennifer. Ryan elveszíti pocokfejét, amin jól keresztül is hajtanak a felbőszült srácok autóval, szóval ismét nem sok jó néz ki a fogszabályzós, "számolós Ryan-nek", (a repülőn számolnia kellett, mert felszálláskor rosszul volt). De Jennifer bírja őt, mert olyan semleges, jófej. Végül együtt iratkoznak be és járnak a Berkeley-re, ahol szintén lépten nyomon összefutnak, jó nekik, mert amúgy az egy eléggé nagy hely lehet.

A film már itt elköveti az első jópontját, mert az első egyetemista beszélgetésük során olyan dolgokat mondanak, amik eléggé jellemzőek. Ryan (Freddy Prinze. Jr.), arról beszél, hogy szeret tervezni, és szereti kézben tartani a kapcsolatait. Éppen jár is valakivel, aki persze a szépséges Claire Forlani-hoz képest kutya füle, és egyáltalán nem veszi komolyan, amit Jennifer mond neki, hogy kb. hat hónap és vége a kapcsolatnak, mert Ryan csaja mostantól Seattle-be jár. Jennifer-ről pedig az derül ki, hogy nem szeret tervezni, és nem szereti kézben tartani a kapcsolatait, hanem sokkal inkább azt bírja, hogy elveszíti a fejét, (Ryan-nel kellett volna cserélnie azon a focimeccsen), és szétveti őt a kapcsolat izgalma, meg minden.

És akkor így telnek múlnak a napok, hetek, hónapok. Megintcsak jó a filmben, hogy a történet nem csupán egy szezonra koncentrál, hanem egészen hosszú időt ölel fel, (a film végén éppen befejezik az egyetemet). Jennifer elmondja Ryan-nek, hogy hogyan alakult a kapcsolata egy helyi rockkerrel, Ryan is elmondja, hogy hogyan szakított a távolsági csajával, amiben megintcsak jó, hogy nem valami kommersz butaságot vetettek be, pl. "nagy felsülés: Ryan megérkezik, és rajtakapja a táv-csajt valakivel), másrészt még jobb, hogy Jennifer egyből belelát, és elmondja, Ryan ezt a kapcsolatot simán csinálta volna még akár évtizedekig is, és Ryan igazat is adott Jenny-nek.

Itt már arra várnánk, hogy most akkor összejönnek egy helyi bulin, de sokkal jobb dolog történik, (tényleg van fantázia ebben a filmben), bemutatják nekünk Jenny barátnőjét, illetve szobatársát, aki megkéri Jennifer-t, hogy amikor a srác feljön, mondja meg neki, hogy kész, vége. Mi is meglepődünk, hogy ez a srác Ryan, (próbált végre fű alatt becsajozni). Ez azért jó húzás, mert egy olyan fejleményt jelent a fiatal lány és fiú kapcsolatában, ami megintcsak konzerválólag, ha nem éppen lohasztólag, (az élesztő ellentéteként) hat a további kapcsolatukra. Nem szokás ugyanis ex barátnő barátnőjével összejönni, legalább is nem akkor, ha ez a barátnő tényleg jelent is valamit az illető srácnak.

Így aztán megintcsak szépen múlnak a hetek, hónapok, és jó, hogy ezt a film rendesen tudja érzékeltetni. A vége felé Freddy Prinze Jr. (élőben Sarah Michelle Gellar pasija), végre eléri normális, vagy legalább is megszokott frizuráját. Sokat lógnak együtt a fiatalok, egészen jó rész például, amikor beugranak táncolni egyet, és éppen Apollo 440 megy. De eddig még egy szót sem szóltunk Hunter-ről, illetve igazi nevén Steve-ről, aki Ryan szobatársa, és hazudós. Egyszerűen képtelen igazat mondani, és végképp viccesen csinálja. Hunter szerepében Jason Biggs, az Amerikai Pite sztárja, aki most noha nem közösül egy pitével, de annál emlékezetesebb jeleneteket produkál, igazi tök cool csávó, csak úgy.

És persze nem az Apollo 440-es este után jönnek össze, mert jó film, és figyelembe veszi, hogy egy régóta barátságban leledző páros nem akkor fog összejönni, amikor először táncolnak, hiszen azután az este után "csak" az történt, hogy olyan közel kerültek egymáshoz, amilyen közel még soha, és mivel ez egy meglehetősen óvatos szerelem, csak akkor fognak csókolózni, meg minden, amikor már lélekben sokkal közelebb vannak, mint testileg, és ez a feszültség elviselhetetlen. De amikor végre megtörténik, (ne tekintsétek ezt poén lelövésnek, hiszen a vak is látja, hogy ők a két főszereplő), megint ötöst kap a film, mivel ilyenkor mindig jön valami konfliktus, csak nem mindegy, hogy mi.

Jó összejövési konfliktus volt például a Nyakunkon az Élet-ben, ahol is Ethan Hawke nem volt hozzászokva, hogy miután felébred egy lánnyal, együtt is töltik a napot, és ezért hirtelen lekopik. Sok más tini-filmben azonban tök béna konfliktusokat találnak ki, amik persze mind szólnak valamiről, csak jó lenne inkább azt a valamit látni a vásznon, és nem valamit, ami csak arról szól. A másik probléma pedig a béna konfliktusokkal az, hogy egy-egy béna konfliktus, (mármint összejövés utáni konfliktus), miután megoldódik, érezhető, hogy meddig bír futni az adott, friss kapcsolat, és a béna konfliktusok esetében szinte kivétel nélkül előrelátható, hogy hány hétig, jó esetben hónapig tart majd a románc. Ezért is vagyunk szerencsések ezzel a filmmel, mert gondosan van felépítve, és nagyon jó kis konfliktust dob fel, és nagyon jól oldja meg, és a végén elhisszük, hogy tényleg létrejött valami köztük, de nem akarunk konkrét poénokat lelőni.

A film költségvetése szokványosan alacsony, ami mind a tini filmekre, mind a jónevű Miramax produkciókra jellemző, (16 millió), június 18.-án jelent meg, és már az USA-ban 20 millió bevételt csinált. A film íróinak, Andrew Miller-nek és Andrew Lowery-nek nyilván sokat köszönhet a film, ők ketten együtt írnak, ez a második könyvük, és csak úgy hívják magukat, hogy "The Drews", (A két Drew). A rendező, Robert Iscove is nyilván jó volt, hiszen simán elronthatta volna az árnyalt kis történetet felületes rendezéssel, neki csak a Csaj Nem Jár Egyedül terheli a lelkét, mivel azt is ő rendezte, és az ehhez a Freddy Prinze-es filmhez képest például direkt kevés, de megbocsátunk neki, jó magaviseletéért. Először is pozitív fejlődés, (az a film elment szódával, ez pedig direkt jó), másrészt látszanak az alkotói kielégítetlenség jegyei is, nevezetesen, a Csaj Nem Jár-ban is alkalmazta azt az effektet, hogy miközben beszélnek egy sztoriról, az elbeszélő rendes komoly effekt (háttér csere) segítségével ott találja magát. Ez az effekt itt is megtalálható, csak úgy, mint Freddy Prinze, szóval elhisszük neki, a múltkorinál jobbat akart, és hozzátesszük, sikerült neki.

-floyd-

UIP-DUNA FILM