Shaft Shaft 2000

A Shaft eredetileg a 70-es évek terméke, de most, új formájában, (mint annyi film) jelenik meg a 2000-res évek közönségének.
Az eredeti Shaft rajongók (akik összesen 3 db Shaft filmért rajonganak) már előre jelezték, hogy "nem szabad bedőlni, mert ez nem az igazi". De ez persze nincs ránk hatással, gondoljuk, maradjanak meg nyugodtan a régi Shaft-jeiknél, mi pedig szintén jó el leszünk a Samuel L. Jackson-os új verzióval. Mielőtt a régi rajongók hangja végképp elhalkul, annyit még meghallunk, hogy az a mostanival a probléma, hogy Shaft ebben az új verzióban nem magándetektív, és nem csajozik, eltekintve egy eléggé hevenyészett, szóbeli csajozástól, hogy "it's my duty to take care of your booties", ami körülbelül úgy hangzik, hogy "szolgálok és gerjedek".

Adva van tehát a történelmi mítosz, a korábbi Shaft széria, amely, mint minden remake esetében felbecsülhetetlenül komoly reklám-erő, és adva van az új Shaft, amit most megnézhetünk, de ne keverjük a össze, amit nem kell, és foglalkozzunk csak azzal, ami most ránk vonatkozik.

A Shaft eléggé érdekes film, egészen jól indul, és rendesen leköti a figyelmet. De még ennél is jobb, hogy valami újszerű dologgal van dolgunk, végig a 70-es évekre jellemző zenét hallunk, és a film atmoszférája is újszerű (70-es évek+90-es).
Shaft igazi kemény, nagymenő, leszelídítve a 90-es évek sztenderdjeihez. Ahhoz, hogy bepöccenjen, arra van szükség, hogy egy "nagyon fehér" csávó nagyon brutálisan megöljön egy jellemzően fekete fiatalt, és még nevessen is rajta. Amikor Shaft a helyszínre érkezik, kopó-rutinja nyomán egyből felfedezi, hogy ki a gyilkos. Belép ugyanis az étterembe, és már a ruhatáros nőn (Toni Collette) felfedezi, hogy az éppen telefonáló férfira néz, sőt, gyakorlatilag mutat. Ekkor Shaft közelebb sétál, és látja, hogy a férfin friss vérnyomok láthatóak, ebből frankón összerakja a képet, és egyből őrizetbe is veszi a fickót.

A friss vérnyomok további segítséget is jelentenek, mert Toni Collette arcán is van egy jókora adag, így Shaft ezt is kiszúrja, és rájön, hogy Toni Collette tulajdonképpen szemtanú. Ezeket a jól látható vérnyomokat egy óvodás is felismerte volna, egy felnőtt ember (különösen, aki jogot tanult), pedig azt mondaná, hogy ilyen direkt következtetéseket nem ér levonni. Vagyis, ha vér van Toni Collette arcán, akkor ő is lehet gyilkos, és az, hogy vér van a fehér csávó arcán, nem jelent egyebet (a konkrét analízisig), mint hogy valami piros folyadék került az arcára. Ezzel együtt, pont ezek a legdurvábban elhanyagolt részletek, itt a film elején egyáltalán nem zavarnak minket. Mi csak nézzük, hogy ott tesz-vesz Samuel L Jackson, élvezzük a (nem túl változatos) zenét, és hogy valami komoly "ügy" van kibontakozóban. Azért nem zavarnak minket az amúgy igencsak fontos részletek, mert ez egy (viszonylag) új világ, plusz egyből látszik, hogy a történet nem fogja elérni a Szemtől Szemben c. Michael Mann film színvonalát, távolról sem.
Amit itt kapunk, az a mozinéző rágógumija, és mivel az utóbbi 15 évben nem láttunk pont ilyet, a prototípusoknak megfelelő könnyed élvezettel szemléljük az eseményeket.

A filmben mindvégig az atmoszféra játssza a legfőbb és talán egyetlen szerepet a szórakoztatásunk terén. A film leleplezi és kihasználja, hogy a Ponyvaregény óta oly sok mozinéző alig várja, hogy ismét láthassa Samuel L. Jackson-t csak úgy jönni-menni, teljes biztonságban, szinte érinthetetlenül, mint egy képregény-figurát. Bármikor részt vesz lövöldözésben, anélkül, hogy ellenfeleinek akár a legcsekélyebb esélyt adna arra (a rendező), hogy visszalőjenek. Ezalatt a fehér csávó (ifjabbik Wade, akinek az apja nagyon gazdag, és folyton gonosz vigyorral szemléli a tárgyalásokat, melyek próbálják a fiára ráhúzni a vizes lepedőt) próbál a maga módján érvényesülni.

Amikor Shaft először őrizetbe vette, óvadék ellenében szabad lábra helyezték, és az ifjú Wade ezt arra használta ki, hogy elutazott Svájcba síelni. Amikor aztán hazajött, mintegy két év múlva, Shaft beviszi őt az őrszobára, és egy egész éjszakára összezárja a fiatal csávót a legsúlyosabb mexikói maffiózóval. Wade ezt pedig arra használja fel, hogy üzleti kapcsolatba lépjen a maffiózóval, a film legviccesebb figurájával, Peoples-zal, akit Jeffrey Wright alakít. Sajnos, ez sem alakul olyan gondosan kidolgozott dramaturgia szerint, ahogyan azt elvárnánk egy közepesnél jobb filmtől, ugyanis egy idő után Peoples már szinte csak árnyéka saját magának, olyan "tiszteletlenségeket" nyel le (a forgatókönyv kedvéért), hogy már kicsit sajnáljuk is.

A végeredmény mindenesetre az, hogy mindenki Toni Collette nyomában van, aki a szemtanú, és akinek lehetet volna olyan hangsúlyos szerepe, mint amilyenre a film eleje után számítani lehetett. Így is úgy is hozzá kapcsolódik viszont a legújszerűbb menekülési módszer a filmekben: maffiózók, és Shaft kopogtatnak a nő lakásának a szúnyoghálóján, és kijön az anyja, és elüldözi az érdeklődőket, ez tényleg briliáns, mosolyra fakasztja még a morcos Shaft-nézőket is.

És ha már itt tartunk a film legvége (amit nem árulunk el) egyszerűen mindent felülmúl, csak sajnos negatív formában, és közben még azt is mondhatjuk, hogy ez egy fordított-rasszista film.

Az, hogy az eredeti Shaft szereplő, Richard Roundtree itt is feltűnik, mint Shaft bácsi, és biztosítja Samuel L Jackson-t a támogatásáról, kedves dolog tőle, de szintén hidegen hagy minket, csak úgy, mint a remek zenész, Busta Rhymes folyamatos szereplése.
Ami a filmben egyedül érdekes, az a hangulata, ami miatt egészen jól nézhető, eredeti stílusú film, egy igazi "nagy adag" Samuel L. Jackson dózis, plusz valami az ismeretlen 70-es évekből.

-bob-