A Golden Globe Awards, mint ismeretes a Los Angelesben dolgozó külföldi kritikusok által alapított díj. Egykor, 54-ben megunták, hogy semmibe sem veszik őket, és összefogtak, és megalapították ezt a díjat, emlékeztetve a szakmát és a világot, hogy az Amerikai filmeket nemcsak az USA-ban nézik, nemcsak ott van piacuk. A díj egészen szépen felfejlődött, immár az "elő-Oscar"-ként gondolnak rá, ami nem kis szó. A Golden Globe gyakran jobban tükrözi az ízlésünket, mint az Osacar, Így volt ez akkor is, amikor a Ryan Közlegény Megmentése megkapta a legjobb film díját, ami az Oscar-on nem következett be. De azt is mondhatjuk, hogy a "Globe" hamarabb van, így sorra lecsaphatja a ziccereket, és az Osacar, amely hivatalból sem díjazhatja rendre ugyanazokat a filmeket, amiket a Globe, már kénytelen esetleg árral szemben is nyomulni. De ezek csak spekulációk. A másik sajátos jegye a Globe-nak az Oscar-hoz képest, hogy nagyon rászállt a televíziós produkciókra, ami gyakran félórás szüntejelet produkál a külföldi nézők számára, amilyenek mi is vagyunk, hiszen alig valamelyik sorozatot ismerjük, és egyébként is, vagy elő-Oscar, vagy tévé-Oscar.   Nos, a 2000-res, az 57.  Golden Globe több ponton is el lett bagatellizálva, de sebaj, lehet, hogy annál jobb lesz az Oscar.  Pedig jól kezdődött, a színészek, vagy ahogy egyszerűbb helyeken nevezik őket, a "sztárok" érkezése, szemerkélő esőben, a kőkemény riporternők, és egy veterán, 70-valahány éves riporter erőfeszítései ebben az időben, beleértve, hogy nedves lesz a jauk, meg hogy a színészek nem szeretnek esőben álldogálni, és beleértve a konkurenciával folytatott versengést, teljesen életszerű élményt adott ki. Ha mindenkit, aki megérkezik, láthatnánk odabent, talán nem is lenne szükség erre az érkezési ceremóniára, de azon kívül, hogy hasznos célt szolgál, külön élvezetes is, mert egy-egy perc, vagy fél perc, vagy még kevesebb idő leforgása alatt olyan képet kaphatunk egy művészről, amit akár egy egész éven keresztül fejben tarthatunk, és informatívabb, mint amiket olvasni, és egyéb helyeken látni lehet róluk. Van az az egyszerű logikai játék, hogy hogyan dönti el valaki, hogy "A" vagy "B" városba csöppent, tudva, hogy "A" városban mindenki hazudik, "B" városban pedig igazat mond. A színészekkel is valami ilyesmi a helyzet, sokat látjuk őket, de azt, hogy milyen érzés lehet például Julia Roberts-nek lenni, nem tudjuk meg soha, mert amikor látjuk, éppen színészkedik, még amikor a Specrtumon az orángutános filmjében látjuk, smink nélkül, akkor is. Az érkezések ezért kínálnak pompás szórakozást és ismeretszerzést, mert akkor láthatjuk kedvenceinket, amikor éppen belecsöppennek abba a partyba, ami miatt minimum egy félórája izgulnak, és amit mi érdeklődve bár, de teljes nyugalommal nézhetünk.  Megszólaltatták a kis  Haley Joel Osment-et, Julia Roberts-et, aki remekül feltett abban a piros ruhában, és a haja is nagyon jó volt, láttuk Tom Cruise-t, Nicole testvérével, aki nagyon pufi volt, és plusz csúnya is. Láthattuk Jim Carrey és barátnője, Renée Zellweger érkezését, Renée talán az íratlan szabályt követve egyáltalán nem szólt bele abba, amit a partnere mondott, figyelembe vette, hogy nem vele készítenek interjút. Később, az est további részében kiderült, hogy nem is feltétlenül a komoly és hűvös viselkedés vitte rá erre a lépésre, hanem esetleg az, hogy nem jutott eszébe semmi. Az volt ugyanis, hogy Courtney Love-ot megszégyenítő közönségességgel és körülbelül ekkora ostobasággal vihogta végig az egész estét, mint akinek nagyon labilisak az idegei.  És láttuk még Angelina Jolie-t, aki minden bizonnyal az este legcoolabb személye volt, ősz illetve ezüst színű hajával, és remek szabású fiútestvérével, akit nemcsak magával hozott, de amikor megnyerte (rögtön az elején) a harmadik Golden Globe díját, idén a legjobb női mellékszereplőét, a Girl Interrupted-ben nyújtott teljesítményéért. A színpadra magával vitte a tesóját, hogy az egész világ megismerje. Nagyon szép gesztus, és nagyon rendhagyó. Rendhagyó dologból mindig is a legrendhagyóbbnak fog számítani, amikor Ving Rhames a frissen kapott díját átadta Jack Lemonnak, akinek most alkalma nyílt viszonozni ezt, és nagyon elegáns humorral közölte, hogy "Ving Rhames szellemében ezt a díjat most Jack Lemon-nak fogom odaadni". Szegény Michael J. Fox, aki röviddel a Globe előtt jelentette be, hogy visszavonul a Spin City (Kerge Város) c. tévésorozat főszerepéből, hogy a századik adással pontot tesz a végére. Nyilatkozatában az is szerepelt, hogy magától a színészkedéstől még nem vonul vissza, képeknek érzi magát újabb feladatok teljesítésére, de mivel a Sin City-ből való kilépésének a háttere a nagyszerű művész Parkinson kórja, amely épen kezd előrehaladott stádiumba lépni, a bejelentése teljesen tragikus felhangot kapott, amin nincs mit csodálkozni. Még egyszer kapott egy Globe-ot, éppen a Spin City-ért, majd távozott a színpadról.  A Cecil B. DeMille életműdíjat Barbra Streisand kapta, ez, ugye, nem volt meglepetés, hiszen már tavaly októberben, vagy novemberben bejelentették, hogy ő kapja, végignéztünk néhány emlékezetes jelenetet az életművéből, közben láttuk, ahogyan reagál ezeknek láttán, meghallgattuk, amit barátnője és kollégája, Shirley McLaine méltatja az érdemeit. Ebben a méltatásban jó volt, hogy elment a szöveg-súgógép, és néhány percig fejből kellett mondatokat produkálnia, úgy, hogy az olvasógépet mindig belevette, hátha észbe kapnak a technikusok. Bájos volt. A nagy beszéd azonban, amit Streisand november óta tartogatott a számunkra, nem volt valami nagy, de hát a híres színészek is csak emberek.  Összességében érdeme az idei Golden Globe-nak, hogy behozta az Amerikai Szépség-et, és a Koldusok Hercegét a képbe, viszont a Toy Story 2-t nem tudjuk megbocsátani, hiszen az nem "rendes film", vagyis simán kaphatna egy külön díjat, egy külön kategóriát, de így, hogy a legjobb film díját vihette haza, kicsit megfricskázva érezzük magunkat, mert olyan, mintha azt mondanák, hogy idén nem tudjuk kinek odaadni, pedig 99-be forgalomba került néhány egészen jó film. És ha már nincs igazi díjazott film, akkor az összes díj, utólag is, kicsit hiteltelennek tűnik, szóval nem jó szájízt hagyott az amúgy remekül induló rendezvény.

Legjobb film - mozifilm, dráma : American Beauty Legjobb női alakítás - mozifilm / Dráma: Hilary Swank - Boys Don't Cry Legjobb férfialakítás - mozifilm / dráma: Denzel Washington - The Hurricane Legjobb film - vígjáték vagy zenés : Toy Story 2 Legjobb női főszereplő - mozifilm, vígjáték: Janet McTeer - Tumbleweeds Legjobb férfiszereplő - mozifilm, vígjáték: Jim Carrey - Man on the Moon Legjobb külföldi film: All About My Mother Legjobb színészi alakítás - mozifilmek: Tom Cruise - Magnolia Legjobb filmrendező - mozifilmek : Sam Mendes - American Beauty Legjobb forgatókönyv  - mozifilm: Alan Ball - American Beauty Legjobb filmzene mozifilm: Ennio Morricone - The Legend of 1900 Legjobb szám eredeti filmzenéből: You'll Be In My Heart (Tarzan) Cecil B. deMille Award : Barbra Streisand Legjobb tévésorozat - dráma: The Sopranos Legjobb színészi teljesítmény tévésorozatban - dráma: Edie Falco - The Sopranos Legjobb színészi teljesítmény tévésorozatban - dráma: James Gandolfini - The Sopranos Legjobb tévésorozat - vígjáték vagy zenés : Sex And The City Legjobb színésznői teljesítmény tévé sorozatban - vígjátékban, vagy zenés filmben:    Sarah Jessica Parker - Sex and the City   Legjobb színészi teljesítmény tévé sorozatban - vígjátékban, vagy zenés filmben:    Michael J. Fox - Spin City   Legjobb tévé minisorozat vagy film: RKO 281 Legjobb női szereplő filmben vagy tévé minisorozatban: Halle Berry                                   Introducing Dorothy Dandridge Legjobb férfi szereplő filmben vagy tévé minisorozatban: Jack Lemmon                                   Inherit the Wind Legjobb női mellékszereplőnő tévésorozatban: Nancy Marchand                                   The Sopranos Legjobb férfi mellékszereplő tévésorozatban: Peter Fonda                                   The Passion of Ayn Rand