-hideg music celebrity háború

Az ABBA együttes valamikor 78 táján kezdett el music video-kat kiadni, (3 évvel az MTV létrejötte előtt), a céljuk az volt, hogy anélkül juthassanak el rajongóikhoz, hogy koncertet kellene adniuk az adott helyen. A műfaj (számukra is) bevált, hiszen a fárasztó turnék helyett összesen 3-4 forgatási napot kellett letudniuk, és máris eljutottak a közönséghez, ráadásul nem is csupán egyszer, egy-egy koncert alkalmával, hanem tetszőleges gyakorisággal, plusz nem is egy-egy koncert-csarnokban, (ahova a közönségnek először oda kell mennie), hanem otthonaikban találták meg őket, a világ bármelyik országában, területén. Ezen a kiemelt példán keresztül is jól látható, mekkora forradalmi változást hozott a zenék reklámozásában és forgalmazásában a "music video" műfaja.

Csoda-e, hogy éppen a legforradalmibb csatorna, az MTV ünnepli évente külön díjjal a music video-kat, a Video Music Awards keretében? Az MTV tényleg nem tétlenkedett, és 1984-ben máris lefuttatta az első VMA-t. Azóta mintegy 16 év telt el, és mindegyik év egy-egy Video Music Awards-ot is magában foglalt, így ez a mostani kereken a 18. volt, szeptember 7.én, este 8-től a NY-i Radio City Music Hallból.

Tényleg nemes törekvés, hogy ne "csak" a zenéket díjazzák, hanem a videókat is, bár a kettő oda-vissza nehezen elválasztható egymástól, hiszen ha valaki rajongója egy zenének, ha meglátja a videóját, biztos, hogy nem talál benne kivetni valót, sőt, egyből a kedvence lesz, legalább is az emberek nagy tömegét véve alapul. Ennek megfelelően kaphatta a fura elnevezést a díj, hogy Video Music Awards, hiszen a normális verzió kb. úgy hangzana, hogy Music Video Awards, tehát úgy tűnik, a VMA-ba bele van komponálva, hogy nők és gyerekek, illetve zenék előre.

A 2000-res VMA grandiózus ünnepségét szemlélve mégis pont ez a zenék dominanciája vált kissé zavaróvá. Az Oscar-ral, és méginkább az MTV Movie Awards-zal ellentétben ugyanis a közönség soraiban helyet foglaló zenészek csak látszólag tudtak (vagy tudnak) egymással békésen és vidáman keveredni, valójában azonban mintha mindenki egy külön világot és egy külön nyelvet képviselne, illetve lenne a harcosa. Mielőtt a nálunk is hamarosan látható Scary Movie két fiatal sztárja, (a Ray-t és Shorty-t alakító Shawn és Marlon Wayans) mint az est házigazdái színpadra léptek volna, Chris Rock előadott egy magánszámot. Színpadra lépett, mintha ő lenne az est házigazdája, és elkezdett humorosnak álcázva, illetve humoros formában fikázni mindenkit, Britney Spears-től Puff Daddy-ig, mi nézők pedig meglepetten tapasztaltuk, hogy az elsőként célbavett Spears kicsit meglepetten hallgatja, és nem volt neki mosoly az arcán. Mindez persze nagyítás, de utólag elég jellemzőnek tűnik, mindenesetre a kis beszéde után a fikázott művészek beöltöztetett hasonmásai a színpadra nyomultak, és Chris Rock baját jól ellátták. Ekkor jött a két fiatal sztárunk, mint az est véglegesnek tűnő házigazdái, (azok is maradtak), és nagy döcögve elkezdtek poénkodni, Marlon pedig pár percen belül, mintha csak biztosra akart volna menni, a kamerák előtt letolta a nadrágját, hogy mindenki jól láthassa az ő fenekét. Persze ez is humor volt, csak mi, akik most kezdünk ismerkedni a South Park-kal, (mint sorozattal az HBO-n), a "dagi" szavaival élve nem értjük, "miért mindenki azzal van elfoglalva, ami a fenekét ilyen vagy olyan irányban már megjárta", (idézet az első epizódból). De tényleg, az "ass" kifejezés mindegyik zenész fenegyerek száját igyekezett beszédenként legalább egyszer elhagyni, akár úgy, hogy "my black ass", akár úgy, hogy "my white ass". Ez is nagyítás, amit csak arra használunk, hogy valamit érzékeltessünk. És ez a valami olyan, mint hazánkban a politika síkján a "hideg polgárháború", és fantáziátlan módon "hideg music celebrity háborúnak" neveznénk el, és reméljük, nem tart sokáig.

Talán ez az a korszak kicsi bolygónk történetében, amikor a kedves zenészekről kiderül, hogy ők is csak emberek, és azért vannak itt, hogy pénzt csináljanak, (we are here for making money). Természetesen mindez nem is jöhetne elő máskor mint most, amikor a Napster pere ágyúgolyóként robbant a zenei világban, nagyon sokan utálják, mások pedig, mint a Limp Bizkit direkt szimpatizálnak vele, és mivel az egész meccs a rajongók szeme előtt játszódik, nem kétséges, hogy a zenészek nem a spontán véleményüket hangoztatják, hanem Napser-politikai megfontolásokat alkalmazva viszonyulnak a jelenséghez, illetve most már ügyhöz, próbálva számukra minél előnyösebben meglovagolni az Internet és a zene történelmének legnagyobb volumenű pere által kavart hullámokat.

Ha ezt a Napster-szitut figyelembe vesszük, mindjárt kiderül, hogy mégiscsak egész jól volt megszervezve ez a mostani, kicsit kakukktojásnak tűnő VMA. Mindjárt a show elején az egyik bekonferáló maga a Napster alapítója volt, aki egy Metallica-s pólóban lépett az emelvényre, amely pólóval kapcsolatban közölte, hogy nem az övé, egy haverjáé, de gondolkozik rajta, hogy majd ő is vesz egyet. Ez sem egy kis beszólás volt, de ne felejtsük, alperes és felperes között hangzott el. Később, ezt a Napster szimpátiát rekompenzálandó, egy betétjelenettel kedveskedtek a Metallica-nak, és a Napster-ellenességnek, amelyben Marlone Wayans egy kollégiumi szobában ücsörgött a gépe előtt, és Lars, a Metallica énekese beugrott hozzá látogatóba. Kérdi, hát te mit csinálsz a PC-d előtt? "Megosztok", (sharing), hangzott a válasz. Erre Lars kikapta Marlon kezéből a joghurtot, és a kérdésre, hogy most meg ő mit csinál, ugyanazt válaszolta, hogy "megosztok". A kollégistát alakító Marlon ekkor még örült, "de jó, egy joghurtot iszom Lars-szal!", de Lars tovább ment, és elkezdte módszeresen kipakolni Marlon szobáját, és mindenre azt mondta, hogy "megosztok". Végül még Marlon éppen akkor érkező barátnőjét is jól lestipi-stopizta. Ez a két jelenet máris ékesszólóan bizonyítja, mi és milyen mértékben jár a zenei biznisz képviselőinek fejében, (nevezetesen a Napster ügy).

És ahogy lenni szokott a "hideg háborúkban", mindig van valaki, aki "jófejsége" révén könnyedén emelkedik a magasba, miközben a többiek belebonyolódtak a politikai meccsekbe. A nagy emelkedő pedig nem más, mint Eminem. Eminem, a fehér Rapper, akit a nagyszerű Dr. Dre fogadott kegyeibe, (hitelesített), és aki gyakorlatilag agyas hip-hop paródiákat játszik, és amikor Dr. Dre mellett áll, eléggé kicsinek tűnik, arcán a hiteltelenség összes ismert kifejezésével, mint egy túl nagyra nőt paródia. Magyarországon is történt már hasonló "emelkedésre" példa, a század 19-20-as éveinek környékén, amikor is a konkrét háborús feszültség egész komoly méreteket öltött, és ennek köszönhetően az irodalmárok és költők zöme rendesen elakadt, és a Nyugat hasábjain egyre másra egy olyan Goethe vers megfelelő műfordításáról vitatkoztak, (Vándor Éji Dala), amely így meglepő módon a magyar irodalomkönyvekben szinte a legismertebb Goethe vers pozícióját nyerte el, (vagy 15 verzió biztosan készült belőle), miközben egy németországi német szakos hallgató külön nem is fog emlékezni erre a versre. A Vándor Éji Dala úgy nőtt nagyra nálunk, hogy mivel arról, ami valóban foglalkoztatta költőinket, nehéz volt vitázni meg írni, erről a mondvacsinált fordítási problémáról értekeztek folyton, mintegy pótcselekvésképpen. Körülbelül ebben látszik lenni Eminem Real Slim Shady-jének a szerepe, amely a legjobb videó díját nyerte el. Nem közömbös, hogy ezt a videót Dr. Dre rendezte, így egyből két szektát díjaznak, ha ezt díjazzák, a fekete és a fehér remélhetőleg csupán szimbolikus ellentétpárjait.

Színpadra lépett Jim Carrey, aki pár grimaszt vágott, majd közölte, hogy nem érti, mit keres itt, mert semmi köze a zenéhez, persze mindezt áttételesen és jópofán tette, és persze még a képernyő előtt ülő legkisebbek is tudták, mit keres ott, éppen egy 300 milliós közönség előtt próbálja tovább növelni a népszerűségét. Mark Wahlberg és Robert De Niro is megjelentek mint prominens személyiségek, Wahlberg, csakúgy mint Carrey rendesen affektált, De Niro szolid volt, és ő konferálta be a legjobb rendezés díját, amit hálistennek a Red Hot Chili Peppers Californication-je kapott, csak úgy, mint a legjobb művészeti rendezését is. Jobb lett volna, ha ez a klip nyeri meg a legjobb videó díját, de ahogyan két ével ezelőtt nem a Garbage Push It c. száma nyert, most sem a legjobb nyert, és kezdünk hozzászokni, (bár ez nem teljesen igaz, hiszen tavaly pont a kedvencünk, a Blur együttes Coffe & TV-je lett a legjobb videó). A Red Hot Chiliék egyébként felléptek, éspedig igazi tarajos punkokként, ami nem paróka volt, hanem a speciális estére szabott frizurájuk, nem isznak bort, ha már vizet prédikálnak, ez a megdöbbentő punk kiszerelés tényleg meggyőz minket arról, hogy komolyan gondolják, amit a Californication c. számukkal, (és az összes többivel) mondanak.

Kellemes meglepetés volt, hogy Aaliyah "barátnőnk", új kedvencünk Try Again c. klipje megkapta a legjobb női videó és a legjobb filmzenei videó díját is, (mint ismeretes a Romeo Must Die c. filmről van szó, amely hamarosan nálunk is látható lesz). Azért volt meglepetés, mert mi is szívesen neki adtuk volna, viszont a Red Hot Chili mintájára nem számítottunk rá, hogy így is lesz. Egyben azonban biztosak voltunk, hogy a legjobb koreográfia díja Aaliyah-hoz kerül, illetve ehhez a kliphez. Persze nem így történt, és az NSYNC Bye, bye, bye c. számának a klipje nyerte, amely, mondanunk sem kel, még csak közelről sem tartozik a kedvenceink közé. Érdekes meglepetés volt Björk "All Is Full of Love" c. klipjének kettős győzelme, hiszen elég régi klipről van szó, a Csapnivaló tavaly júniusban írt erről a klipről, vagyis tavaly már nyerhetett volna, ha akar(ják). Ugyanígy volt fura, hogy tavaly szeptember előtt írtunk Lauryn Hill "Everything Is Everything" c. remek klipjéről, melyet a tavalyi VMA-n a művésznő elő is adott, most viszont jelölték, de nem nyert. És ha már a furcsaságoknál tartunk, a legfurább minden közül az volt, ahogy Jennifer Lopez megnyerte a legjobb tánczenei videó díját a "Waiting for Tonight"-tal, ha ilyen egy MTV-vel kapcsolatban nem lenne elképzelhetetlen, egyből arra gondolnánk, hogy Puff Daddy vet neki egy díjat. Ezzel a videóval az a baj, hogy nagyon régi, és hogy Jennifer Lopez azóta sem csinált semmi izgalmasat, és hogy ez a klip, amit már maga Puff Daddy producelt, visszatekintve már a lejtő kezdete volt, és nem az első klip, a "If You Had My Love" utáni enyhe visszaesés. De így is úgy is, ha Jennifer Lopez egyetlen videója szóbajöhet díjaszásra, akkor az az "If You Had My Love" lehetett volna - szerintünk.

Jó volt azonban Britney Spears fellépése, aki először előadta az "I Can't Get No Satisfaction"-t, majd levetette a fekete frakkját és kalapját, és testszínű, átlátszó ruhában rátért, hogy "Ooops, I Did It Again". Britney egyetlen díjat sem kapott, ami fura, de most már tényleg hagyjuk a furaságokat.

Na jó, még egyet, az est végén, miután Whitney Huston bekonferálta a legjobb videó díját, a Blink 182 lépett a színpadra, mintegy záróprodukcióként, vagy 50 mélynövésű ember özönlött a színpadra mint táncos, amit persze nehéz lenne megfogalmazni, hogy miért morbid dolog, (talán esetleg úgy, hogy emberek fogyatékosságát tömegszerűen, látványosságként alkalmazni), de a két házigazda utólagos megjegyzése, hogy "olyan volt, mint valami Mini Me (Miniségem) fesztivál", magától rávilágít a helyzetre. És ha már a záróakkordoknál tartunk, első ránézésre nem igazán értettük, miért ál fel mindenki, amikor Whitney Huston besétált a színpadra, és nem akarunk butaságot mondani, de hirtelen az jutott eszünkbe, hogy Whitney Huston többszöri megszédülése a színpadon az utóbbi időkben esetleg valami (ne adj isten) betegség velejárója lehetett, és hogy a zenészek társadalma esetleg tud valamit, amit mi nem, de tegyük hozzá, reméljük, hogy ez az egész mondat egy butaság. Amúgy a legfurcsább az volt, hogy amikor valakit bekonferáltak, egyetlenegy embertől eltekintve, (aki a "please welcome .."-ot használta), mindenki a "give up for .." kifejezést használta. MOst, így végül azonban vegyük észre, hogy kb. ugyanazt csináltuk ennek a rövid cikknek a keretein belül, mint Chris Rock a show elején .. - úgy látszik ragadós.

De lássuk a jelöltek és nyertesek listáját..