Time Code   összes film '' Elõre lehet tudni, hogy osztott képmezõt fogunk látni másfél órán keresztül. Ez nem hangzik túl vidáman, s ezért kicsit ráncolt szemöldökkel vág neki a gyanakvó nézõ, de rosszul teszi. A film stílusa ránézésre is ismerõs, Robert Altman és Cassavettes nevei merülnek fel leginkább, az pedig, amit látunk lassan elkezd "meggyõzõvé" válni, és ezzel párhuzamosan a figyelmünket is egyre nagyobb mértékben köti le. A 20. Perc körül már szinte nosztalgikusan tekintünk arra az idõre, amikor még azzal kellett magunkat vigasztalni, hogy "nem baj, legrosszabb esetben is, még ha alszanak is, akkor is látunk pár kedvenc sztárt, és ez nem lehet túl rossz". Ekkorra ugyanis már rég elmerültünk a történet szemlélésébe. Saffron Burrows,akirõl azt gyanítottuk, hogy a film egész ideje alatt a pszichiáterénél fog ücsörögni, egyszercsak kisétált, és átment a szereposztó stúdióba, ahol, illetve ami körül az egész játszódik. Amiket Saffron Burrows a pszichiáternek mond, úgy tûnik, mintha egy álmának a részletei lennének, és bizonyos motívumok, például a svéd masszõr, úgy tûnik, a szemünk láttára elevenednek meg. A svéd masszõr, mint valami teljesen szürreális figura, egyszercsak megjelenik a stúdióban, és miközben a fejek (producerek, és asszisztensek) a munkájuk a végzik, "a svéd" folyamatosan gyúrja õket, és ez önmagában annyira vicces, hogy máris magáénak tudhat miket a film. A másik nyitó szál, amin elindul a kamerák egyike, az az, hogy Jeanne Tripplehorn és Selma Hayek együtt indulnak be a városba. Tripplehorn leereszti Hayek kocsijának a kerekét, így módja lesz felajánlani, hogy "bevigyelek?". A kapcsolat köztük szerelmi, együtt járnak, és Jeanne Tripplehorn éppen arra gyanakszik, hogy Selma Hayek megcsalja, ráadásul egy férfival. Már amikor csak úgy egymás mellett ülnek a limuzinban, és a vászon bal-felsõ keretében gyakorlatilag non-stop látjuk az utazásukat, mintha egy beépített kamera képét látnánk, teljes erõvel érzékeljük, hogy egy ugyancsak izgalmas filmrõl van szó. És ez csak fokozódik majd. Jeanne Tripplehorn egy lehallgató készüléket helyez Hayek táskájába, ami a következõkben abszolút bizarr, ha nem szürreális jelenetek, sõt maga a végkifejlet forrását alkotja majd. A film-, illetve szereposztó stúdió a svéd masszõr jelenlététõl eltekintve békés hétköznapjait éli, éppen szereposztanak, vagyis meghallgatják a pályázó színésznõket. Ez megintcsak nagyon sok finom, humoros, abszurd és elképesztõen jó jelenet forrása lesz. Itt a stúdióban a sok karakter közül hamarosan kiemelkedik Stellan Skarsgard karaktere, "Alex Green", producer, akinek meglehetõsen rossz napja van. Az õ volt felesége Saffron Burrows, akivel egy békülésnek induló végsõ szakítást is elõadnak. Ugyanilyen hangsúlyos a rendezõ karakter "Lester Moore", akit Richard Edson alakít, nem is akárhogy: tökéletesen, amit mindenkirõl elmondhatunk ebben a filmben. Lester-t, a rendezõt elkezdik begyanúsítani, hogy heroinnal lövi magát, kérik, hogy tûrje fel a dzsekije ujját, de egyszerû meneküléssel tér ki a kihívás elõ: arrébb szalad. Elképesztõ karakter még a biztonsági õr, "Randy" (Danny Huston), aki végigszambázza a filmet, és tulajdonképpen maga a rendetlenség. Az összes arra járó színésznõvel megpróbál becsajozni, egyikükkel nem is sikertelenül, szóval teljesen kész van ez a "Randy", viccesebb, mint Tim Robbins a Short Cuts-ban. A film pedig a kezdeti aggodalmainkat rég maga mögött hagyva egyszerûen szárnyal, ezen belül pedig egy nagyon konkrét és roppant jól mûködõ szerkezetet valósít meg. Az van, hogy noha a négy darab képmezõben a felvételek vágatlanok (ami önmagéban egy 5 oldalas tanulmányt érdemelne), mégiscsak van "vágás" a filmben. Ezt a hangerõ váltással érik el, értsd: ha az egyik képmezõt akarják, hogy nézzük, akkor azt "keverik be", utána pedig egy másikat, és ez a képmezõ váltás kielégíti az összes vágás-éhségünket. Nagyon jó módszer, plusz a film is roppant jól nézhetõ. Gyakran van, hogy két képmezõ is egyszerre és egyforma hangerõvel szerepel, de mindig tudjuk, hogy hol van a fõ akció. A szerkesztés másik alapeleme pedig az, hogy idõrõl idõre "összefut" az összes szál (értsd: a négy darab kamera által követett cselekmények). Tehetik mindezt fizikailag: hogy az egyik kamera azt látja, amit a másik, mert összetalálkoztak, vagy pedig úgy, hogy minden fronton "dráma van". Ilyenkor egy ennek megfelelõ zene (Mahler 5 szimfóniájából, külön öröm klasszikus zenét hallani) hallható, és mind a négy képmezõbe szomorúak az emberek, "lent" van a padlón a cselekmény. Létezik ennek az ellenkezõje is, amikor mindenütt "fent van" a cselekmény, és például az Everything But The Girl egyik számát halljuk. Ha már a zenénél tartunk, Mike Figgis hagyományosan híres arról, hogy folyton saját maga is komponálja filmjei zenéjét. Itt sincs ez másképp. Lényeg, hogy semmilyen téren nincs okunk a panaszra, nem "száraz" a film, remekül át van itatva zenével is. Végignézzük Selma Hayek és Stellan Skarsgard szexjelenetét, amit Jeanne Tripplehorn lehallgat, sõt, valamilyen áthallás folytán, mindezt a vetítõ terem hangfalai is sugározzák, odakint pedig már Cooper ügynököt látjuk várakozni, és végül meg is érkezik a két vendége, akikre várt: fiatal orosz mûvészek, akik elõállnak egy fura filmötlettel a producerek elé. Tervüket fura módon kommunikálják, nem forgatókönyvvel, hanem egy szintetizátorral, élõ opera-énekhanggal, a srác szintizik, a lány énekel, máskor pedig normális beszédhangon meséli, hogy mi a project. Az a terv, hogy 4 darab kamera, vágás nélkül követi az eseményeket .. Elképesztõ film, elképesztõen jó. Az utóbbi 10 év legmûvészibb mûvészfilmje, egyszerûen tökéletes, 10-bõl 10 pont. Egy teljesen eredeti koncepció, mûvészi szintre felfejlesztve, majd ugyanilyen magas szinten megvalósítva, nem semmi. Elõ mementója annak, hogy butaság olyat mondani, hogy "a Hollywood-i filmek", vagy "amerikai filmek", vagy a mûvészfilmekre úgy tekinteni, mintha eredendõen európai dologról volna szó. Mike Figgis-t egyébként nem a mûvészfilm tékákból lehet ismerni, hanem a hagyományos tékák hagyományos thrillereinek polcairól, nevezetesen a remek és "Klasszikus Higgy Neki Hisz Zsaru"- rendezõjeként hallottuk elõször a nevét. Aztán jött a közepes Szédítõ Végzet (Liebestraum), majd a remek Mr. Jones majd az uncsi, de díjnyertes Las Vegas, Végállomás és a remekül sikerült Egyéjszakás Kaland. Nagyon jó film, nagyon szerencsés mindenki, aki láthatja, hálásak vagyunk a Titanic fesztiválnak, hogy levetítette nekünk.