Sejtjeink

Egy évvel később már úgy rémlett, valami olyasmiről szól a film, mint a bűvös kocka, valami kitűnő magyar találmányról, ami tovább öregbíti hírnevünket a nagyvilágban. Agysebészet, sejtbiológia, valami ilyesmi sejlett. Aztán elkezdődött a film, és rövid percek leforgása alatt összesen három dolgot nyugtázhattunk. Dokumentumfilmről van szó. Egy jól megcsinált dokumentumfilm, izgalmas és élet-közeli. Nem agysebészetről, hanem meddőség-elhárításról szól, lombikbébi-programról.

Nem is olyan hanyag az az elegancia, mellyel kiírták, hogy "Györgyi és Karcsi" , hogy kezdetét vegye egy fejezet, melyben egy emberpár nekiveselkedik egy mesterséges megtermékenyítésnek. A 6-os villamoson utazunk, most szálltunk fel a Nyugatinál, és a Moszkva tér irányába tartunk. Az emberpár a Budai Meddőségi Központba igyekszik, ahol mind a nőből, mind a férfiból kinyerik a szükséges ivarsejteket, és gyakorlatilag kézzel, egyetlen mikroszkóp segítségével összerandiztatják őket. Nem kis élmény látni, amint a fantasztikus embriológusnő (dr. Kanyó Katalin) szemmel és kézzel kiválasztja, melyik lesz a legjobb kis spermium, hogy melyik a leggyorsabb, a legegészségesebb, stb. Aztán párat rácsap a farkára, hogy pár pillanatra lebénuljon, és mielőtt a néző tízig számolna, a kis vendéget bejuttatta egy petesejt kellős közepébe. Mindezt ilyen egyszerűen.

A néző gyakorlatilag már itt meg van véve, mert amit lát, az érdekes. Erre jön rá az izgalom, mert hamar rájövünk, hogy ez a film a Vészhelyzet édestestvére. Pontosan ugyanarról van itt is szó, emberi sorsokról, mégpedig nem lelassulva, és a valóságtól lemaradva (hogy a filmhez képest egy valódi kórház pezsgő nyüzsinek tűnjön), hanem fordítva. A Vészhelyzethez hasonló módon, amit a vásznon, vagy képernyőn látunk, kicsit sem marad le a valósághoz képest, sőt, a sűrítés révén, annak egy felpörgetett verzióját tárja elénk.

A film úgy vezet be minket ebbe a világba, és problémakörbe, mint valami profi révkalauz. A természetes emberi kíváncsiságunkat felhasználva szinte az orrunknál fogva vontat be minket a dolog kellős közepébe. Először csak azt látjuk, amint két nő összetalálkozik itt a Meddőségi Központban, és beszédbe elegyednek. A női csacsogás intenzivitására jellemző módon egyetlen perc alatt megtudjuk, milyen az élete egy meddőséggel küzdő párnak. Hogy a szexuális életük menyire nulla, sőt mínusz tíz, mert "mikor szeretnénk, nem lehet, amikor meg esetleg nem is szeretnénk, akkor pedig kell, sőt, éppenséggel kötelező". Innentől másképp nézzük a filmet, mert máris megvan az előzmény.

Aztán eltelik pár nap, és jön a filmes kifejezéssel "muszter nézés", mustra a megtermékenyített sejtekből. Megjegyezzük, a meddőséget "indikációs fokozatokban mérik", azaz, hogy mennyi jel mutat arra, hogy valakinek nem lehet gyereke. Például, ha valakinek már nincs egyetlen petevezetéke sem, akkor az 100%-os indikációnak felel meg, és azon értelemszerűen nem lehet segíteni. A "lombikbébi-program" rásegít a természetes kiválasztódásra, mint valami kerítő-közvetítő szolgálat, összehozza a sejteket (a fiúkat a lányokkal), és reakcióra bírja őket. A mustra során 1-2, vagy akár három nagyon egészséges megtermékenyült petesejt közül lehet válogatni. A szülőket megkérdik, hányat szeretnének, akik ilyenkor (ahogyan ezt a filmben látjuk is) mindig a legtöbbet akarják. Úgy értjük, ha két megtermékenyült sejtet helyeznek vissza a méhbe, az ikreket jelent, emiatt van, hogy a lombikbébik gyakran ikrek, mert melyik gyermekre váró szülő mondaná, hogy "á , elég lesz egy is ..".

A beültetést egy hét - 10 nap várakozás követi, ekkor derül ki, hogy sikerrel jártak-e. A film legelején, a legelső beültetés után az anyuka-jelölt azt kérdezte az altatásból ébredve, hogy "akkor most már kismama vagyok?". A válasz az volt, hogy igen, ám ez csak arra a pillanatra vonatkozott, és valósággal való szembesülés csak 10 nap múlva következett. Az eredmény negatív volt. Alig vártuk, hogy bemenjen az anyuka, a férje ott fogta a kezét, és tényleg (ahogy mondani szokták) nagyon helyesek voltak, és minden szempontból "megérdemelték" volna, hogy a kedves nagymackó főorvos (dr. Konc János) egy szál zöld kórházi nadrágjában azt mondja, "sikerült!". Ehelyett azonban azt mondta, hogy nem. Hoppá, gondoltuk, ez eléggé szomorú dolog, de talán majd legközelebb. Ennyi volt ugyanis "egy ciklus", egy beültetési ciklus. A párokat eléggé megviseli ez, meg időigényes is, úgyhogy összesen 4-5 ciklusig jutnak el. A 8, az borzasztóan nagy szám, az már hosszú éveket jelent. Pedig orvosilag az első nyolc ciklusnak pontosan ugyanakkorák az esélyei, értsd, ha már harmadszor nem sikerül, akkor sincs semmi vész, nem mondható el, hogy "háromszor nem sikerült, akkor ez már jelent valamit", ilyen tanulságot csak a kilencedik után lehet levonni. Az emberpárok zöme viszont már 3-ik ciklus után nagyon elcsügged, és teljesen reménytelennek látja az egészet.

A film nagyon profin bánik az idővel, minden ütem nélkül halad előre benne. Ugrásokkal dolgozik. Néha a film készítője és operatőre, Almási Tamás egy-egy találkozása a szereplőkkel rövidebbre sikerül, néha hosszabbra. Néha azokat a szereplőket, akikkel az előző fejezetben szinte együtt éltünk, csak viszonylag távolabbról látjuk, néha nyár van, néha éppenséggel esik a hó. Néha lakást vásárol valaki, meg fest, rövid a szakálla, néha meg egészen más passzban van. Egy azonban biztos, a film roppant jó érzékkel végzi ezeket az ugrásokat (is) az időben. Pont úgy, ahogyan az természetesnek hat, pont úgy, ahogyan az érdeklődésünk is megkövetelné. Értsd: nem unalmas, de nem is nem is túlzásba vitt dráma, laza és friss kalandozás emberek életében, úgy lapozgatjuk, mint valami albumot, mégpedig oda, ahova akarjuk, kvázi mindenhatók vagyunk, pont, mint a Vészhelyzet nézésekor.

A filmből megtudjuk, hogy a gyermekvárás e formája nem a macera miatt kimerítő. Inkább az állandó felfüggesztettség miatt, ég és föld között, hogy most akkor igen, vagy nem. Az állandó reménykedés, amibe az egyik szereplő majdnem teljesen bele is roppan. Nem túlzás azt mondanunk, hogy a film közepére már annyira várjuk, hogy valakinek szerencséje legyen (bár ezt addigra már nem szerencsének, hanem áldásnak tekintjük), mint amennyire a Remény Rabjaiban drukkolunk Tim Robbins-nak.

A film nem áll meg még ezen a ponton sem, amikor már teljesen azonosultunk a szereplőkkel, és úgy érezzük, hogy akárhova megyünk, magunkban magunkkal visszük őket, és a sorsukat. Továbbrepít minket egy teljesen új dimenzióba (gyakorlatilag a csúcsra), ahol az empátia burkát áttörve többé nem együtt érzünk aszereplőkkel, hanem ugyanazt érezzük, mint ők. Ha nekik azt mondják, hogy nem sikerült, azt többé már nem valaki másnak mondják, hanem nekünk. Ha azt mondják, siker, bennünk robban az örömbomba.

Vajon a téma ilyen jó, vagy a film "külön" is tud valamit, amitől annyira jól sikerült, mint amennyire? Kétségtelen, hogy jó a téma, de az is biztos, hogy 10 rendezőből 9 valami patetikus, drámai, súlyos, vagy émelyítő dolgot hozott volna ki belőle (gyermektelen anya megy az utcán és nézi a sok gyereket, gyerekruhákat nézeget, tükörben a hasát vizsgálja, oldalról, satöbbi). Itt minden megvan, ami az anyasággal és apasággal kapcsolatban elképzelhető, mégsem csöpögős, nem nyálas, hanem friss és ütős. Azt sejtjük, hogy ennek a hátterében Almási Tamás személye, stílusa áll.

A főorvos, dr. Konc János elmondta, hogy Almásinak különleges képessége van a beépüléshez. A főorvos eleinte még bánta is, hogy hosszú távra beengedett oda egy idegent, később azonban már szinte észre sem vette, hogy ott van. Almási Tamással (és így a nézőkkel) is ugyanúgy beszélt a pácienseiről, az esetekről, mintha orvos lenne. Almási beépült. Az is jellemező rá (tudjuk meg dr. Kanyó Katalintól), hogy egyik alkalommal, amikor lekéste a megtermékenyítést (több éven át forgatott, ennyi belefér), Katalin javasolta neki, hogy jön mindjárt egy másik petesejt, amibe belehelyez egy spermiumot, majd felveszi azt. Erre Almási erre azt mondta, "á, nem, az már más", mégsem vehetek fel egy másik petesejtet. Lényeg, hogy Almási, kitűnő művész módján, pont azokat a dolgokat vette nagyon komolyan, azokra fektetett hangsúlyt, amelyekre kellett.

A film nagyon jó, elképesztően izgalmas, megváltoztatja az embert, és egészében véve nagyon nagy élmény. Videóra készült, és eredetileg tévéfilm (az MTV dec. 19-én este 8-kor vetíti ..), de mindenképp érdemes moziban megnézni, az élmény nagyságára való tekintettel. A film egy hosszabb, másképp tagolt, más szereplők fejezeteiből összeállított verziója december második felétől lesz látható a DUNA TV-n, mint 5 részes sorozat (!), és az időzítés nem is rossz, mert igazi karácsonyi, ünnepi film.