"vajon mennyi időnek kell eltelnie, hogy a világ ne úgy tekintsen Chilére, mint a diktatúra szimbólumára. Ebben nagyon sokat segíthetnek a filmek" Amikor Chilére és a filmre gondolunk, először talán Jack Lemmon aggódó ballonkabátos kisembere jut az eszünkbe, amint a fiát keresi Pinochet hatalomra jutása után Santiagóban az Eltűntnek nyilvánítva című amerikai filmben. Döbbenetes "koncentrációs stadionok", erőszak, vér, földrengés. A nagy mozi barátok előtt még felidéződhet a nemrég elhunyt, emigráns, chilei Helvio Soto francia-bolgár koprodukciója, a Santiago felett esik az eső brutális jelenetével, melyben szitává lövik Allende elnököt, vagy a brazil Héctor Babenco amerikai filmje, A Pókasszony csókja, melyben nincs ugyan konkrét utalás a helyszínre, de a latin-amerikai börtön, a megfélemlítettség és a fojtogató fenyegetettség légköréről az ember legelőször Chilére asszociál.

De ki tudna felidézni chilei chilei filmet? Pedig Miguel Littinről, Raúl Ruizról biztos sokan hallottak már. (Az 1973-as Pinochet-puccs óta Párizsban élő Ruiz méltatlanul kevéssé ismert nálunk, pedig a filmvilág Godard óta a legérdekesebb kísérletezőnek tartja.) És az Örökmozgó közönsége előtt nem csenghet idegenül az első számú chilei rendezőként számon tartott Silvio Caiozzi neve sem, hiszen 1997-ben a Filmek az Andok országaiból sorozatunkban egyenesen a rendezőtől kaptuk meg emblematikusnak számító filmje a Hold a tükörben (La luna en el espejo, 1990) egy kópiáját.

De vajon mennyi időnek kell eltelnie, hogy a világ ne úgy tekintsen Chilére, mint a diktatúra szimbólumára? Ebben nagyon sokat segíthetnek a filmek, különösen, amelyek a mai chilei problémákra irányítják a figyelmet. Pár évvel ezelőtt valamelyik magyar tévécsatorna is vetítette Gustavo Graef-Marino kiugró sikert aratott Johnny 100 kilója (Johnny cien pesos, 1993) című filmjét, mely némi tarantinós áthallással meséli el négy santiagói srác bankrablását. Friss, dinamikus elbeszélés módot alkalmaz Andrés Wood a vidám-szomorú Focitörténetekben és Cristian Gálaz az Öntsék ki a szívüket, kedves hallgatóim!-ban, mely nyilván nem utolsó sorban a szexuális tabudöntögetésnek is köszönhette kirobbanó sikerét. (Chilében 30-40 ezer néző között van a hazai filmek átlag nézőszáma, az Öntsék ki a szívüket… két hónap alatt félmillióan látták!) De érdekes az a szemléletváltás is, melyet Caiozzi új filmje mutat. Míg a Holdfény a tükörben társadalmi dimenzióba helyezte a családon belüli generációs konfliktusokat, Az Ábalos-villa titka individuális szintre szűkíti a zárt térben játszódó pszichodrámát. A Gringuito és az Őrült vágy a multikulturalitás problémáit feszegetik. 1992-től 1997-ig évi két filmet forgattak Chilében, 1998-tól ez a szám 10-re emelkedett. A chilei film él! És meg akarja mutatni magát a világnak, hogy Sting egykori dalát parafrazáljuk: Danzan juntas...