Egy Makulátlan Elme Örök Ragyogása

Apropó, emlékezet, a film véletlenül pont erről szól. Charlie Kaufman egy olyan író, aki az agyban történő dolgokra specializálódott, és a Being John Malkovich c. film viszonylagos sikere után úgy tűnt, kifizetődő ez a szenvedélye. A John Malkovich Menet teljes egészében az ismert színész agyában játszódott, és bár nem volt egy igazi pihentető-szórakoztató hétvégi mulatság végignézni, az új és eredeti gondolat megtette a hatását, és így sokan megnézték-szerették annak idején.

Ezután jött a Human Nature (Libidó-Vissza Az Ösztönökhöz) c. Kaufman-remekmű, ami majdnem nézhetetlenül idegesítő volt, és ami egy borzasztó elröppent történettel rendelkezett. De Kaufman ezután sem adta fel, az Adaptáció. című következő könyvében már a saját agyában turkált "főműsoridőben", ami viszont annyira már nem jött be a nézőknek (a film az USA-ban éppenhogy behozta az árát). Ezek után már csak az Egy Veszedelmes Elme Vallomásai-n kellett keresztül vágnunk magunkat (ami nem volt könnyű, mellesleg meg is bukott a film), hogy most ismét egy agyturkász-akció közepében találjuk magunkat, a Charlie Kaufman-bolygón.

Az ennél a filmnél a legfurább, hogy utólag átgondolva, illetve valaki másnak elmesélve sokkal érdekesebbnek és izgalmasabbnak tűnik, mint előtte, a moziban ülve, bár ebben biztosan közrejátszik az is, hogy ez sem egy könnyed (Kaufman-)film, illetve ezt sem egyszerű végignézni. Persze tudjuk jól, hogy ez a tulajdonság a legjobb művészfilmek sajátja is, vagyis alapvető, hogy egy igazán jó film befogadásához energiára van szükség, de ez valahogy mégis más, itt nemcsak erről van szó. Itt már a történet is annyira "nehéz" és szerteágazó, mint egy Kafka-novella, és ehhez még hozzájön a képi világ, ami pedig ugyancsak elrugaszkodott, és bár szép a fényképezés, mégiscsak az az érzésünk, mintha a filmidőnk nagy részét nem ezen a Földön töltenénk.

A történet szépen összefoglalható 25 szóban, vagy kicsit többen: Clementine (Kate Winslet) és Joel (Jim Carrey) szerelmesek egymásba, de egyik nap Clementine már fel sem ismeri Joelt. Kiderül, hogy egy újfajta technika segítségével a lány kitörölte az emlékezetéből Joelt, illetve a vele töltött percek emlékét, vagyis kitöröltette az agyából ezt a szerelmet, úgy, ahogy van. Joel felháborodik, és bár ő nem annyira impulzív személyiség, mint (volt) barátnője, ő is elmegy Mr. Mierzwiakhoz, az eljárás feltalálójához, és kéri ugyanezt a szolgáltatást, csak ő fordítva, ő Clementine emlékével akar leszámolni. Aztán az eljárás közben Joel rájön, hogy mégis annyira szereti Clementine-t, hogy nem akarja elveszteni az emlékét, ezért megpróbálja elrejteni a lányt emlékei rejtett zugaiba.

Ha valami, hát akkor ez tényleg egy jól hangzó, érdekes, romantikus történet, legalábbis így, leírva. A gond az, hogy ez a sztori hajlamos az elröppenésre, vagyis kb. a film közepére, amikor Joel elkezdi az agya különböző helyeire rejtegetni Clementine-t, mi már teljesen elveszítjük a fonalat, mivel addig sem volt éppen kiegyensúlyozottan lineáris a cselekmény, de akkor, ha lehet, még jobban megkavarodnak a dolgok.

Miközben Joel agyát éppen a saját otthonában és ágyában mossák át, Joel belülről igyekszik ellenállni ennek a kitörlési akciónak, és a gyerekkori emlékei közé rejti Clementine-t. Ezután felváltva láthatunk több helyszínt és világot: egyrészt az agymosás "külsőseit", Patrick-ot és Stant (Elijah Wood és Mark Ruffalo), illetve Mary-t (Kirsten Dunst), ahogy az ágyban fekvő Joel-en ugrálnak, és betépve buliznak az agymosás-procedúra közben, másrészt Joel Clementine-nal kapcsolatos emlékeit, ki tudja milyen időrendben, plusz még Joel gyerekkori emlékeit, amikben Jim Carrey gyerekméretűként jelenik meg, de a felnőtt arcával, ahogy éppen az asztal alatt bujkál, vagy nem éri fel a hűtő ajtaját.

Bárki lefáradna ettől a sokféle "világtól", ami szerepel ebben a filmben, a kérdés csak az, hogy megéri-e az energia-befektetést, kapunk-e cserébe valami igazán jót. Igen, jót kapunk, de szerintünk kissé nagy áron, mert miután folyamatosan a nézhetőség/követhetőség határain táncolunk, az ebből kihámozható szerelmi történet már nem tűnik olyan nagy dobásnak. Az van, hogy ez egy erősen intellektuális film, és minden ezeken a kereten belül játszódik, a már megszokott Kaufman-stílusban, ami néha eredeti, néha meg inkább fárasztó.

Ebben a közegben még a színészi játékok is másképp értékelődnek, a jobb apró megmozdulásokra emlékszünk inkább, mintsem az egész alakításokra. Jim Carrey úgy tűnik, mintha egész film alatt nem mozdítaná az arcizmát sem, vagyis annyira visszafogottan játszik, mintha jelen sem volna, az ő alakítását speciel nem tartjuk jónak. Mellette Kate Winslet már sokkal jobb, és nemcsak azért, mert szerepe szerint egy élénk személyiség, hanem azért is, mert ő tudott egynél több arcot mutatni a film során.

Rajtuk kívül van még néhány mellékszereplőnk (és ezzel ki is fújt a kamaradarab szereposztása), akik egyébként mind jók, a saját kereteiken belül. Kirsten Dunst egy érzékeny kiscsaj, akinek köszönhető a film szinte egyetlen egy humora is, Elijah Wood felszabadultan mozog nem-hobbitként, a gátlástalan szerelmes srác szerepében, Mark Ruffalo pedig ismét bebizonyítja, mennyire tehetséges, hiszen az agymosó Stan kicsi szerepéből is rengeteget tudott kihozni. A film egyetlen "felnőtt" szereplője Tom Wilkinson (A Hálószobában, Szerelmes Shakespeare, Alul Semmi), aki mindig meggyőző, most is, Mr. Mierzwiak szerepében.

Charlie Kaufman általában két rendezővel szokott együtt dolgozni, vagyis eddig őket váltogatta (az egyik George Clooney-rendezést kivéve, Az Egy Veszedelmes Elme Vallomásait), név szerint Spike Jonez-t és Michael Gondry-t. Ők ketten videóklip-rendezők, vagyis eddig fejenként több sikeres klipet jegyeztek már, filmekből viszont annál kevesebbet, rendes játékfilmből éppenséggel csak a Kaufman-darabokat. Ez persze még nem jelent semmit, hiszen egy tehetséges kliprendező remek filmekre lehet képes, esetünkben viszont mégiscsak érdekes, mivel ezt a bonyolult forgatókönyvet Gondry nem tudta rendesen összefogni. Érzésünk szerint kifolyt a keze közül az "anyag", és emiatt lehet utólag az érzésünk, mintha több kisebb filmből (vagy esetleg klipből?) álló filmet láttunk volna, aminek vannak ugyan érdekes részletei, jelenetei és vizuális megoldásai, de ezzel együtt a film nézése közben, és utána is össze kell szednünk magunkat, hogy össze tudjuk rakni, mit is láttunk pontosan. Persze hívei vagyunk a nézői elmék aktivizálásának (ha már úgyis az "agyas" filmek földjén járunk), de az ember néha szívesebben nézne meg egy jól elkészített, "pöpec" filmet, mintsem alávetné magát a Kaufman-Gondry páros legújabb szellemi tréningjének.

Van egyébként jó oldala is a film túlzott összetettségének és elröppentségének, legalábbis ami az anyagi oldalát jelenti, mivel sokan vannak vele úgy, hogy többször is meg kell nézniük a filmet ahhoz, hogy megértsék, ez pedig egy kis költségvetésű (20 millió dollárból készült) művészfilm esetében az egyik legjobb taktika. Persze ehhez kell az, hogy alapjáraton érdekes legyen a film, azt pedig alapjáraton megerősíthetjük, hogy így van.