Ha Igaz Volna

Számos olyan film van, amelyben szellemek szerepelnek, ám amekkora előnyt jelent, hogy szellemeink vannak, akkora hátrányt képez a tény, hogy valakinek ezért meg kellett halnia. Tékában mászkálva az ember gyakran bukkan olyan vígjáték-történetre (a kazi-tokokon), hogy van 7 ember, akik úgy jönnek össze, hogy épp a mennybe készülnek, mert tömeg-szerencsétlenséget szenvedtek egy buszon, stb... Szóval akármilyen fantáziadús, érdekfeszítő, amit szellemként művelnek egy ilyen filmben, az ember nem tud elvonatkoztatni a ténytől, hogy mondjuk az illető bombázó csaj meghalt. Hiába ábrándozik arról bármely forgatókönyvíró, hogy egy olyan mondattal, mint "a szellemek is csak emberek" az egész tragikumát el lehet hessegetni, ez a gyakorlatban nem tűnik működőképesnek.

A Ghost nagyszerűsége éppen abban rejlik, hogy a tragédiát meg sem próbálja elviccelni, no meg abban, hogy nagyon jól meg van írva, és ő volt az első, illetve az úttörő ezen a szellem-fronton. A tragikum abszolút komoly motívum a Hatodik Érzékben is, és emiatt működik is rendesen a film. Ezzel szemben a borzasztó magyar címet kapott Farkangyal (Switch), amelyben Ellen Barkin egy férfit alakít, aki újjászületett, hiába akar végig humoros vígjáték lenni, és hiába tartozik a tartalmasabb filmek közé, végül el van rontva - naná, hiszen a totálban van 1 hullánk, és az nem más, mint maga a főszereplőnő. Ugyanez a történet egy régebbi amerikai vígjátékban, a Goodbye Charlie-ban még vicces, amikor Tony Curtis haverja meghal, és egy bombázó szőke nő (Debbie Reynolds) alakjában születik újra, bár ez a film sem ad valami megnyugtató befejezést, de ez még a hatvanas évek, amikor másfajta vígjátékok készültek.

Visszatérve filmünkhöz, valamikor az elején van egy mozzanat, amikor kezd leesni, hogy a szellem lány (Reese Witherspoon) nem is halt meg, hanem csak kómában van, és emiatt nem győzzük dicsérni a film forgatókönyvíróinak eszét, hogy ezt a remek jogi kiskaput felfedezték, amely lehetővé teszi a kedves, bájos, romantikus vígjátékok készítését - kísértetekkel. Ezért a megoldásért a film igazi elismerést érdemel, és ami minket illet, ezt már meg is kapta.

Ezzel együtt nem mondhatnánk, hogy egy tökéletesen sikerült filmmel, illetve egy tökéletesen megírt forgatókönyvvel volna dolgunk, bár a tény, hogy nincs elrontva, és abszolút használható, már önmagában is jó hír.

Amikor a film elkezdődik, Spielberg stúdiójának, a Dreamworks-nek a felhős-pecázós szignáljával, az emberben egyfajta várakozás ébred egy jó kis kísértetes sztori iránt. Azt szeretnénk, ha egy jófajta, karácsony környéki romantikus sztori érintene meg minket, legalább annyira, hogy végül a moziból kellemes érzésekkel távozzunk. Nem lövünk le semmiféle poént, ha már most eláruljuk, hogy mindez összejön, vagyis a mérleg pozitív. Mégis, van pár olyan mozzanat, jelenet a filmben, amik azt az érzést keltik az emberben, hogy a film sokkal jobb is lehetett volna. Nem arról van szó, hogy konkrétan elrontottak volna jeleneteket az alkotók, csak időnként mintha egy másik, viszonylag hétköznapi filmbe tévedtünk volna át, amely nem rendelkezik e speckó sztorihoz illő kvalitással. Időnként a fim veszít "mélységéből", mintha nem is kísértetes film lenne, hanem csak valami mezei romcsi (romantikus) vígjáték - akarna lenni. Ezzel kapcsolatban azonban az a véleményünk, hogy minden jó, ha jó a vége, és ha belegondolunk, a film története egészen jól van kitalálva, megszerkesztve, összerakva (bár ha valaki akarja, könnyen ki tudja találni a fordulatokat), és tulajdonképpen minden részlet a helyén van.

A film nem a rosszul megírt filmek tüneteit produkálja, hanem sokkal inkább a túlgondolt forgatókönyvekét. Egy ilyen nagy produkciónál jelenetek jönnek, jelenetek mennek, és mindent alaposan megrágnak, akár még a megcélzott közönségre gyakorlandó hatás szempontjából is, úgyhogy az ilyen film-előhívási folyamat végén általában a legfinomabb rezdülések azok, melyek megfakulnak, vagy végképp eltűnnek. Van például egy jelenet, amelyben a srác (Mark Ruffalo) egy okkult (kvázi szellemes) könyvesboltba igyekszik, mert a csaj már hatással volt rá, és Screaming J. Hawkins remek számát, az I've Put The Spell On You-t hallhatjuk ezalatt. Ha a szám szövegét vesszük, értjük, hogy miért választották ehhez a jelenethez, ha azonban csak (az amúgy remek) zenét, akkor az az érzésünk, hogy melléfogtak. Az amerikai filmes hagyományhoz méltóan, a szavak stimmelnek (mintha a számok feladata a szókimondás lenne), ám a zene annál kevésbé. A forma ki van találva, de a tartalom kevésbé. Ráadásul e szám alapján még az is felmerül, hogy a lánynak ekkora a forgatókönyv szerint már sokkal nagyobb hatást kellett volna tennie a srácra, már rendesen meg kellett volna igéznie őt.

Hogy miről árulkodnak ezek a nüansznyi "hibák"? Semmi különösről, csak mintha a vígjátéki elemeket megpróbálták volna túlerőltetni a romantikus elemek rovására. Ez még nem a világ vége, és a film szerkezete még abszolút rendben van, csak úgy érzi az ember, hogy sokkal több sztori volt ebben a történetben, mint amennyit végül megkaptunk. Ugyanezt persze némi eufémizmussal élve akár úgy is megfogalmazhatjuk, hogy jó film, mert még a moziból távozva is ott mozog az ember fejében.

Akárhogyan is, a film dicséretet érdemel, amiért feltalálta a kómát, és ezzel roppant ügyesen megoldotta a kísértetes vígjátékok problematikáját. Az is abszolút jó pont, hogy a film gyakorlatilag pont olyan élményt ad, mint amire a néző számít, szóval végül hiába érezzük úgy, hogy több is lehetett volna benne, mind időben, mind tartalomban, végül is azt kell mondanunk, hogy ez egy eredendően kellemes film.