Utáljuk a horror filmeket, de éredekel minket a rejtély. Rejtélyes például, hogy amikor az ember 18 éves, mennyi mindent kipróbál. Általában úgy lehet gondolni erre a pár évre, 18 körül, mint amikor a legtöbb jó dolog történik velünk. Pedig talán csak azért van így, mert ha ezerszer annyi dolgot "próbálsz ki", ezerszer annyi lesz közte a jó. És az is igaz, hogy az összes merész lépés hátterében az a tudat lebeg, hogy "úgyis túlélem". Kívülről nézve, nem az hogy józan fejjel, de kicsit hűvösebb tekintettel felmérve a dolgokat, látszik, hogy ez a túlélés nem is annyira garantált. Sőt, hűvösebben nézve, a 18-körüli emberek, az un, fiatalok a népességnek azt a rétegét alkotják, akiket úgy hívnak, hogy "a free jack-ek" (szabad prédák).
Az ipar, és például a szórakoztató ipar, a show-biznisz (pozitív), de ugyanígy az alvilág sötét erői (negatív), vagy a kábítószerek (-), vagy a tehetség-kutató versenyek(?), vagy a jobbnál jobb csajok (+), vagy az aranyosabbnál aranyosabb srácok(+), vagy a rosszabbnál rosszabb döntések (-), egyformán vadásznak a free jack-ekre. Hiszen ebben a korban hiába tudod, hogy nem jó, amit csinálsz, úgyis megteszed, gondolva, hogy úgyis túléled, meg hogy legalább történik valami.
Pontosan ezen alapul a Tudom, mit tettél tavaly nyáron,
és a mostani Még mindig
tudom... is.
Tudod, hogy a film után valami színes ital mellett a többiekkel
együtt fogod lehúzni, hogy milyen béna kis horror-film volt, de szeretnél
már ott lenni azon a helyen, és belekortyolni abba az italba.
A film alkotói nem tinédzserek, és hajszálpontosan ki tudják számítani a viselkedésedet,
a szocio- és pszichológia összes eszközével, meg minden, és direkt olyanra
csinálták meg a filmet, hogy te megvedd a jegyet.
Őket idáig érdekli a dolog. Mégis, jól teszed, ha megnézed ezt
a filmet, hiszen ezt garantáltan túléled, és esetleg, tanulva az esetből,
hogy milyen az, amikor az ösztöneid ellenére megteszel valamit, az élet
marhasok csábító csapdájával szemben némi immunitást szerezhetsz.
A filmet
nagyon kevesen élik túl
a film szereplői közül. Ugyanakkor nagyon jók a színészek, különösen a csajok,
Brandy, és Jennifer Love Hewitt tökéletesek. És a film egyik első
zenéje az Eden című szám, a Hooverphonic -tól szintén nagyon jó.
A
film láthatóan direkt a fiatal lányok rétegének van kitalálva, de ez nem
azt jelenti, hogy kímélik a néző idegeit.
Azért lány-film, mert az első lépést, hogy "Nem nézzük meg a Still know
what you did-et?" a lányok teszik meg.
A film alatt a fiúk is ugyanúgy halálra rémülnek, bezuhannak a széksorok közé, meg minden, utána persze azt mondják, hogy kevés volt, de érdemes közben megnézni az arcukat (mármint ha jut rá idő).
A film írói nem bonyolították túl a dolgot, egy az egyben kölcsönvették a legklasszikusabb horror-film kampókezűjét, John Carpenter filmjéből, amit (sznobságból) szokás komoly filmként emlegetni. Egyszerűen egy régi horror, de félelmetes, viszont az még kábé 19 és 45 közötti rétegnek volt kitalálva, ez pedig "csak neked szól", 18 és 24 között (becslésünk szerint). (Szóval olyan lányoknak, és fiúknak, akik nagyon szerelmes stílusban járnak együtt).
Mi azt mondjuk, jó szórakozást, de gondolj utána arra, hogy az, hogy megnézted, azt jelenti, hogy életed free-jack korszakát éled, és hogy ezt (az életben) nagyon sokan kihasználhatják, mert rád van írva, nyilvánvaló, hogy az vagy, free-jack. Ja, és gondolj arra is, hogy nem igaz, hogy bármilyen rossz döntést simán túl lehet élni.
PS: A film második része nem jöhetett volna létre, ha Jennifer Love Hewitt alapos munkát végez az első részben. Most, hogy láttuk a másodikat, valami azt súgja nekünk, hogy lesz harmadik rész is, de azt majd a következő év következő free-jack generációja...
