Marvin szobája

Erről a filmről élből nem tudunk meg sokat, annyit talán, hogy nagy nevek szerepelnek benne (Robert De Niro, Meryl Streep, Diane Keaton és a DiCaprio-kölyök), szóval a reklám sem tud sok mindennel kecsegtetni, és utólag ezt a film igazolja is. Hogy ki is az a Marvin? Nem az egyik főszereplő, tévedés lenne ezt gondolni, Marvin egy magatehetetlen idős bácsi, aki húsz éve fekszik egy ágyban félig öntudatlanul, és a két főhősnő papája egyben, az egyik nővér az ő gondozására tette fel az életét, és most ő is halálos beteg, a másik (Meryl Streep) pedig faképnél hagyta őket húsz évvel ezelőtt, és most megjelenik két gyerekével egyetemben, hátha meg tudná menteni a nővérét. Az orosz klasszikusok ehhez a sztorihoz képest könnyed élethelyzeteket vázoltak fel. Hasonló súllyal hömpölyög a filmben a cselekmény, lassan, szívszorítóan és meglehetősen bugyután. Lee (M. Streep) idősebb fia erős identitás-problémákkal küzd, a film elején még felgyújtja a családi házat, a film végén viszont a nagynénjével és Marvinnal való találkozás előhozza belőle is a gyengédebb érzelmeket.

Olyan gyors lezárást kapott a film, hogy a nézők még pár percig bizonytalanul nézik a stáblistát, hátha előbukkan valami filmszerű befejezés.

Mostanában sorra születnek az amerikai filmstúdiókban az ún. "érzelmes" filmek, szerintem ezek is lehetnek nagyon profik, és lehet ezeket is külön értékelni, de a Marvin's Room sajnos nem tartozik ezek közé. Nincs figyelembe vehető cselekménye, a színészek szenvednek a szerepeikben (kivéve talán Diane Keaton, rajta a "megfelelni a kihívásnak"- érzet tükröződik), unalmas és kifejezetten érzelgős film került a helyi mozikba, bízom a nézők empátiájában, hogy nem fognak felállni idő előtt a székükből.

A csók

Kellemes és érdekes szitunak kínálkozik, hogy Holly Hunter és Danny DeVito nagynehezen egymásra találnak a nagy magányban. Vajon hogyan oldják meg ezt? Eddig leginkább a Krumplirózsa (Frankie and Johnny) c. Al Pacino-s, Michelle Pheiffer-es (remek) filmben sikerült mélyen megismerni, hogy milyen nehéz két embernek összejönnie, még ha vonzónak is találják egymást, hiszen az egész életük ott van a nyakukban, amit nem dobhatnak ki csak úgy. És ilyenkor jön a szenvedés, ami jól végződik. A csók tényleg jónak ígérkezik, de az az igazság, hogy nem tud sokat.

Valójában uncsi, elnyújtott, és nemcsak, hogy nincs megoldása neki, de az is légbőlkapott. Tele van jazz-el, és ha megnézed egyetlen egy (indirekt) pozitív tanulságot szűrhetsz le, azt, hogy a házasság nem az igazi gyerek nélkül, és ha egy házaspárnak szándékosan nincs gyermeke, az nem okos döntés, hanem szomorú. (Ilyen volt Holly Hunter házassága). De mindegy is, az egész film eléggé felejtő.

A velencei kurtizán

Ez a film sem komoly dobás, de ismerünk olyanokat, akiknek bejött, és legalább úgy néz ki, mint egy rendes film. Kosztümös, és van benne minden, amit az ilyen filmek palettájukon kínálnak. (Halál, antifeminizmus, kínzás, háború, kényelmetlen ruhadarabok). Érdekes, hogy amit nálunk történelmi filmeknek hívnak, azt a tengeren túl kosztümösnek becézik. Ha ezt a filmet megnézed, megérted, hogy miért. Látjuk Jeroen Krabbé-t, aki a Szökevényben a rosszfej dokit játszotta 93-ban, fura kosztümöt visel, de mégiscsak őt látjuk, és nem valakit az 1500-as évekből. Az egyik srác almát kajál egy ágyon fekve, és közben beszél, ekkor már a kosztümöt is elfelejtjük, egy amerikai fejet látunk, talán egy tévé-sorozatban, ez minden. A főszereplő nőnek határozottan idegesítő az arca, Catherine McCormack, a Rettenthetetlenben láttuk korábban. Rufus Sewell-t azonban jó újra látni a Dark city után, ő a férfi főszereplő (Marco Venier).

A film gyakorlatilag arról szól, hogy 1500 körül a nők totál súlyos kötögetés, hímzés jellegű életet éltek, ezen felül még egy posztjuk volt, a férjeik ágyasaként, ezzel szemben a kurtizánok könyvtárba járhattak, meg egy csomó olyan helyre, ahova a nők nem. Egy a bökkenő, hogy idősebb korukban a város nyomornegyedében végezték. Főhősnőnk egy szép napon szomorú lesz, mert a férfi, aki tetszik neki, összeházasodik, és nem vele. Ekkor bejön a szobájába az anyja, és ad neki egy ötletet arra, hogy hogyan kaphatja meg mégis az áhított férfiút. "Lehetsz például kurtizán". Aztán hozzáteszi, hogy korábban ő is az volt, ami mondjuk nem passzol össze a nyomornegyed-es sztorival, de a lány már benne is van. Ja, az anyucinak még egyet kellett hozzátennie, "apád már úgyis elitta a hozományod" (vagyis a férjhezmenésről amúgy tegyen le). Tulajdonképpen egy fura karrier-történetről van szó, a film bemutatja, mit érhetett el egy nő, annak idején, mint kurtizán, mit kaphatott cserébe azért, hogy lemondott a biztonságos életről. Na és azért, hogy mindenféle ronda férfiakkal volt együtt. Maga a történet megható, és az eredeti regényt (Margaret Rosenthal írta, egy őszinte kurtizán címmel) talán érdemes is lehet elolvasni. Szóval van a filmben tartalom, de amit látsz, mégsem egy nagy dobás. Jobban tetszene egy olyan film, amiben időutazással a jelenből odamenne egy riporter, kamerákkal, hogy megnézze, hogyan éltek akkoriban az emberek, na és a nők, és a "harmadik nem", a kurtizánok.