A Nap-Nap-tól a Sziget-Szigetig 4/2

Mindenki óriási fantáziát látott a zenei- és művészeti össz-fesztivál találmányában, Tódor gondolatai életre keltek, persze, nem az utópisztikus non-profit szférában és módon, de mégis nehéz volt nem úgy látni a hatalmas komplexumot, mint azoknak a vízióknak a megvalósulását, amiket Tódor és barátai a Pálvölgyi katlanban előadtak - szóbeli üzleti tervként, hogy és akkor majd jönnek a szponzorok, és lesz elég pénz bőven a fellépőkkel, technikával kapcsolatos kiadásokra ugyanúgy, mint minden másra. A Sziget grandiózus megvalósulását látva mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a Nap-Nap Fesztivál utópiát hajszolt a belépőjegy-mentességgel, mert ahogy bejött a képbe a belépőjegy, az, ami Tódoréknak egy lehetetlenül nagy vállalkozás csodálatos, a nehézségek ellenére sikerült megvalósítása volt, az a Szigetnek evidencia volt.

Ami a Tódor-féle non-profit, belépti díj nélküli verzió maximuma volt, az a Sziget belépőszintű minimuma lett - fejlődés terén. A csodálatos NapNap fesztivál, minden idők legelőremutatóbb kulturális rendezvénye Magyarországon (egy valódi Woodstock), olyan volt a Szigethez képest, mint egy kockás lapos spirálfüzet egy modern komputerhez képest - a '70-es években. Az adott pillanatban fej-fej mellett vannak, és a spirálfüzet még szimpibb is, de a jövő perspektívája a komputeré, abban van a fejlődés lehetősége - ez a kapitalizmus -, és hamarosan senkinek eszébe sem jut majd, hogy spirálfüzetét a hóna alá csapja, felüsse vagy bármit csináljon vele.

A nyitott össz-kulturális fesztiválban (ahol a nyitott most már csak az open-air-t jelenti, bár a NapNap estében is hamarosan megtelt volna a katlan, és jegyeket kellett volna szedni, szóval minden út Rómába vezet - a Szigetre) rejlő lehetőségek a Sziget alakját öltve robbanásszerű fejlődésnek indultak. Ne feledjük, ez még az internet előtti ős-kor (!!!), és a televízió sem hatolt be az emberek életébe, a legtöbb ember, aki bulizni szokott, tévét csak akkor látott, ha MTV-t nézett. Ennek az a jelentősége, hogy az emberek, fejek tele voltak szabad szellemi vegyértékekkel, és más szellemekkel egy társaságba tömörülve (a party sodrában) őrületes energiák szabadultak fel. Hogy mit is értünk energia felszabaduláson, nem árt megvilágítani.

Ma, ha ezt olvasnánk, egyből egy zenei csatorna felvételei jelennének meg lelki szemeink előtt, ahol csomó durva szertől spannolt fiatal táncol egy arénában (a betépett szót továbbra is fenntartjuk az egyetlen és igaz fűnek - amely azért számos módon káros lehet az életedre, egészségedre - nézz utána). Nem, egyáltalán nem erről van szó. A szellemi energiakitörések, amikről beszélünk, legesleginkább a szimpátia formáját öltik, amelynek a beszélgetés és a szexuális érdeklődés a megvalósulásai. Egy NapNap Fesztiválon, vagy Szigeten őrületes energiák szabadultak fel "pusztán" abból, hogy emberek összegyűltek, és egymás társaságában oldódtak fel. Az emberek tudtak egymással beszélgetni, mindenki egy-egy külön felderítetlen földrészként tekintett a másikra, és élvezettel ismerkedett meg vele és az ő világával, gondolataival, amely élvezet fő energiaforrása a szimpátia - vagy ahogy Thomas Mann használja e szót: az egyetemes rokonszenv. A '70-es évek filmjeiből tudjuk, tapasztaltuk, hogy azok a a betépett beszélgetések leginkább az ott-és-akkor-oknak szóltak, és nem kifejezetten nyomtatásba, könyv alakba kívánkozó gondolat-folyamok voltak (legalábbis nem feltétlenül és nem minden egyes esetben).

Ugyanez áll a '90-es évek Nap-Nap és Sziget konverzációira is - természetesen. Fejek összetalálkoztak, ismerősen vagy ismeretlenül, és lazán tudtak és akartak egymással szót váltani, kommunikálni, és ez nem fáradságot okozott, hanem élvezetet. Tudtak egymással beszélgetni, mert nem az volt a közös senkiben, ami a fejében volt, hanem az, ami iránt érdeklődött. Képletesen szólva, nem az volt, hogy mindenkinek ugyanaz a piros szín volt a fejében, hanem az, hogy mindenki be volt indulva a piros színre, abban az irányba utazott - miközben a fejében ezer szín kavalkádja tobzódott. A Televízió nagy behatolása után (penetráció) a helyzet már egészen más, ugyanezzel a képlettel: mindenki fejében gyakorlatilag ugyanaz az egy szín van, és beindulva senki sincs semmire, mindenki csak teszi egyik lábát a másik után - ezt nevezik ma utazásnak :(

A televízióval az a gond (egyebek közt), hogy úgy valósít meg kommunikációt egy közösség tagjai között, hogy mindenki kommunikál "a közösséggel" - de senki sem egy másik személlyel. A kommunikációk lezajlanak, de anélkül, hogy egyetlen ember kommunikált volna egy másikkal. Ez olyan, mint a tömött libák esete - úgy van szétpukkadásig teletömve étellel, hogy közben egyetlen perc vacsoraélménye sem volt. Nem vacsorázott, nem is evett semmit, csak egy csövön küldték le a gyomrába, s így mindaz, ami számára érdekes lehet az étellel kapcsolatban, már megtörtént, és többé már nincs indíttatása, hogy megtörténjen (hogy egyen még egy falatot). Ezt nevezzük központi táplálásnak.

A személyes dimenzió elhalványul, majd kihal, a személy-személy közötti kommunikációk elhalnak, és hiányuk nem jelentkezik hiányként, mert a központ teletömi a fejét mindenkinek azzal, hogy mi van a másik személy fejében, így senki még csak nem is kíváncsi egy másik személlyel való kommunikációra. Így nem jön létre szimpátia - csupán külsődleges tulajdonságok alapján - mint öltözködés, fan-club passzok, tetkók, a pillanat szintjén népszerű dolgok támogatása (bevállalás, drogok, őrültségek terén) - és egyik ember a másik világát nem bonthatja fel, nem ismerheti fel, talán még azután sem, hogy x évet együtt élt vele, sőt, talán még a saját világát sem ismerheti meg, bontakoztathatja ki ilyen módon. A televízió garantáltan annak az eszköze, hogy csomó érdekes, különleges személyből egy szürke tömeget, masszát gyúrjanak, a massza egyik tagja pedig aligha fog érdeklődni a massza n+1-ik tagja iránt, hisz alig van különbség.

A világ a tv behatolás utáni korban (2000-es évek elejétől) úgy néz ki, hogy miközben a nagy és érzékeny művészek, mint Sarah Polley arra törekszenek, hogy "UNIQUE"-ok legyenek, a tömeggé vált társadalmak szürke pontocskái elemi szinten vannak blokkolva kommunikációikban (melyek a kikristályosodás, az ismerd meg önmagad folyamat mentén előre vihetnék őket), és közben senki sem saját élményeket szerez, hanem inkább olyanokat, amiket mindenki- előrecsomagolt élményeket a központi adó tenyeréből.

A NapNap, majd a Sziget első éveinek idejében a szabad levegő, a társaság, az alkohol, az ünnep ereje (mint a Faust első részében a húsvéti ünnepségen) a tavasz vérpezsdítő, vérforraló erejével bír, és mindent és mindenkit beindít - mert az emberek fejében rengeteg különböző világrendszer vibrál - és nem ugyanaz az egy vagy kettő -, és ezért van miért ismerkedniük egymás tartalmával, egymás világával, egymással.

Ez az ősi gyülekezésre ösztönző (mellesleg dionüsszoszi) erő ezerrel tudott hatni mindenkire, aki élt és mozgott, Budapest pedig szó szerint beindult ettől, mint egy ottfelejtett torta, amit végül megszálltak a hangyák. A Szigetnek kezdetben nem is volt más dolga, minthogy Eddie Murphy nyomán megrázza a pofonfa helyett a gyülekezési ösztön fáját, és jól alá álljon.



folyt:

cspv.hu/08/08/nap_nap_sziget03/