microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: kult -> művészet, pop, vizuális kultúra, kultúr-stratégia

2009-09-06

A zombik is emberek szeretnének lenni

PR-Evolution performance a Toldi moziban


A művészetben is van egyfajta szórás, a megismerés humán "gépezete" is rendelkezik tehetetlenséggel, és sokszor csak úgy a tovább-haladás kedvéért jönnek létre dolgok. Ez azonban nem hiányosság, hanem a felfedezés dadogó, tapogatózó szó-keresése. A PR-Evolution tánc-kommandója azonban nemcsak, hogy nem tapogatózás, nemcsak, hogy egy érett előadás-mű, de olyan szintű rendezettséget mutat, amire csak a legtökéletesebb művek képesek - bármely műfajban.

az alábbi cikk csupán 1 db interpretációja az előadásnak, 1 db néző impressziója alapján - a lehetséges milliárdból. e cikkel nem semmiképp sem szeretnénk beszűkíteni az értelmezési lehetőségeket, sőt, mindenikit emlékeztetni szeretnénk a saját szabdságára, amellyel önmaga értelmezheti e briliáns darabot (a szerk megjegyszése)



A helyszín a Toldi mozi aulája, egy nagyon laza és oldott kávézó-tér, egy kulturális agóra, ahol alacsony puffokon, rugózó ülőgömbökön elnyúlva lazulnak a fejek a barátságos félhomályban. Ebbe a térbe tör be a PR-Evolution kis csoportja, mégpedig azzal az eltökélt szándékkal, hogy előadásukba a közönséget is bevonják. A legbriliánsabb elme, a leglogikusabb úton sem tudna tökéletesebb történetet kitalálni erre a szituációra, mint azt, hogy zombik tántorognak be a helyre.

Zombik, akik leginkább a Krisztus Utolsó Megkísértésében látott Lazarus-ra emlékeztetnek (Lázár) - feltámadása után. A fehér testhez tapadó ruha így nem holmi "semleges" kosztümként, hanem a legtökéletesebben megfogalmazott jelmezként jelenik meg a darabban. A smink és a haj is, bár mindkettő olyan, mint amilyet bármely kreatív csoport bevet, ha egyszerű eszközökkel akar operálni, egyszerűen tökéletesek. Hámló, leváló, hamuszerű, földdel keveredő bőrfelszín, fehér, illetve fehéres (temperával átitatott??), tömött haj - abszolúte nem evilági, illetve abszolúte benne van a bomlás, és mint ilyen, taszító.




A szereplők (karakterek) taszító volta miatt keveredésük a közönséggel önmagában elemi konfliktus. A zombik nem letámadják a közönséget, sokkal inkább akkor és ott élednek (ez az "első tétel"). Ott élednek, ott találják magukat, ott és akkor kezdik el az ismerkedést a környezettel és önmagukkal. Lenyűgöző. A koreográfia. A balettben minden mozdulat hagyományosan és alapjaiban véve is egy dologról szól: a vágyakozásról. Nemtelenségig sematizált, leheletvékony ruharéteg alá bujtatott meztelenségben, törékeny kiszolgáltatottságban vergődnek tragikusan a balett-táncosok - amióta világ világ. Ezt az alapjaiban tragikus beállítást fejlesztették tovább és igazították nemcsak a mai időkhöz, de az aktuális helyzethez is azzal, hogy a táncosok éledő zombikként támadják meg a közönséget. Mozgásukban, minden mozdulatukban ugyanúgy, mint minden finom balett-mozdulatban, a transzcendens vágy lüktet - de ez a vágy immár konkrét, megfogható, átélhető, szomorú és végtelenül szép: élni szeretnének. Élni és vegyülni az emberekkel. Hol máshol adhatnák ezt elő intenzívebben, mint egy trendi szórakozóhely terében? Megfordítva: mi másról szól egy ilyen szórakozóhely fantasztikus belső tere, ha nem arról, hogy emberek csatlakoznak a többiekhez? Emberek csatlakoznak azokhoz, akik already részt vesznek az élet lüktetésében. Lehet tehát, hogy Kun Attiláék nem is egy helyszínre írtak egy darabot, hanem egy darabhoz találták meg a tökéletes helyszínt a Toldi Mozi terében.

A kávéházi beszélgetés morajába mint valami megérzés, úgy kúszik be a pszichedelikus zene - és vele együtt a darab szereplői is. Mozgásuk egyszerre ébredező és felfedező jellegű, most kezdik kitapasztalni, hogyan működik a testük. A tér, amely számunkra homogén, tiszta levegőből áll, számukra, zombik számára hol sűrűbb, hol ritkább, hol nehezebben, hol könnyebben áthatolható közegként jelenik meg, amelyben az áramlás törvényei sokkal inkább érvényesek, mint a szándékon alapuló mozgásé. Egyfajta higanyember-szerű mozgásra kapnak rá, hirtelen impulzusokkal lökik végtagjaikba az anyagot, hogy az aztán magával rántsa egész testüket - és így tovább, így megy tovább a vonaglás.

A zombik behatolnak a térbe, és nagy vehemenciával vetik rá magukat az emberekre. Örülnek. Itt egy megjegyzést abszolút megérdemel, hogy a társulat művészi attitűdje felettébb nyugat-európai: bár zaklatják a nézőket, az italaikat is elveszik, meg a hátukra ugranak - egyáltalán nem terrorizálják őket, hanem csak játszanak, éspedig meglehetősen profin, az ital nem löttyen ki, a néző épségben visszakapja, annak ellenére, hogy a táncos heves mozdulatokat hajtott végre vele. A rámászás sem agresszív, a 46 kilós lány a támadást inkább csak mímeli. Nincs tehát az, hogy a közönség alá van rendelve a művészetnek, ami magasabb rendű (nem úgy, mint az Új Színház kamaratermében az egyik előadáson, ahol egy tüdőbeteg nő vérrel hányta le az első sorban ülőket :)).

A zombik vadul ismerkednek, tapogatóznak, boldogok, hogy mozoghatnak és érzékelni képesek a körülöttük lévő világot. Tombol bennük a gyülekezési ösztön és élvezik, hogy vegyülhetnek. Örömük azonban nem tartós, hiszen az emberek visszahúzódnak, elhatárolódnak tőlük. Így végül a helyen úgy mennek végig, hogy nem tapadnak meg sehol, és a tér túlsó, legtávolabb eső felén gyűlnek össze, mint kávés pohár alján a zac. Új fejezet kezdődik.

Kezdik felfedezni saját magukat, testüket, nemiségüket - ez túlmutat a baletton, illetve, helyesebben a tánc óráját hozzáigazítja a jelenben uralkodó tudathoz - kitágítva a játékteret oda, ahova 100 évvel ezelőtt nem léptek be sem a táncművészek, sem a zeneszerzők. A tény, hogy a kis zombi-falka szexuális marakodásba kezd, gyakorlatilag forradalmi. A szexuális emóciókat nem mímelik, nem valamit eljátszanak - hanem élesben adják elő azt, amiről a jelenet szól. Ez tényleg figyelemreméltó. Nem szerelmet, nem vágyat jelenítenek meg, áttételesen ábrázolva azt - hanem szexuális marakodást egy zombi-hordán belül. Nem valamely történet románc-motívumát "játsszák el" - hanem élesben láthatjuk a testek egymáshoz való vonzódását, és az ebből fakadó harcot.

A koreográfiában feltűnő a kifinomult harcművészeti elemek, illetve a mozgás-logika jelenléte, mintha a hapkido és a krav maga is beszűrődnének - ez persze csak benyomás. Az azonban már egzakt megállapítás lehet, hogy a koreográfia az elemi fizikai és pszichológiai logikán alapul. Van négy darab komponensünk (szereplőnk), nekik vannak bizonyos (egyszerű, elemi) tulajdonságaik, és ezek meghatározzák, hogy mit és hogyan fognak mozogni, viselkedni, kommunikálni. Mint egy jó színdarabban, a motiváció minden pillanatban kristálytiszta, tulajdonságaik és helyzetük explicit módon határozza meg, hogy mit fognak "mozogni" - viselkedni, reagálni. Az embernek óhatatlanul Bódy Gábor Pszichokozmoszok című komputer-animációs filozófiai kisfilmje jut az eszébe - 1976-ból. A következő fázist, a következő mozdulatsort nem egy előre fixált "kotta" (jegyzet) határozza meg, hanem a pillanatnyi szituáció immanens törvényei. E tánc-mű pillanatai nem pontok tehát, hanem vektorok. Az adott pillanat meghatározza, hogy minek kell következnie. Olyan ez, mint a capoeira játékos harc-koreográfiája, ahol a résztvevők egymás mozdulataira reagálnak, és a reagálások lánca adja ki a koreográfiát - valós időben. A férfi lecsillapította a két nőt maga mellett a kanapén, a mellette ülőt a nyakánál fogva egy altató-fogással tette helyre. Ugyanezt a fogást adja tovább a lány nő-társának, tőle (rendezői) balra. Az akarat, a mozdulatok, az érzelmek terjedésének vagyunk szemtanú e darab megtekintése során.

Amikor a srác az egyik lánnyal folytat aktust, a másik két lány egymást vigasztalja, vagy egymással küzdenek, hogy előrébb jussanak a falka-hierarchiában. A hím, lévén egyedüli: alfahím. Tanúi lehetünk tobzódó féltékenységnek, majd sokknak, amikor a perifériára küldött féltékeny lányt lehűti a férfi, és tanúi lehetünk (e második után) az érzelmek éledésének, kibontakozásának is. A férfi az aktus után önelégült, még több ismerkedési energia szabadul fel benne, frissen szerzett tapasztalatait alkalmazva ismerkedik a második lánnyal (mintha egy letisztult slow fight-ot, egy gyöngéd héjanászt látnánk), miközben a harmadikká degradálódott lány a közönség soraiban, a másik faj egyedeiben keres magának társat, partnert - de már lemondóan, fásultan és reménytelenül.

A férfi önelégültségét a lány (akivel az elemi kiválasztódás során "összejött") befelé fordulása kíséri egyfajta párhuzamos emócióként. Tulajdonképpen a lány is "önelégült", csak másképp, ő nem agresszív, nem területfoglaló, hanem finoman elégedett, költőien magába omló.



A zenét ekkor a perifériára került lány kábasága, és az ő sorselfogadó beteljesedettség-érzése együtt diktálják. Itt a történet a sematikus fordulatok helyett belemegy egy emocionális dzsumbujba, és bár semmi sem indokolja, sőt, ellenkezőleg, minden kitűnni-vágyás, minden unique-kká válási ösztön valami ellenkező jellegű kifejletet sugallna egy ilyen isteni darab szerzőinek is, e darabban a hím és a kiválasztódott nőstény egyszercsak újraismerkednek - ezúttal már mint érzelmekkel rendelkező férfi és mint már beteljesült nő - aki már nem törekedne arra, hogy újabb kommunikációt folytasson, hacsak a másik fél nem kezdeményez hívást. Gyönyörű történet. Kifinomult érzelmek, gyöngédség, személyes egymáshoz tartozás - egy új szintje a létezésnek. Amikor a kiválasztódott lány már-már magába fordult leprásként tekint magára, szemlesütve vonaglik, és nő-társával való barátkozásban ugyanakkor érdekességet lát, mintha szerelmével (mert most már az) beszélgetne, akkor nyúl utána a tudatára, érzelmeire ébredt férfi, hogy örökre magához ölelje kedvesét (ez a negyedik tétel).



A történet, bár beleszaladt az elvileg legtriviálisabb érzelmi ügyekbe (gyakorlatilag nem hátrált meg a szofisztikált, érzelemdús történet kibontása elöl), végül mégis megadja nekünk a csavart, amire művészetfaló zombikként ki vagyunk éhezve. A megannyi fordulat, érzelmi csúcspont után a kiválasztódott pár egy kanapén végzi, egy mesterséges fény, egy keltetőlámpa (kvázi egy tévé) fénye alatt. Beáll végül az egyensúly, mint a Pszichokozmoszok esetében is. Itt egy üres és idegen fény bűvkörében piheg a két gyönyörű zombi. Ennyi, illetve ez maradt a feltáruló világ összes fényéből. A férfi a fény felé irányul, a lány gyönyörűen megkomponált pózban nyitott magába-zuhantságban ül mellette, beteljesedettsége egy leszedett virágéval egyenlő - tompa közöny :)

Nagyon szép és mély darab - felkavaró élmény, több szinten is, melyek közül talán a legjelentősebb az, hogy a művészi kifejezés műfaj-kötetlenségének és belső racionalizmusának egyaránt korszakos kiáltványaként jelenik meg ...

PS: a zeneszerző ... külön fejhajtást / csodálatot érdemel ... bárcsak le lehetne tölteni ezt a zenét ... felér egy jó Pink Floyd albummal :)

az előadás felvétele itt megtekinthető: 1. rész | 2. rész

(a Youtube 10 percet engedélyez max, ezért van 2 rész)
-Pilot Pirx-
2009-09-06

Címkék: PR evolution dance company, Toldi mozi, Bubifeszt, tánc