microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: kult -> művészet, pop, vizuális kultúra, kultúr-stratégia

2010-09-09

Munkácsi forradalma

"a világ # 1 divatfotográfusa"


Martin Munkácsi nem csupán egy nagy művész, egy fantasztikus tehetségű fotográfus, hanem közben egy pioneer is, aki Budapesten és Berlinben már akkor forradalmi sajtófotós volt, amikor a műfaj, ahogy ma ismerjük, Amerikában még meg sem született - a divatfotózást pedig saját kezűleg forradalmasította New Yorkban, 1933-ban. A forralom azonban nem egyensúlyi állapot, a forradalmak, még ha győznek is, szükségszerűen véget érnek, lecsengenek, és átadják helyüket a hétköznapoknak. Martin Munkácsi 1963-ban nemcsak mellőzve és elfeledve halt meg, hagyatékát pedig olyan múzeumok nem fogadták be ajándékként sem, mint a MoMA New York és a Metropolitan, s így a művészet kitaszítottja lett, hosszú, hosszú évtizedekre ... Egy tragikusan alakult karrier? Vagy ... forradalmár-sors?

//// világ legjobban fizetett fotográfusa

Munkácsinak egy dologra biztosan nincs szüksége: legendákra. A roppant tehetségű fotográfus életével kapcsolatban így is túlságosan sok legenda keletkezett - ami nem meglepő, hiszen egy Budapestről emigrált művész, aki óriási karriert fut be Amerikában, garantáltan legenda lesz odahaza "is", ami pedig garantálja, hogy a híres művész minimum pozitívan, eufemikusan interpretált történeteket fog hazaküldeni, és még ha nem is ezt tenné, képeslapjai akkor is színezett képeslapokká válnának az otthoniak kezében.



Munkácsi ezzel együtt Amerikában is legenda volt, miután a Harper's Bazaar számára készített első fotósorozatával (1933) forradalmi módon megújította a divatfotózást, a divatlap olyan szerződést kínált neki (évi 100e dollár), amitől Munkácsi "a világ legjobban fizetett fotográfusa" lett (a Bazaar pedig az a divatlap, amely a világ legjobban fizetett fotográfusát alkalmazta - azaz Munkácsi egyben egy két lábon járó reklámfelület is lett). Munkácsi nemcsak a fotográfia történelmének pioneer-ja, de ő volt az, aki a magyar fotósok oly kedvező hírnevét létrehozta Amerikában (amikor az akkor Párizsban dolgozó André De Dienes-t 1938-ban felhívták a Vogue-tól, hogy szerződést kínáljanak neki, a másfélszeresét mondta annak az árnak, ami akkor a maximum volt a lapnál, Dr. Agha főszerkesztő mégis igent mondott, ami Dienes-t azért nem lepte meg, mert a magyar fotósoknak ekkor már nagy hírneve volt Amerikában, köszönhetően Martin Munkácsinak (olvassuk Bodnár János remek interjú-novellájában, amely mellesleg arról is szól, milyen mitikus szerepe volt a dupla "M"-nek André De Dienes életében - bár a MM eredetileg csupán Marilyn Monroe-t fedi:)).

Ahhoz, hogy Munkácsi forradalmáról képet alkothassunk, azt kell megértenünk, hogy nem csupán a fotográfia, de a média forradalmáról is beszélünk. Ma, amikor a televízió által uralt nagy történelmi korszak után, a TV még mindig növekvő térhódítása (penetrációja) mellett már a web és a youtube korát éljük, fontos látnunk, hogy minden a "képes lapokkal", magazinokkal kezdődött, ahol a képeket többé nem a szövegek illusztrációjaként használták, hanem fordítva - a képek mondták el a történetet, a a rövidke szövegek meg már csak a részleteket magyarázták. Ez a műfaj Berlinben született, a Berliner Illustrirte Zeitung-nál, ahol Munkácsi 1928-tól dolgozott (ca.).
(re "Illustrirte": a helyes természetesen az lenne, hogy "Illustrierte", de a lap címét ekkor így írták).


A fotográfia immár egészen más minőséget öltött, kiszabadult korábbi röghöz kötött, lokalizált státuszából (amikor egy fotót, ugyanúgy, mint egy festményt, egyszerre egy helyen, korlátozott számú közösség láthatott), és milliókhoz jutott el egyidejűleg (mint ma egy tévéhíradós tudósítás). Munkácsi forradalma a fotográfia és a média forradalma volt egyszerre.
Az, amit ma már "csak" Munkácsi stílusaként ismerünk, úgy, mint Munkácsi stílusjegyeit, azok mind egy forradalmi ugrás technikai leírásai. A sportfotográfia, a nagy sebességű autók, motorok sebességének "megragadása", divat- és magazin fotográfia terén a mozgás a lendület, a vitalitás megragadása, vagy a külső, nem-műtermi, 'életközeli' fotók készítése, az extrém kameraállásokból történő fotózás (léghajó, autó teteje) mind ugyanarról szólnak. A fotográfia mobilizációjáról, penetrációjáról, behatolásáról a valóságba. Egy újfajta látásmód ez, ami arról szól, hogy a valóság mindennél érdekesebb, és hogy a valóság élményének megragadása, visszaadása a legizgalmasabb kaland.

Természetesen a fotográfia pusztán technikai fejlődése is ezen a vonalon halad,
a modernebb kamerák egyre kisebbek, mobilabbak, egyre jobban képesek a mozgást rögzíteni, egyre jobban képesek kis fényerőnél képet készíteni - s ezáltal a fotós képes olyan helyekre bejutni, a valóság olyan zugaiba, ahonnan korábban még nem sikerült képet "kimenteni". Munkácsi esete azonban más, ő egy lépéssel a fejlődés előtt járt, olyan képeket készített, amiket a technika fejlődése a fotósok számára csak évek múlva tett lehetővé. Amíg másokat az elérhető technika inspirál, Munkácsi inkább maga inspirálta, siettette a fejlődést.

Olyan fotó-kamerák, melyek kicsik, és könnyen kezelhetőek, már régóta forgalomban voltak, lásd az 1900 óta árusított Kodak Brownie nép-kamerák, amikkel bárki egyszerűen készíthetett képeket, vagy a "folding" (harmonikaszerűen összecsukható) kamerák, amelyek jellemzően 1904-től az 1920-as évek közepéig voltak forgalomban. Ezek a kamerák azonban "lassúak" voltak, rossz fényerejű "optikákkal" rendelkeztek, ami miatt egy világos szobában is mozdulatlanná kellett dermedni, hogy egy kép elkészülhessen. Munkácsi profi volt, és professzionális kamerákat használt, nagy formátumú fényképezőgépeket, amik az amatőr gépekhez képest, de a mai kamerákhoz képest is kitűnő minőségű képeket készítettek - ráadásul a profi fényerejű lencséknek köszönhetően a gyors mozgásokat is képesek voltak rögzíteni.

Ezzel együtt, a nagy darab, nehézkesen kezelhető 'nagy formátumú' kamerákat a legtöbben műtermekben használták, illetve még külsőben is állványról fényképeztek vele. Munkácsi ezeket a nagy kamerákat használta úgy, mintha 5-10 dekás, 36 kocka negatív-újratöltés nélküli exponálására alkalmas Leica-val fotózott volna, éspedig ISO 400-as filmre. És valóban, 1932-es "fekete fiúk a tengerparton" c. képe a legnagyobb Leica-fotósát, Henri-Cartier Bresson-t ihlette a fotózásra :) Plusz, amikor 1966-ban megjelent Antonioni Nagyítás-a, a divatfotósról sokaknak Martin Munkácsi jutot eszébe - pedig ő nem Leica-formátumú kamerával fotózott, ráadásul minden egyes kattintás után ki kellett cserélnie a jókora negatív-lemezt, s így egyáltalán nem kattingathatott úgy, ahogyan David Hemmings, de mégis, a stílus abszolút Munkácsié. Munkácsi technikai virtuozitásával pótolta ki azt, amit a fotográfia akkori technikai színvonala még nem kínált ezüst tálcán.



Munkácsit a valóság iránti szenvedélye hajtotta, magazinban gondolkodott, képeit úgy készítette, hogy azok nem egy falra kerülnek majd ki, hanem emberek százezrei, milliói fogják nézegetni őket, mint a világ legizgalmasabb, vérpezsdítő fényképeit. Munkácsi nem csak a modelleket vitte ki a műteremből a valóságos környezetbe, de a kamerát is, sőt, a közönséget is, hiszen magazin-nézegető közönségben gondolkodott, akik kávézók teraszán lapozgatják az izgalmas képeket (és nem hűvös galériákban, 4 fal közt nézelődve). Munkácsit a valóság, illetve az élet izgalmas szépsége iránti rajongása arra hajtotta, hogy a nehézkes nagy formátumú kamerát úgy használja, mintha egy profi, de kisméretű, és könnyedén használható fényképezőgép lenne a jövőből.

A Leica gépek, bár könnyűek voltak, a kis negatívról sokkal nehezebb volt kitűnő minőségű nagyításokat készíteni, és az utólagos képkivágás Munkácsinál oly kreatívan alkalmazott eszközét is minimális szinten teszi alkalmazhatóvá. A méregdrága Leica nem a nagy formátumú kamerák tudását tette széles körben elérhetővé, hanem inkább a brownie és harmonika-kamerák tudását fejlesztette tovább, drasztikusan javítva a lencse minőségét, s közben egy ugrással tovább csökkentve a film méretét. Röviden: Munkácsi kamerája a végtermék tekintetében sokkal jobb volt, mint egy Leica, ugyanakkor milliószor nehezebben használható. Munkácsi a profik közt is első volt, és a legjobb végeredményt produkáló kameratípust használta.

Munkácsi forradalma ezzel együtt nem egy technikai forradalom, hanem egy új látásmód forradalma, Munkácsi látásmódjának, a "neue sehen"-nek a forradalma.

/// új látásmód - a "szexi" felfedezése

A divatfotózás Munkácsi előtt nemcsak műtermi és statikus volt, de egyben elvont is (a valóságtól elvonatkoztatott, elvont). A szépség esztétikuma körülbelül egy ókori görög szobor nézegetéséhez volt fogható, szemet, elmét gyönyörködtető fiktív harmónia (lásd George Hoyningen-Huene képeit a Munkácsi előtti időkből). 


Olivia de Havilland

Munkácsi ehhez képest szédítő dolgot vitt végbe: felfedezte a "szexi"-t. Számára a nő nem egy homályos háttérből előtűnő fiktív nőalak, aki éppen mintha valami ismeretlen történetet elmesélő filmben szerepelne. Munkácsi modelljei hús-vér lányok, akik önmagukat alakítják, és nem műteremben, hanem odakint, a valóságban, önmagukat mutatják meg Munkácsi kamerájának, és a világnak. Leni Riefenstahl nem egy híres vagy gazdag nő, hanem egy szexi fiatal lány, napolajtól csillogó bőrrel, izgalmas zavarban a nagy fotós kamerája előtt. Nemcsak Munkácsi modelljei voltak valóságosak, de ő maga is a kamera mögött. Modelljeit nem egy kamera lencséje, hanem egy igazi férfi, a nagy fotográfus figyelte. Modelljeit úgy törhette fel, mint valami kókuszdiót, áttörve az illem és a modor páncélját, felszabadítva belőlük az édes életet, a vitalitást.


Pioneer volt, forradalmár és felfedező, és büszke a sikereire. 1935-ben a Bazaar hasábjain tette közzé egy cikkben trükkjeit, "receptjeit" arról, hogy hogyan kell jó fotókat készíteni - "Think while you shoot" címmel. A világ pedig gyorsan tanult, Munkácsi receptjei, stílusjegyei futótűzként terjedtek.




/// az ellenforradalom
Bár történetét ma még úgy szokás látni, hogy 1943-as infarktusa volt a fordulópont, amely után pályája elkezdett lefelé ívelni, ha közelebbről szemléljük, rádöbbenünk, pályája 1933 és 1936 között érte el a csúcsát. 1936 azért is fordulópont, mert ekkor olyan új fotósok jelentek meg a Bazaar-nál, mint például Louise Dahl-Wolfe, és azért is, mert ekkor jelent meg a LIFE magazin. A LIFE az amerikai fotózsurnalizmus megszületésével egyenlő, ugyanakkor fontos látni azt is, hogy egy velejéig konzervatív lapról van szó, és megjelenése a kultúra konzervatív irányba való eltolódásának első hideg fuvallata volt, amit a háború még sokkal keményebben konzervatív korszaka követ (amikor a LIFE-ot akár WAR-nak is nevezhették volna), amiből a háború utáni második "red scare" és a Mccarthyizmus egyenesen következnek. Munkácsi forradalmát hosszú "ellenforradalmi" évek követték.


A háború, ami elől Munkácsi Berlinből Amerikába menekül, végül így, vagy úgy, de utolérte. Bár a Bazaar megmaradt élvonalnak, maga a divat esett át fordulaton 1940 körül, egy új szinten, de visszatérve a Munkácsi előtti statikus stílushoz, illetve újra elővéve azt, a szofisztikált világítás, a műterem, a klasszikus témák, motívumok alkalmazásával. Hoyningen-Huene nem ment ki a divatból, sőt gyönyörű képeket publikált a Vogue-ban - színesben. Munkácsi nem akart áttérni a színesre, hírnevébe kapaszkodott, és a védjegyeibe - a nagy formátumú fekete-fehér fotózás mestereként.

1940-ben Munkácsi elvileg a csúcson volt, legalább is a Ladies' Home Journal-lal kötött havi 4000 dolláros szerződését úgy állítják be a visszaemlékezések - azaz Munkácsi nyilván így beszélt erről akkoriban, pedig ekkor már tönkrement a házassága, volt egy durva válása, és leukémiában meghalt az első kislánya, Alice. Munkácsi mindig keményen küzdött, 1943-as infarktusa után a Waldorf Astoria-ba költözött, hogy tudassa a környezetével: él is virul, egy regény kiadásán dolgozik - ahelyett, hogy esetleg elismerte volna, fotósként már mellőzik, és egyedül a hírnevéből él, amely pedig tragikus módon úgy hangzik, "a világ legjobban fizetett fotósa" (ami nem egy előny, ha valaki új megrendeléseket szeretne kapni). A Ladies' Home Journal egy konzervatív lap, kifejezetten háziasszonyoknak. A divatfotográfia mestere számára ez minden lehetett, csak nem a csúcs.


Ha a mai jelenből visszaküldhetnénk egy art-menedzser ügynököt, hogy segítsen Munkácsinak, valószínűleg azt tanácsolná neki, hogy intézze el, hogy ne "a világ legjobban fizetett fotósa" legyen - hanem inkább mondjuk "a világ # 1 divatfotográfusa". Fontos lenne, hogy kiállítsa valahol a németországi periódusában készült fotóit, legalább a Hitler 1933-as hatalomátvételét megörökítő zseniális sorozatát Potsdamból, ami az örök hírnévhez önmagában elegendő lenne. Fontos lenne, hogy valamilyen módon vegyen részt a háborúban (mondjuk a Vöröskereszt számára készítsen fotókat, mint pályatársa, az első sikeres női sport-fotóriporter Toni Frissell), és legelső sorban is ápoljon jó kapcsolatot Edward Steichen-nel.

Edward Steichen a fotográfia nagy alakja, a századfordulón már benne volt a Photo-Secession-ban, részt vett az I. Világháborúban, később pedig ő volt az első, aki felfigyelt az Amerikába érkezett Munkácsira, és aki a hadsereg fotós parancsnokaként részt vett a ÍÍ. Világháborúban, majd utána "kitüntetéssel" szerelt le: Oscar-díjat kapott egy 1944-es propagandafilmjéért, amit egy hadihajóról készített, sőt, megkapta a MoMA New York fotográfia részlegének igazgatói beosztását, ahonnan 1962-ben vonult nyugdíjba.


Amikor Munkácsi 1963-ban mellőzve és szegénységben meghalt, hagyatékát olyan intézmények utasították vissza, mint a MoMA és a Metropolitan New Yorkban, s így a művészettörténet kitaszítottjává vált, műveit gyakorlatilag értéktelennek bélyegezték. Mellesleg, Steichen utódja, John Szarkowski ugyancsak részt vett a háborúban, és ugyancsak konzervatív volt, pályáját múzeumi fotográfusként kezdte - középnyugaton. (Steichen-nek egyébként valószínűleg egyetlen szavába került volna, hogy Munkácsit befogadják.) Steichen az a fotós, akinek a képe minden idők legdrágábban elkelt képe, a "Tó holdfényben" ($ 2.9m), Martin Munkácsi pedig az, akinek összes ingósága, 4000 negatívja kartondobozokba került egy Connecticut-ban bérelt raktárban, 20 évre, hogy amikor a bérleti szerződés lejárt, kiárusítsák, fillérekért, mint régiséget.

Munkácsi életművének sorsán F.C. Gundlach fordított, aki nem múzeum-fotósként kezdte, hanem mint tehetséges divat-fotográfus dolgozott, és mint ilyen Munkácsi műveinek szerelmese lett. Megszállottan kutatta Munkácsit és gyűjtötte fennmaradt műveit. 2005-ben pedig létrehozott egy óriási Munkácsi kiállítást, amely azóta járja a világot, Hamburg, Berlin, New York, San Francisco - és most Budapest útvonalon. A kiállítás-sorozatának hatására 2007-ben felbukkant az eltűnt hagyatéka is (az eBay-en, és nem mint holmi értéktelen anyag - az eladó 1 millió dollárt kért érte). Munkácsi műve immár kezd a helyére kerülni, több évtized elfeledettség után kezdi el- illetve visszafoglalni méltó helyét a fotográfia- és a művészet történetében.

-JP-
2010-09-09

Címkék: Martin Munkácsi, fashion photography, divatfotózás, Harper's Bazaar, fotózás, fotós, divat, magazin