microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: kult -> művészet, pop, vizuális kultúra, kultúr-stratégia

2011-01-06

Kis ország, kis kultúra ?

culture limited


György Péter érdekes cikket jelentetett meg az ÉS-ben, amely számos ismert és elhallgatott dologra vetít fényt, ugyanakkor tette mindezt egy középkori sebész felkészültségével, lélekjelenlétével, s így egy maximálisan eredeti megfigyelés leírása végül egy destruktív, vak (sötétben tapogatódzó, néhol elvakult), helyenként szellem nélkül kirohanó glosszát eredményezett ...
Pedig a megoldás, ugyanúgy, mint maga, az izgalmas jelenség GY.P. lábai előtt hevert:  a művészet, a kultúra, a művészeti szcéna (mint egy lüktető, hullámzó, vibráló, élő szövet) relativisztikus minősége. Bizony kánon ide, kánon oda, a jelenidő mégiscsak mindent visz, az ember pedig tényleg úgy érzi, hogy a kiállítótermekben túlélési, boldogulási technikák melléktermékeit látja, brand és image fejlesztőket, építőket, tulajdonosokat, menedzsereket. Legszívesebben mindenki Glenn Brown lenne, világos, világos ez a logika. A kettes számú probléma pedig az, hogy Budapest (oké: "Magyarország") provinciális, irreleváns, egy zóna, amely kívül esik a globális art scene összes dimenzióján, és a arra van kárhoztatva, mint a sportolók, hogy néhol, mint Taróczi vagy Egerszegi valami áttörést "érjünk" el ("mi, magyarok"), és akkor bebizonyítjuk, hogy mégiscsak vagyunk valakik, és e csillagjaink lesznek a lokális mértékadók is.

ef. Zámbó István: Energiaoltár tehenekkel

Amire GY. P. rátapintott, az nem más, mint a posztmodern utáni művészet különös, fix pontokat, valós hagyományt nélkülöző relatív állapota egy piac- és információ központú glokalizált térben. A műalkotásokkal kapcsolatos "félreértés" egy új szintjével van dolgunk. Régebben csak az volt, hogy a bronzbikába zárt művész üvöltése a publikum számára édes zeneként, szórakozásként jelent meg. Ma már az van, mint bármely más árucikkel, a nagyobb, globálisabb, multibb cég mindent visz, hiszen még a helyi igényeket is ők elégítik ki (glokálisan), lokális művészekre pedig alig van "szükség", maximum spaceholderekkként, mint a popzenében, egy-egy bevált globális recept helyi fordításaként (globális klisék, szerepek, melyeket bármely helyi figura magára ölthet, ha odaadják neki, mint valami palacsintázó bérleti jogát). Ha valaki globálisan senki (nincs értelmezve), akkor lokálisan is csak egy olyan valaki lehet, aki nyilván valakit másol (egy globálisan értelmezett valaklit), mert nyilván kell lennie valahol egy eredetinek, aki mellett kedvenc helyi művészünk elsápadna, mint kísértet a hajnali fényben.


Egy művész karrierje ma már nem áll meg a helyi érdekű vasút végállomásánál, nem áll meg tartományi szinten, egy művésznek ma már globális azonosítóval (egy globális unique ID-val) kell rendelkeznie, különben akkor is rip-off, ha papírja van róla, hogy nem az (iylen papírt ugyanis tartományi, lokáális szinten nem áéllíthat kis senki). A művészeket egy helyi közösség delegálhatja ugyan a világhír felé, de fel nem kenheti, meg nem koronázhatja őket. A delegált művész kvalitása majd magasabb szinten nyer besorolást.

Végül minden a nagy aukciós házakban és az ottani közbeszédben dől el – az oda beszivárgó vagy becstornázott művészeti tárgyú írások révén. Ugyanúgy, mint a boroknál (lásd a Mondovino c. korszakos dokumentumfilmet), a valódi, eredeti Bordeaux-i ma már nem népszerű, "mindenki" a gyümölcs ízét keresi a borokban, no és a gyümölcsfa hordókét. "Mindenki" – a borkritikusok, akik a világpiacot befolyásolják, és akik tipikusan amerikaiak, és (a falaikon látható Reagan-nal, Bush-sal kézfogós fotóikból ítélve) az amerikai nemzetnek tesznek szolgálatot valahányszor írógépet ragadnak, hogy egy-egy kritikájukkal a Christie's bor-aukcióinak belterjes, "első-kézből" típusú információs hátteréhez hozzáadják a magukét). Miért megy lefelé, miért tűnik el a valódi Bordeaux-i? Miért visz mindent a Mondavi globális tröszt – és az általuk propagált "gyümölcsös íz" ? Mert felkészületlenek voltunk, vagyunk a globalizációra. A globalizáció a kultúrában nagyon durva dolgokat produkál, melyek kezelésében még kezdők vagyunk, zöldfülűek, és persze felelőtlenek.


A magyar kultúra különleges, Budapest a művészetek Bordeaux-ja, amely termővidéket, csak úgy, mint a valódi Bordeaux-inkat, alaposan megrázta amikor 1985 környékén beütött a posztmodern (legújabb hulláma), és ezzel egyetemben ránk nyílt a globális kulturális piac, és persze a globális kulturális valóság is, mindenek előtt. A magyar kultúra eleve, tradicionálisan is patologikus tüneteket mutat, ahogyan Németh László rámutat Berzsenyiről írt tanulmánykötetében, amíg a német kultúrában a költők mint egy óra fogaskerekei kapcsolódnak egymáshoz, egyik költő a másik vállára állva (mintha gúlát építenének a strandon?) támogatják egymást, kontextust generálva a egyik a másika számára, addig nálunk hagyományosan egy közepes színvonalú kultúra adott, amiből zseniális egyének egyenként kell, hogy kiugorjanak - a valóság által generált apátia, a rendszer, és a közepes színvonalú hivatalos kultúra ellenében.

Az 1980-as évek első felében valami csoda történt, a magyar kultúra levetette az évszázados átkot, és Bódy Gábor korát egy konkrét virágzás jellemezte. Nem csupán egy hihetetlenül pezsgő art scene alakult ki Budapesten, de a kultúra szövete is alapvetően megváltozott, nagyszerű, hihetetlenül tehetséges, friss és fiatalon is érett művészek egymás számára is kontextust generáltak, létrejött egy parallel kultúra, egy alternatív kultúra, amely nem mellesleg valós alternatívát jelentett mindenki számára. Az országos rádiócsatornán Spielberg új Cápa-filmje ugyanakkora szenzáció volt, mint Wahorn András első filmje, a Jégkrémbalett. Tágult az univerzum, tágult a világ, és a nagyszerű művészeinknek köszönhetően tágult a tudatunk is, olyan robbanásszerűen, hogy a lökéshullámok szétvetették a rendszert (amit Gorbacsovéknak rohamtempóban kellett lebontaniuk, nehogy maga alá temesse őket).
Az A.E. Bizottság, ha már itt tartunk, enyhén szólva más volt, mint a többi magyar zene. Az Albert Einstein Bizottság nem a külföldön hallott izgalmas ütemű zenékhez gyártott magyar szövegeket, mint a Szörényi együttes, vagy a remek Omega (lássuk be, a Petróleum Lámpa szövege nincs teljes összhangban a zenével :)). A Bizottság saját zenét csinált, saját stílust – saját gondolatrendszerrel, filozófiával – s így a szentendrei művészek e kiemelkedő kor kulturális virágzásában zászlóshajóként hasították az új vizeket (mellékes, de külföldön is – azért mellékes, mert az nem globális piac volt, hanem rokon-kultúra, szövet-azonos kultúra, a nyugat-európai kultúra). Bódy Gábor és Bódy Vera (Veronika Baksa-Soós) Berlinben megszervezték, létrehozták az Infermentált, a világ első videó-művészeti folyóiratát, amely a videóművészetet egyszerre formálta és terjesztette, videókazetták formájában terjedt, a különszámban, az Axis-ban pedig ott virított a Millarepa verzió is. Budapest epicentrum volt. A szentendreiek pedig, akik festészetükben enyhén szólva Duchamps-i alapokról indultak, és Dusamps-i közvetlenséggel, játékosággal módszeresen átütő műveket hoztak létre, ott vibráltak e kulturális izzás középpontjában.

Visszatekintve a 80-as évek avantgárdjára, parallel kultúrájára, könnyű belesétálni a csapdába, amelybe GY.P. is belesétált, mely szerint lehet úgy is látni, hogy az egykori kulturális virágzás a kádár-rendszer ellenében létrejött művészeti protest-hullám volt csupán. Óriási hiba így tekinteni – akár egyetlen perc erejéig is – de elegendő visszaemlékezni, vagy a kor műalkotásaihoz értő módon közelíteni ahhoz, hogy lássuk, ez a nézet nagyon nem állja meg a helyét.

A '80-as évek magyar avantgárdja tipikusan túlnézett a rendszeren, a rezsimen, gyakorlatilag nem is vett róla tudomást, ugyanúgy, ahogyan a demokratikus ellenzék, amely ignorálta a tényt, hogy nincs is demokrácia, vagy úgy, ahogyan Xantus János az Eszkimó Asszony Fázik-ban, amelyben Budapest a lehetőségek városa, Atrium Hyattel, Különlegességi cukrászdával, Trabant koncertekkel, állatkerttel, piros BMW-vel, lakóteleppel. A Kutya Éji Dala, amely a legdurvábban vette hülyére az egész rendszert, az összes cenzorral meg hivatallal együtt, nem a Varsói Szerződés ellen tiltakozik, nem kádár vagy az mszmp ellen, sőt, valójában nem is tiltakozik – hanem beavatja a nézőket egy újfajta látásmódba, amely révén az egész rendszer nem is létezik, illetve létezik, de úgy, mint frusztrált, impotens katonatisztek és rendőrök, valamint lepusztult nyomozók által felügyelt rendszer, ahol a rendszer rendszeresen kiütköző hullafoltjait igyekeznek eltüntetni, a devianciát pedig, amely e hullafoltokat rendszeresen előhívja, teljes erővel kiiktatni.

Vannak persze olyan zseniális művek e korból, mint a Szélvihar vagy a Mosoly Birodalma – melyek konkrétan a rendszerre vannak írva, s ezáltal nagyon komoly művészetfilozófiai dilemmát vetnek fel, miszerint van-e helye egy elnyomó rezsimnek egy műben? Nem válik-e agitprop anyaggá a mű, amely egy rendszer ellenében születik? A válasz persze egyszerű, ha értelmesen nézzük (és nem is kell a nácizmusról és a Holokausztról szóló műveket bevonni az érvelésbe), hiszen a szociográfia Van Gogh szénrajzaitól a Kutya Éji Daláig szemlátomást a művészet elemi küldetése. Szociográfia: képet adni a valóságról, egy értelmezett képet. Azaz, a művészet először is legyen autentikus, és ahogyan például a zene esetében elvárjuk, hogy klubzene formájában is funkcionáljon, egy eredeti közönség számára, festőknél, filmeseknél, vizuális művészeknél dettó. A mű mindenek előtt működjön lokálisan – ha épp egy kádár rezsim van, nehogy már ki kelljen hagynia rezsimet a művészetből, a művészet által generált szociográfiából. Ha pedig ez megvalósul, kéretik nem a művészek szemére vetni, hogy műveik egy politikailag is definiált korszakhoz is köthetőek – különösen 30 évre visszamenőleg. Összemosni egy kor művészetét egy rezsimmel olyan barbár tett, amire az illető rezsim maga is büszke lenne, ha még létezne. Márpedig, amikor valaki azt mondja a 80-as évek magyar avantgárdjára, hogy a varázsa a kádár rendszerrel együtt elmúlt, pontosan ezt teszi.
Ez az elvakult kijelentés ráadásul nem igaz, egyáltalán nem az, és erről több alkalommal meg is lehetett győződni az utóbbi években, valahányszor elment az ember egy Európa Kiadó koncertre. Gyönyörű zene, fantasztikus költészet, a legmélyebb húrokat pendíti meg az emberben – persze nem túl sok emberben. Amíg Dr. Dre vagy Jay Z a világ bármely pontján mondanak valamit egy másik embernek (így közös témát kínálva a kulturális érintkezés számára), addig az Európa Kiadó művei egy limitált lélekszámú kultúrában keltenek csak vitális rezonanciákat. Egy limitált lélekszámú közösség vagyunk, egy kis kultúra, 5-10 ezer ember egy ködös tengeren utazó óceánjáró fedélzetén. Egy kolónia – de nincs mit szégyellnünk, hisz sokkal nagyobb kultúra ebben a formában nem is létezik, az már tömegkultúra, és az más. És egyébként, lehetnénk akár egy kis törzs is, akiket a globális turisták lenéznek, ha valaki remekművet alkot, mint Hajnóczy Péter vagy Jeles András, vagy Erdély Miklós, akkor nem szükséges kívülről globális kultúrzsűrit hívni, mint egy megasztárban, hogy hitelesítsék, "Erdély valóban nagyszerűt alkotott". Nem ők fogják megmondani. Nem a globális (aspektusú) kritikusok, nem a globális piac, nem a Christie's. És nem is okvetlenül az ÉS (mely lapot egyébiránt maximálisan kedveljük).


Gy. P. szóvá teszi, hogy Makovecz és Bachmann nem futották ki magukat, nem váltak azzá, amivé válhattak volna. A megállapítás idáig nyilván találó, hiszen például a WTC helyére épült emlékművet Bachmann ugyanúgy meg tudta volna tervezni, mint Michael Arad és társa, ám erre nyilván nem kerülhetett sor, mert Bachmann a mi kultúránk művésze. A megállapítás tehát bár valamelyest találó, sajnos tovább megy, és az említett művészek karrierjéből tehetségük, művészi kvalitásuk színvonala szempontjából tesz degradáló megállapításokat. Gy. P. innentől elvéti - a lényeget, és közben elveti a sulykot, két körrel arrébb pedig már arról értekezik, hogy a hajdani Vajda Lajos stúdió, illetve az egykori Bizottság együttes tagjai, a zseniális képzőművészek valójában a kádár-rendszerben felkapott fiatalok voltak csupán, és ma már csak mint egykori amatőr rajzszakkörösökre "tekintünk" (a mi fogalma itt enyhén szólva nem (jogosan) definiált :)).


Nem mindenki lát bele, nem mindenki bejáratos a művészet világába – Gy.P. Igen. Számára adott volt a NAGY lehetőség, hogy több roppant izgalmas jelenség egyidejű fellépését egy tudós szemével megfigyelje, különválassza, osztályozza, és értő módon leírja azokat. Gy. P. azonban passzolt. Helyette inkább a magyar művészekre terhelte magyar sorsuk összes tragikus, mondjuk így, speciális vonásának összes terhét. Közben pedig összekeverte a művészetet az entertainmenttel, mert hiszen a globális művészet (Glenn Brown, Madonna inkluzív) nem művészet, hanem entertainment.


Gy. P. amatőrnek, csupán egykor felkapottnak titulál olyan művészeket, egy egész iskolát, művészeti műhelyt, amely ha valami – tényleg a büszkeségünk lehet, és ténylegesen magas szintű esztétikai élményt ad, ma ugyanúgy, mit pár éve. Eredeti, zseniális művészek egy olyan átütő-, definitív-, alapművekben gazdag vonulatát tekinti semmisnek, hamisnak, meg nem történtnek, aktualitását vesztettnek, amelyre minden egészséges kultúra tombolásig büszke lenne.


Tény, hogy az egykori Vajda Lajos stúdió művészei ma (éppen) lent vannak a tőzsdei árfolyamokat tekintve, ugyanakkor érdemes megnézni Rubik Ernő gigantikus médiabirodalmát, a Csendes-Óceáni szigetét is. Ó, elnézést Rubik Ernő is egy elpazarolt magyar tehetség, egy újabb tehetségtelen magyar, akit a helyi közösség fel talált kapni annak idején, de aztán, ahogy múltak az évtizedek, kijózanodtak, és ma már tudják, hogy van Rubik helye.


Rubik Ernő esete azért tipikus, mert szemben az ő zsenialitásával, szellemi szintjével a kultúra, amelybe ő primér módon ágyazódott, primitív "volt", s így Magyarország nem tudta megvédeni a Bűvös Kockát. A foglalat, ahova őt, mint villanykörtét becsavarták, egy primitív áramkörbe ágyazódott – és ez az áramkör megakadályozta, hogy azzá válhasson, amivé válhatott volna. Aztán hol van Huszárik Zoltán nemzetközi karrierje, oszkár díjai, elismerései? Hol van a zseniális Jeles András életműve? Még dvd-n sem lehet megvásárolni őket (most is ugyanúgy dobozban vannak, mint az Álombrigáda Kádár rendszerben még a '80-as évek elején is!). Hol van Bódy Gábor? Szerepel az irodalom tankönyvekben? Régebben szerepelt. Hol van Pilinszky? Hol van a zseniális El Kazovszkij? Halász Péter? Hányan látták a Jackie Smith halálát? Oké, John Loury látta, Bozsik Ivett látta – de kik ők?:) Hol van Víg Mihály, korunk legnagyobb magyar költője, hol van az ő saját lemezkiadója, médiabirodalma, a filmek, amiket producelt és alkotott? Létezik, hogy még mindig régi Balaton-számait zenéli klubokban? Esténként pedig biciklivel teker haza? Mennyit kóstál egy Vető János vagy egy Hajas Tibor mű manapság? Másik János, a mi Mozartunk milyen gyakran lép fel a MUPA-ban?,  hány filmnek készít zenét évente?


A közgazdászok tuják, mi történik - ők le is tudják írni a jelenséget. A helyi piac felvevőképessége, azaz, hogy valaki a saját eredeti kultúráján belül mennyiért tud eladni műveket, hány nézőt, olvasót tud felvonultatni. A magyar kultúra 5-10 ezer emberből áll. A magyar kultúra nem tud úgy eltartani senkit, hogy ha át kell ruccannia egy amcsi milliomoshoz, meg tudja ütni az ottani szintet. A magyar művészek csak a külföldi independent, illetve underground művészek szintjén tudnak virulni. Nem úgy, mint a magyar szórakoztatóipar nagykutyái, akik a külföldi megfelelőik mellett csupán a Magyarországnak megfelelő gyarmati szorzó révén kevesebbek, Ferrari, privát Jet meg sziget nincs, de csomó minden van, például annyi pénz havonta, mint másnak 3 életen keresztül sem.


A magyar kultúrának nincs elégséges piaca, nincs elegendő tömegünk. Egy kis törzs vagyunk, a nagy semmi közepén, elszigetelve. Gyönyörű dolgok történnek nálunk, olyan művészeink vannak, akikről mások álmodni sem lennének képesek, sőt, olyan kultúránk – de mégis csak egy kis csoport vagyunk. Egy eldugott zárt kisközösség, és akármi is történik nálunk, az mind a falakon belül marad. A mi kis titkunk, kvázi.


Amikor virágzunk, mint az 1980-as években, a közösség képes anélkül értékelni a műveket és művészeket, hogy azokat a globális piacon vagy a helyi hivatalos művészeti térképen elhelyezné. Amikor recesszió van, összezavarodunk, elveszítjük az identitásunkhoz való vonzódásunkat, saját identitásunk felfedezésének fantasztikus ízét, és hamarabb dobunk vörös szőnyeget bárkinek, aki eladott már külföldön, mint azoknak, aki eredetiek és gyönyörű dolgokat csinálnak, mint Weöres Sándor vagy Másik János, Melis László vagy Szemző vagy Forgács Péter – mert ne feledjük, nekünk van mihez és kikhez mérnünk a szépség mértékét.


A magyar kultúrát lehet úgy is tekinteni, mint a magasabb (globális) szint szempontjából köhécselő szub-kultúrát, amely szerényen teljesít - hisze mikor adott el valaki legutóbb 5 millió felett egy művet (dollárban). A külföldi aukciós házak elsősorban (ha nem kizárólag) a Kieselbach galériában való megjelenést monitorozzák, annak tekintetében, hogy valaki komoly-e vagy sem (ez nem Kieselbach hibája :)). feLugossy-t pedig büntetlenül hamisítják, és az Ecserin árusítják. Amikor pedig a sok-sok utánérző, koppintó előadóművész között az ef. Zámbó Happy band a koncetrjein rendszeresen előad egy Miles Davis számot, senkinek nem tűnik fel, hogy ez valódi - ef. Zámbó nem csak úgy lejátssza a nagy zenésztől ezt a darabot, mint bárki más bárhol máshol, hanem egy közte és Miles Davis közt lezajlott barátságos találkozás emlékeként, Miles Davis beleegyezésével (Miles Davis kiment Szentendrére képet venni a nagyszerű festőtől, Joni nyitott neki ajtót ... ef.Zámbó maximálisan felnéz Miles Davis-re, hisz a világ legnagyszerűbb zenészeinek egyike volt, és hihetetlen művei vannak. Miles Davis pedig felnézett ef. Zámbóra, mert zseniális festőművész, és tényleg hihetetlen művei vannak. Miles Davis életvitelét és felvevőpiacát tekintve különbözött ef. Zámbótól – ám kvalitásában nem ... Magyar művésznek lenni áldás és átok, és persze küldetés ... hiszen amíg egy tévés producer keres annyit, mint egy nagyszerű külföldi művész ... egy magyar művész egy külföldihez képest mindig keleti marad ... de ez nem az ő hibájuk - kis ország, jól van :)

 

-- a kulturális kataklizma -- 


A magyar kultúra patologikus tüneteket mutat. GY.P. Ostoba hibát követett el - de amiről írt, amögött egy nagyon is komoly és valódi jelenség áll. Egy kulturális kataklizma. Egy kultúrtörténeti abortusz. A kultúra normálisan úgy fejlődik, hogy a kultikus (horizontálisan és időben is ismétlődően 'kedvelt', elismert) alkotások egyre mélyebben ágyazódnak a kultúra szövetébe. Amikor pedig az egyik korra egy következő kor új rétegei elkezdenek ráülepedni, az előző kor zárolódik, rien ne va plus, a kor művészeinek és műveinek pozíció-mozgása megáll, s a kor onnantól egy lenyomatként egzisztál tovább - az új korrétegek alatt.

Ami nálunk történt az 1980-as évek magyar avantgárdjával (undergroundjával), egyszerűen tragikus. A következő kor ugyanis, a vadkapitalizmus beköszöntével nem volt valódi kor, kulturálisan nem volt 'valóban következő' kor, az anyagiak, a politika, a materiális dimenzió kényszerített ránk valami újat - de ez nem korszakváltás volt, hanem egy abortusz. Van ilyen, például egy háború esetén, lásd a szegény szlovénokat, horvátokat, szerbeket. A kultúra fejlődésébe ott egy törés, egy trauma kerül, az előző korszak abortál, abba marad, és a következő korszakra majd komoly időegységeket kell várni, hogy a sokk után, a romokon a sejtek elkezdjenek újraszerveződni - de úgy, hogy az új réteg nemcsak nem zárja le az előző kort, de még csak rendesen nem is tud alapulni arra (mozgásban lévő talajra nem lehet építeni).

A '80-as évek avantgárdja eredetileg undergroundként indult, és Bódy Gábor kifejezésével valódi parallel kultúra vált belőle. Kultúrtörténetünk legnagyszerűbb érája - ever. Kultúránk (művészeink és az ő művészetük) a forradalom állapotába került, és mellesleg lerázta magáról az egész rendszert, úgy, mintha ott sem lett volna. Az underground legyőzte a hivatalos kultúrát (itt véletlenül se egy háborút képzeljünk el, hanem például egy kosárlabda meccset), a labda ott volt a kosár felett, épp keresztül akart szánkózni a hálón, amikor az 'időt' megállították, a kort és a "meccset" eltörölték - jellemző módon felülről, központilag egy SZKP-s bélyegzővel. Bár a 80-as évek első felében az underground feltört, és avantgárdként győzelmet aratott - a győzelem pillanatában (1985) a rendszert elbontották. Mintha ott sem lett volna.


Ma már tudjuk, hogy ez a rendszerelbontás túlélési taktika volt a rendszer részéről (amit Kutuzovtól tanultak - az ellenség, ha győzött, a semmit nyerje csak meg, a semmibe vonulhasson csak be), és meg kell jegyeznünk, a taktika bevált. A győztes avantgárd visszaesett undergrounddá, a művészet körül pedig elfogyott a levegő (az új rendszer, a túlélésért vívott küzdelemmel, a tesco-kultúra irányába tett első hétmérföldes nagy lépésünkkel kisütötte az emberek fejében a művészet és komplex, izgalmas dolgok számára fenntartott áramköreit - értsd: mindenki "survival mode"-ba kapcsolt, beleértve a politika iránti heves érdeklődést). Valójában azt is lehet mondani, hogy "a fal" 4-5 éven keresztül átívelő leomlása nem a rendszert temette maga alá, hanem a kultúrát. A sors tragikus fordulata, hogy Bódy Gábor, az avantgárd vezéregyénisége mint a rendszer (egyik?) utolsó áldozata már nem lehetett jelen.


A '80-as évek avantgárdja így lezáratlanul, beteljesülés nélkül ott maradt torzóként, nyitottan, hogy a következő kor homokszemei értelmezés, összefüggés és bármiféle kapcsolódás nélkül elkezdjék betemetni. Mindenki, aki a rendszerben valaha aktívan részt vett, hatalomgyakorlóként, haszonélvezőként másodpercek alatt köddé vált, illetve átment civilbe, legitimbe - csak a művészek maradtak ott a harcmezőn, ha úgy vesszük, ők váltak a letűnt rendszer arcaivá. Voltak, akiknek volt energiájuk, hogy újra megszerezzék az egyszer már kiérdemelt helyüket a panteonban, lásd Jancsó Miklós, aki fiatalos szellemiségének erejével az új világban is hamar kivívta kult-rendezői pozícióját, miközben például Jeles Andrásról ugyanez már nem mondható el.


Ami a Vajda Lajos stúdió egykori alaptagjainak művészetét illeti, ők szemlátomást nem tekintették magukra nézve kötelező érvényűnek a váltást, és ott folytatták, ahol a rendszer leállításának pillanatában épen abbahagyták. Mintha mi sem történt volna. Sajnálatos módon azonban az új világ

magával hozta az elidegenedettségen alapuló materiális tisztelet- és tekintélyteremtés gyakorlatát, és amíg körülöttük már mindenki az elidegenítés és a PR révén tolta magát előre és felfelé, a filozófusként is óriásit alkotó szentendreiek maradtak a konfrontatív intellektuális őszinteség habitusánál.
Ez a viselkedés az új rendszerben már viselkedési zavarként hatott. A nyitottság, az őszinteség, a szellemi magasröptűség, a filozofikus töltet, amely Monty Python-ékat egy egészséges kultúrában a megfelelő helyre juttatta a panteonban, a szentendreieknél destruktívan sült el (mivel körülöttük megszűnt a kultúra, és csak idegenül nézelődő tekintetek vették körül őket - kultúra helyett). Gondoljunk Wahorn András tévé-művére, a kultúr Wahorn-ra, amelyben megfestette "nő baltával" című művét, és viccesen megjegyezte, hogy mehet is a galériába, xx ezer forintért. A nyitottságnak, őszinteségnek és öniróniának ezt a fokát egy Glenn Brown sosem éri el - és nem is akarja, sőt, az arcát kamerák elöl szisztematikusan elrejtő művészt a menedzserei (ha egyáltalán szüksége van olyanra) nyilván óva is intenék minden ilyesmitől.


Az új világban új helyzet adódott elő, új játékszabályokkal, a művészeknek termelő- előadó-művészekként kell működniük, úgy, hogy a rendszert tiszteletben tartják. Monty Python-ék sem tehetnék ma meg azt, amit akkoriban, nekik "csak" az a szerencséjük, hogy befutottak, nem jött Moszkvából egy parancs, amely eltörölte a kort, amelyben éltek. Ma a rendszert, mint egy monopóliumot, mint egy kocsmatulajt, egy földbirtokost tiszteletben kell tartani, máskülönben a rendszer nem fogja vezetni az illető művész által generált áramokat. Punktum. Valamit valamiért. A művészet nem mindenható, a művészek a rendszer részeként funkcionálnak.
Tarkovszkij őszintesége (ahogyan egy riportfilmben önmagáról, az alkotásáról beszél) - nonszensz! Lem-é detto! A zseniális Antonioni-é pedig ultra-nonszensz (Amerikában karrier szempontjából bele is tört a bicskája a Zabriskie Point-ba- köszönhetően ennek az európai őszinteségének, amelytől vezérelve elmondta alkotói módszerét, országnak világnak, beleértve azt, ahogyan a színészeire gondolt, s így az általa felkarolt hippi amatőr színész élőadásban a tévé nyilvánosság előtt döfhette bele a kést Antonioni-ba és a filmjébe is, mondván, a film szerinte rossz).


A rendszeren belül funkcionáló művészet nyilvánvalóan egy új stádium, az entertainment kora, amelyben a kenyérharc és image-háború során egyáltalán nem ejtenek hadifoglyokat. A '80-as évek magyar avantgárdja a váltást követő 20 év során ugyanúgy underground volt, mint annak előtte, amiből formailag azt a következtetést lehet levonni, hogy nem is volt rendszerváltás. Meg tudja nézni ma valaki DVD-n a Kutya Éji Dalát? A Kis Valentinót? A Szélvihart, az Álombrigádot? Erdély Miklós filmjeit? A Jégrémbalettet? Körülbelül ennyit a váltásról - a középszerű, hivatalos kultúra ma ugyanúgy dominál, mint a '80-as évek legelején, az Álombrigád pedig ugyanúgy dobozban hever. A szentendrei művészek, jelesül ef. Zámbó, feLugossy, Wahorn (a lista természetesen nem teljes) pedig elismertség tekintetében ugyanolyan mélyrepülést folytatnak, mintha most kezdenék zseniális pályájukat, az óriási értéket képviselő műveik pedig egyre másra szivárognak ki szolid de fair áron a tehetős (és jó ízlésű) romániai magyar felvásárlókhoz - ahogyan a Kutya Éji Dala egyik jelentében Bódy mondja: hogy legyen, aki szeresse őket ... Eközben a magyar piac pihen, és kivár, mert a rendszer a közönyével (lásd GY.P. cikke) segít nekik e spekulációban, és mert még ennél is olcsóbban akarnak hozzájutni ahhoz, amiről tudják, hogy az árfekvése, a materiális nívója egyszer úgyis elkezd az egekbe szökni - hiszen senki sem él 120 évig, Magyarországon legalábbis biztosan nem.

Prágában a rendszerváltás során a rendszer ugyanúgy volt programozva, ugyanaz az SZKP KB parancs hullámzott végig azon a rendszeren is. A prágai (kultúr)embereknek azonban mégis volt annyi lélekjelenlétük, hogy a döntő pillanatban utána nyúljanak azoknak a nagyszerű embereknek, akik szemben a rendszerrel, a rendszer ellenében az életet, a kultúrát, az emberi dimenziót képviselték, éspedig briliáns minőségben és óriási szabadsági fokon. Náluk Havel a rendszerváltó ünnepség főszereplője volt, és általa a művészek és a gerinces értelmiség az új korszakban megérdemelt helyükön folytathatták életüket. Magyarországon a kultúra tényleg patologikus tüneteket mutat - de ami történt megtörtént, ami pedig nem történt meg (rendszerváltás, az előző kor méltó lezárása, az 1980-as évek avantgárdjának méltó elismerése) - még megtörténhet ... Lassan ideje volna már ...

-JP-
2011-01-06

Címkék: György Péter, feLugossy, ef. Zámbó, Bódy Gábor, 80-as évek, kultúra, festészet