Goodbye Bizottság

Ha valaki el akar követni valami butaságot, javasoljuk, hallgasson Bizottság számokat egy órával azelőtt, hogy a Bizottság kiállítás megnyitójára indulna. A kontraszt elviselhetetlen. A megnyitó a pártállami idők stílusát idéző protokoll-jellegű, szájbarágós, kényelmetlen esemény formáját öltötte. Egyetlen színfolt, hogy Wahorn András a kamarák kereszttüzében feláll, hogy maga is felvételt készítsen a nem-mindennapi eseményről, amikor egy kurátor vagy miniszter beszél (lásd a videó összefoglalónkat)

Mindez persze lehetett volna poénos is, bizottságos is - az alagsori előcsarnokban posztamenseken felállított régi típusú tévéken „kiállított” megnyitó, egyenes adásban. Lehetett volna, de nem volt poénos. Ez persze csak a megnyitó, aminek nem kellene szükségszerűen tükröznie a kiállítás stílusát, de nincs akkora szerencsénk, tükrözte.

Mit vártunk?

Azt vártuk, hogy a magyarországi kultúrtörténet legvirágzóbb korszakának egyik legizgalmasabb zenekara és társasága, ha ma szóhoz képes jutni, képes valami olyat villantani, valami olyan különlegeset produkálni, ami átüt, ami ugyanúgy elektromosságként járja át (felvillanyozza) az embereket, mint annak idején. Ugyanazt az élményt vártuk ma, ugyanabból egy újabb dózist. Sajnos, hiába. Azért mentünk oda, hogy tanúi legyünk valaminek abból a csodából, ami annak idején a Bizottság koncerteken, eseményeken szokott volt történni. Egyetlen villanás is elegendő lett volna.

A logikánk sem kifogásolható: ha egykor a durva rendszer ellenére is sikerült az áttörés, ha sikerült a szabadság tudat-állapotát megvalósítani, akkor ma miért ne lenne ugyanez lehetséges? Ha már itt tartunk, fontos megjegyezni, hogy a Bizottság zenekar volt a legkülönlegesebb az összes avantgard zenekar közül lévén, hogy ők voltak legkevésbé politikusak, direkt rendszer-ellenesek. A Bizottság költészete nem kötődött a rendszerhez, nem volt szó ismeretlen katonáról, sem besúgókról, csak bestiákról :) Még a felszabadító költészeten belül is külön felszabadító volt a Bizottság, lévén, hogy nem követelt a rendszerrel való minimál szintű azonosulást sem (még a tiltakozás kedvéért sem :))

Elröppent zene, elröppent művészek, elröppent költészet - a legnagyobb szabadság-élmény, a legnagyobb fantázia, a legintenzívebb trip. A Bizottság messze túlmutatott a szocializmuson, és persze azóta is mindenkit foglalkoztat a talány, hogy akkor vajon a szocializmus lebontása után miért nem maradt ugyanolyan népszerű. Nos, egyszerű, bár a Bizottság messze túlmutatott a szocializmuson, azt, hogy képes volt embereket megszólítani és telibe találni, a szocializmusnak (is) köszönhette. Jó időben voltak tökéletes helyen, ezt az előnyt a legtökéletesebben használták ki az összes kortárs közül.

Az egész egy nonkonformista lázadás vonala mentén hatott. Nem is akármennyire :) A szocializmusban mindenkinek megvoltak a kérdései, és egy művésznek már "csak" a jó válaszokat kellett produkálnia. A Bizottság zseniális társaság volt, a vérükben volt a válaszadás - zseniális zenével, festészettel, költészettel, gesztusokkal - gyakorlatilag minden, amit csináltak, költészet volt, intenzív, vérlázító, őrjítő POP, ami iszonyatos erővel hatott. Minden egyes gesztusuk, megmozdulásuk totális telitalálat volt. A Bizottság ráadásul még külföldön is működött! Hatalmasakat turnéztak például Nyugat-Németországban, nem kis sikerrel.

Utána beköszöntött a posztkádári-posztmodern állapot, amikor már nem voltak kérdések, s így a művészek, mielőtt valamit mondani akartak, először is egy kérdést kellett, hogy feltegyenek. Azóta már a posztmodernnek is vége. Ma már egy művésznek talán még belépőjegyet is kell váltania, hogy oda jusson, hogy esetleg produkálhasson valamit, a közönség pedig többé nem a tévé mellett unatkozó közönség, aki ki akar törni a konzum élet beton-szorításából, hanem egy elégedett közönség, aki komoly dolgokkal foglalkozik 24/7, és aki csak akkor fordítja a fejét a művészet felé, ha ... ha azt bemondják a tévében is.

Természetesen az sem lebecsülendő tény, hogy a Bizottság zenekar a szocializmus végén már nem létezett, ugyanis feloszlott, három vonal mentén (abc sorrendben) Ef Zámbó, feLugossy, Wahorn három külön galaxisra hasadt.

Lehetséges ma egy Bizottság happening? Egy Bizottság-gesztus?

Sokak számára ez volt a kérdés a Bizottság-kiállítással kapcsolatban. Ám a kiállítók megkerülték e kihívást. Átugorták, kihagyták - nem foglalkoztak vele. Helyette a Bizottság együttes karrierjének relikviáit- kortárs fotókat, festményeket, régészeti leleteket helyeztek el a kiállítótérben, amely Budapest legnagyobbja. Tiszta Memphis, jegyet válthatunk egy Elvis házba, itt most a Bizottság van terítéken. Nem egy felemelő élmény, annyit mondhatunk. Szerintünk igenis lehetséges (lett volna) egy Bizottság happening, egy eredeti ízű Bizottság-élmény, s pontosan ez a meggyőződés tette számunkra vonzóvá az egész kiállítást. Kár, hogy csalódnunk kellett.

a kiállítás koncepciójáról

Az ömlesztett, mennyiségi, (megalomán) tárlat leginkább egy bolhapiac hangulatát árasztja - anélkül az értelmező artikuláció nélkül, amely a kiállításrendezés alapja. Minden kiállítás ugyanúgy egy expresszió, ahogyan egy-egy műalkotás. Ez a kiállítás azonban még a kiállított műveket is legátolja abban,hogy művészi expresszióként, azaz önmagukként rendesen megnyilvánulhassanak.

A koncepció már ott is el van tévedve, hogy a Bizottságot a képzőművészet felől közelíti, miközben a Bizottság egy pop zenekar, amelynek tagjai között élvonalbeli képzőművészek találhatók. Ha nem ez lett volna a koncepció, akkor a kiállításból kiderült volna, hogy Joni vagy Kokó ugyanúgy Bizottság tagok, ugyanolyan szinten, mint a nagyszerű festőművészek. A Bizottság zene szöveggel, illetve happening mint a számok előadása. A képzőművészet ehhez képest egy párhuzamos cselekményszál, azaz gyakorlatilag szeparált - szarvashiba tehát képzőművészetként megközelíteni a Bizottságot.

Hasonló szarvashiba Wahorn Andrást mint a Bizottság igazgatóját, direktorát, rendezőjét tekinteni, fontos lenne emlékezni, hogy a Bizottság egy kollektív produkció, egy workshop - amilyen azóta az Ef Zámbó Happy Dead Band (amely zenekar a Bizottság eredeti spin-off-ja). Nem egy ember zenekara, nem a frontemberek zenekara, hanem egy közös költészet. Persze, ha a Bizottság olyan zenekar lett volna, mint a többi zenekar akkoriban, akkor nyilván lett volna zenekarvezető is, de pont az a lényeg, hogy egyáltalán nem olyan zenekar volt, mint a többi.

A zenekarvezető fikció onnan jöhetett be a képbe, hogy a Bizottság-filmet, a Jégkrémbalettet hivatalosan Wahorn András rendezte. Fontos azonban látni, hogy mi az a rendezés, és belegondolni, hogy egy monstre videóklip rendezése esetében ez mit jelent. Mi innen tekintve úgy véljük, nyilván voltak olyan motívumok, mint a Békásmegyer, meg a gigantikus hab, amelyek kifejezettek Wahorn András projektjei voltak a filmben, mindazonáltal az összes többi részről elmondható, hogy egy alkotócsoport kollektív és konszenzusos műve. A kiállítás ezzel együtt Wahorn-t mint egyfajta direktort aposztrofálja, amin a néző konkrétan megütközik, hiszen ez nem felel meg a valóságnak, a Bizottság ugyanis nem Wahorn András társulata, nem Wahorn András zenekara, hanem Wahorn Andrásék zenekara, Ef Zámbó Istvánék, feLugossy Lászlóék, Kokóék, Joniék zenekara - mindegyik titulus egyformán megfelel a valóságnak.

Mi volt a Bizottság?

A Bizottság a szabadság tobzódása volt. Frontemberük (vicc ez az egész, hisz nem is lehet őket a zenei konvenciók szerint leírni - Grandpierre Attila is kikérte magának, hogy nem zenekar-alapító :)) Szóval a zenekar egyik frontembere, feLugossy László egymilliószor előadta, megvalósította a transzban lévő tökéletesen tobzódó, tökéletesen elröppent művészt, erről (is) szól a Bizottság. "Gyorsírni, gyorsírni, nem szájba rágni!" - s tette mindezt a szürrealizmus dimenziójában.

A másik frontember Wahorn András, aki annak idején a rádióban Spielberg Cápa 1-bejátszása után nyilatkozott a Jégkrémbalettről, és szaxofonozásával a modern festészetet hosszabbította meg, terjesztette ki - audió dimenziókba. Egy Wahorn szaxofon-szóló ugyancsak nem más, mint a szabadságban való tobzódás. Az egész világon egy darab (ugyancsak zseniális) szaxofonos hasonlítható hozzá, John Lourie, és persze sok más zenész is, akik a hangszerüket nem az adott hangszer tartományán belül való zenélgetés, szólózgatás eszközeként, hanem egy mindent áttörő, mindenen keresztülhatoló direkt szerszámként alkalmazzák, annak az univerzális ténynek a jegyében, hogy ha egy művész kifejezi magát, az művészi kifejezés. Wahorn felfedezte a punkot, de ennél milliószor többről van szó, mert e nyers s vad zene egész másról szól, mint a punk. A Bizottság arról szól, hogy teljes közvetlenséggel megszólítani a közönséget (minden művészet lényege ez :)). Ez a pop közvetlenség valóságos forradalommal ért fel, mert nemcsak megszólították a közönséget, de fel i szabadították, s a hetedik mennyországig repítették őket. Az elröppent zenekar jól elröpítette a közönségét is. A Bizottság arról szól, hogy a zenét, a "zeneszerszámokat", hangszereket arra használják, hogy áttörjenek, hogy kifejezzék magukat, hogy izgalmas, hátborzongató dolgot műveljenek, hogy a legdirektebb formában nyilvánuljanak meg. S hogy demonstrálják, a szabadság mindent visz, a szabadság mindenek felett. Minden gesztusuk egy demonstrációja ennek a tételnek. Wahorn minden egyes szaxofonhangja egy gesztus, amely ezt demonstrálja. feLugossy Laca minden egyes sora ezt demonstrálja. Joni minden egyes elegáns (csak a Pink Floyd zenéjéhez fogható) gitár-futama ezt demonstrálja. Kokó .. neki még a kinézete is ezt demonstrálja, hát még a hangja .)) "Öcsi" - az egész humoros, filozofikus vonalát egymaga is megtestesíti, s nemcsak az ELP nyomán a szintije elég festett tigrissel. A Baad Schandaunál c. számuk pedig a szürrealizmus .. csúcsa. EF Zámbó a sci-fi filozofikus vonalat a lehető legkomolyabban s legkomolytalanabbul képviseli mindük közül (az Ef Zámbó HDB workshoppal és festészetében egyaránt  :))

A bizottság egy forradalom. A szabadság és a fantázia tobzódása. A szabadságvágy tobzódása. A szabadságtalanságon túli vérlázító attitűd. A Bizottság túltekintett az akkori jelenen, és túl is mutatott azon - a jövőbe kalauzolta trip-utasait. A jövőbe, ahol nincs az, ami ezt a kort "nyomja" (lásd kalapács és sarló és virsli az FMK-ban, Kutya éji dala). A Bizottság azóta is alternatív kultúránk meritokráciájának legelőkelőbb, legmagasabb rangú tagja egymillió commit-tal. Olyat produkáltak, mint senki azelőtt. Olyan szabadsági fokot is.

a kiállítás: Vitrinben a Bizottság

Tulajdonképpen egy szomorú élmény volt a Bizottság-kiállítás. nem volt lehetséges a kontaktus - nem lehetett hozzáférni a Bizottsághoz. Az egész, amit látunk, egy zsibvásár, egy bolhapiac hangulatát idézi. Minden - minden szinten. Emlékek, dokumentumok, relikviák. Vitrinben. Fotók kiragasztva egy ... 30 méteres pultra. Souvenir shop - Bizottság !!!!

A probléma az, hogy nincs kontaktus. Ez többé nem gyereknap. Itt a felnőttek dominálnak. Nem úgy, mint a Bizottság koncerteken - egykor. Felnőttek a Bizottság-tagok (leszámítva a mindig friss Kokót, aki ma is simán alapíthatna zenekart egymaga is), és felnőttek a Bizottság-rajongók is. Mindenki felnőtt, s minden másról szól. Ez persze nem teljesen igaz, mert mindenki, aki odament, volt annyira gyerekes, hogy elvárja, kap valamit a Bizottságból.

Annak idején a cél az volt, hogy kimondják, mi van, hogy "mi ez, ami körülvesz", meg azt is, hogy hogy "minek?". Ma nem történt ilyen jellegű kísérlet. A közönségnek így esélye sem volt, hogy megkapja, amiért odament.

Úgy tűnik, elsiették. Ez a sietség pedig a legrosszabbat hozta ki belőlük is és az elérhető anyagokból is - kezdve ott, hogy Joni nem kapott egy külön sarkot legalább. Mintha a bizottság egy képzőművész csoport lett volna és nem egy zenekar.

Elsiették, és ahelyett, hogy mutattak, kiállítottak volna dolgokat, ahelyett, hogy projektáltak volna, csak úgy kiöntöttek dolgokat az asztalra, halmozva, befogadhatatlanul. Egy kiállításnak pontosan ennek az ellenkezője a célja - az, hogy képeket helyezzen el a befogadók fejében, hogy élményeket égessen bele a látogatók elméjébe - amivel frontálisan ellentétes az, hogy kiborítanak 1500 (vagy 5000?) fotót egy 30 méteres asztalra. 1500 vagy 5000 - mindegy.

Interjúk mentek (leginkább napjainkban készült interjúk), amiket nem volt kényelmes megnézni, lőrésszerű nyílásokba kellett bebámulni. Miért? Egyfajta provokáció ez? Arra emlékeztetnek bennünket, hogy kétségbeesésig kíváncsiak vagyunk, és bármit megteszünk, csak hogy hozzájussunk egy falatka Bizottsághoz?

Az ömlesztés- illetve halmozás-effektus nemcsak a fotókkal kapcsolatban nyilvánult meg, az egész kiállítás ilyen jelleget öltött. Egy egész teremnél például ott kísértett annak a felismerésnek a réme, hogy már csak ki akarták tölteni a teret. Rengeteg mini-plüss-maci sorakozott vagy 15 négyzetméteren, a kiállításra rendelkezésre álló tér egy harmadát az töltötte ki abban a teremben. Miért? Azaz hogy „minek?”. Máshol egy szupergiccs, gyeptéglákkal és elefántos emlékművel, nem állítjuk, hogy nem impozáns - különösen a háttérben figyelő óriásméretű Bizottságfotóval, de az is tény, hogy egy minigolfpálya hangulatát jobban visszaadta mint azt a hangulatot, amit mi a Bizottsághoz kötünk. Egy kis ilyen, egy kis olyan. Improvizációk egy óriási térre, Bizottság jeligére. Filmeket vetítettek, videókat, csak úgy, a falra, értelmezhető hang nélkül, csak úgy, hadd menjen, ömlesztve. Minek?



Mi tagadás, utólag már egyáltalán nem örültünk ennek a kiállításnak. Már a honlap is rossz ómen volt, túl egyszerű volt, túlságosan összedobott, s az egészet a vörös csillag motívumra fűzték fel. Amennyire vártuk, annyira lehangolt bennünket az egész. Lehangoló volt rádöbbenni, hogy a Bizottság nincs többé. Lehetne, lehetett volna, de úgy döntött, nem akar lenni. A Bizottság, ha ezt akarta (volna), megkapta (volna), amit akart - mi tuti nem kaptuk meg a Bizottságot. Egyébiránt a Bizottság sem járt túl jól, és most nem is csak arról beszélünk, hogy nem kaptak honoráriumot - bár ez is egy megdöbbentő tény.
Jellemzi a egészet, hogy a Jégrémbalettet nem vetítették egy külön teremben, s a Kutya Éji dala Bizottság-koncert részleteit sem, és általában nem volt egy kivetítő, ahol Bizottság koncertfelvételeket lehetett volna élvezni, hanggal és képpel, rendesen. Szó se róla, voltak, igen voltak nagyon finom installációk, gyönyörű képek, de nem azért mentünk oda, hogy megnézzük egy-egy ex-Bizottság tag mai installációját, hogy egy-egy példát kapjunk arra, hogy mit is lehetne csinálni például, hogy mi mindent lehet csinálni például. Mi magát a dolgot szerettük volna, a Bizottságot. Egy újabb slukkot a Bizottságból ... nem jött össze.

tekintsd meg a videónkat