microcspv    "time is not money"
logo Marilyn


::: kult -> művészet, pop, vizuális kultúra, kultúr-stratégia

2016-01-23

Memento Vitae – Zoltai Bea zsinagóga-képeiről

A pápai zsinagóga – múlt és jelen


A művészet a találkozások (encounters) terepe. A műalkotások és a befogadók közt a „happy end”, a találkozás csak szerencsés esetekben jön létre. Az, hogy emberek ott vannak egy kiállításon, végignézik a tárlatot, még nem garancia semmire, és lehet az is, hogy valaki végül nem annak látja a képeket, amik – illetve amik lehetnének a számára is. A képek sosem elsősorban látványt rögzítenek, hanem élményt. Azt, amit az alkotó átélt és rögzíteni akart, hogy emlékezhessen rá – mondhatni. Amikor egy találkozás létrejön egy kép és egy befogadó között, akkor az alkotó élménye átkerül a befogadóhoz, s az ő élményévé is válik. Ez ilyen egyszerű ... is lehet.


Köreim -- Zoltai Bea

Zoltai Bea most kiállított sorozata egy zsinagógáról szól. Ha valaki szerencsés módon elfogulatlan állapotban nézi meg a képeit, roppant izgalmas, emlékezetes élményben lehet része. Előfordulhat azonban más eset is. Lehet az, például, hogy a potenciális befogadó lepattan az anyagról, mert mielőtt próbálna ráhangolódni a képekre, fejében felbukkan a kérdés, hogy de miért fest egy zsidó művész zsinagóga-képeket? Mire akar ezzel utalni?

Ebben az esetben az történik, hogy a képek nem tudnak „szóhoz jutni”. Pedig ott van bennük a sztori, a teljes sztori, feketén-fehéren, tényleg csak be kell fogadni.

 
Izgalmas, dinamikus, az akvarelleket idéző, levegős könnyedségű, szabadságot árasztó képeket látunk. Szépek, s mint ilyenek, egyből kalandra csábítanak. Oké, ez nem Arles vagy Rouen, hanem Pápa, de… a szitu gyakorlatilag ugyanaz. Lenyűgözöttség. A festőt elsöprő módon érinti az épülettel való találkozás élménye. Csak persze Zoltai Bea esetében a lenyűgözöttség nem – ahogy a közgazdászok mondanák – optimizmustól sugárzó, hanem… meglehetősen lírai.


Zsinagóa Pápán 1944 előtt – Péntek délután, Szombat köszöntésére készülve II.


Sabbathra várva. Ha belegondolunk, egy ilyen kép tisztán konceptualista mű. Egy nem látható, fogalmi dolgot, jelenséget jelenít meg. Egy zsidó közösség tagjai Sabbathra várnak valamely péntek délután, alkonyidőben, 1944-ben. Gyönyörű kép, már a címe is az. De a legszebb az, hogy ez a várakozás, ez a spirituális rákészülés tényleg megjelenül a képet nézve. „Seeing is believing”, üzenik folyton a reklámszakemberek, és igazuk van, egy képet nézve rá vagyunk „kényszerítve”, hogy empatikus üzemmódban csomó mindent elképzeljünk. Hogy elképzeljük, hogy ott vannak ezek az emberek ebben a zsinagógában. Egy sima hétköznap, illetve, elnézést, egy péntek délután, ami szellemi-lelki ráfordulás az ünnepre. Meghitt, szépséges élmény. Máris tisztábbnak, rendezettebbnek, továbbgondoltabbnak érezzük magunkat. Pedig ez csak a „ráfordulás” a képsorozat valódi tartalmára, mondhatni, az üzenetére. Mert az 1944-es péntek délutánok empatikus ábrázolásai után a 2010-es évek közepének felfoghatatlan állapota következik.

Képek az üres zsinagógáról. Ilyen volt, ilyen lett. A formalitást félredobó festőnő többször is kiírta a képek címe mellé: „A mennyezetig ér a feszítő, súlyos csend. Hűvös, mélységes, körbeölel. Járok benne.” Hasonló élményről számol be ez a lírai sor, mint Munch leírása arról a természeti jelenségről, ami arra a sikolyra késztette… képe főszereplőjét.


Kiüresítve II. – „A mennyezetig ér a feszítő, súlyos csend. Hűvös, mélységes, körbeölel. Járok benne.”

Zoltai egyszerűen a hiányt, az űrt jeleníti meg. Azt, hogy valakik, akik ott voltak akkor, ma már nincsenek ott. Egy empatikus utazás ez a részéről is. Szenvedélyesen fest, gyakorlatilag egy spirituális szertartás, egy rítus ez. Visszanyomul az időben, behatol abba a térbe, ahol nem volt és nem is lehetett volna ott, és belefesti a képbe a saját jelenlévő tekintetét. Mintha azt mondaná, „látlak titeket, ahogy itt vagytok, látlak titeket, én is itt vagyok veletek”. Találkozott azokkal az emberekkel, akikkel nem találkozhatott volna e spirituális utazás nélkül. Az empátia repítette oda, az együttérzés, a közösséghez való támogató csatlakozás vágya.

Kiüresítve I. – „A mennyezetig ér a feszítő, súlyos csend. Hűvös, mélységes, körbeölel. Járok benne.”

 

A képek magukért beszélnek. Hihetetlen trip. Ezzel együtt, érdemes a képek mögé is bekukkantani egy percre. Zoltai Bea találkozása e zsinagógával, bár sokat várt tőle, egyszerű, „rutinesemény” kellett volna, hogy legyen. Megnézi, készít néhány vázlatot, aztán meglátja. De nem ilyen egyszerűen történt. A zsinagógában totális sötétség volt. Pár másodperc alatt bárki szeme hozzászokik a sötétséghez, de itt nem. Ez vaksötét volt. Ide jött, hogy festményeihez impressziókat szerezzen. Egy belülről láthatatlan zsinagógába. Türelme azonban, amellyel ott állt egyedül a hatalmas sötét csarnokban, ahova beengedték, végül megkapta méltó díját. Egyszer csak meglebbentek a ponyvák, amelyek a hatalmas ablakok helyén tátongó lyukakat takarják le. Minden meglebbenéskor fény árasztotta el a zsinagógát – mesélte Zoltai. Egy szeles nap volt. Egy gyönyörű élményben volt része. Megszólította őt a tér, amelybe belépett. Megszólította, és üzent neki. Zoltai Bea képei az életről szólnak, és nem a halálról. Nem „memento mori”, hanem „memento vitae”. Ez volt az ő találkozása.

A mi találkozásunk pedig… úgy jön létre, hogy megnézzük az ő képeit. Ez így természetes.


Zoltai Bea kiállítása az Izraeli Kulturális Intézetben (IKI) tekinthető meg, Január 31-ig.

-JP-
2016-01-23

Címkék: Zoltai Bea, Pápa, pápai zsinagóga, IKI, Izraeli Kulturális Intézet