nem vagy belépve:
microcspv    "peace is precious"
logo Marilyn


::: szocio -> társadalom, média, nők, demokrácia
    

2017-04-14

élet a facebook után

elsüllyedt face-kultúra

Nem tudni, hol kezdődött, mikor, vagy hogy elkezdődött-e egyáltalán, de egyszercsak itt volt, s a facebook többé nem volt érdekes. Apró változás, amely derült égből, félelmetes sebességgel és visszafordíthatatlanul rendezte át mindannyiunk életét. Néhány nap leforgása alatt, valamikor 2017 elején…

Hihetetlen volt szembesülni a ténnyel, hogy amikor ott ül valaki a világ legszebb helyén, egy méregdrága kávézó / étterem teraszán – amely persze úgy van berendezve, mintha csak az egyik barátod kertjében reggeliznétek, spontán –, nincs hova „felrakni” a fotót, amit a vidámságban s délelőtti napfényben fürdőző utazók készítenek. Egyszerűen elfogyott a hírértéke az ilyen közléseknek. Okafogyottá vált az egész manőver. Okafogyottá, hiszen mindenki ugyanazt csinálta: a kameráknak élt. A kamerák előtt, s a kamerák számára rendezte be az életét. Mint egy világsztár életét az un. stúdió érában, Marilyn Monroe idején. „Zoé reggelit rendel a Jamie's teraszán”, „Anna tüntetéshez öltözve Viktória jelet mutat”, „Kriszta a városban, biciklijén ülve s a járdaszegélyen támaszkodva”, „Alexander Aspen-ben síel”, „András a gyerekeit sütizteti franciakrémesekkel a Bambi teraszán”, „Mariann a b11-es gate előtt ücsörög, s várja, hogy beszállhasson a gépbe, amivel Sydneybe repül”, „Viktor az autójából nézi a tájat, valahol a Nevadában, arca napbarnított, a sivatag hatalmas”, „Detti búvárkodik, bikiniben, hibátlan az alakja, hüvelykujjával jelez, hogy minden oké odalent”. Irigylésre méltó helyzetek, irigylésre méltó világsztárokkal, akik mi voltunk.

Derűs jeleneteket produkáltunk, mintha a Time vagy a Life magazin fotósa kamerája kapott volna lencsevégre minket éppen. Napi 24-ben. A fáraók távolba és semmibe tekintő nézése helyett kedvesen mosolyogtunk arra, aki a kamera mögött állt, szóval senkire, hiszen általában senki sem volt ott, mert senki sem akart volna kimaradni a képből, kimaradni a híradó felvételből. Mind benne voltunk, benne voltunk a képben, benne voltunk a játékban. Utaztunk, hogy legyen anyag a minket kísérő híradóstáb (azaz saját magunk számára), hogy a híradás felbukkanhasson barátaink facebook hírfolyamában. Utaztunk, még a saját otthonunkban is, még a lépcsőházban vagy a kertben is, nem említve a tényleges utazásainkat, és eközben végig, minden pillanatban az életünkről szóló multimédiás híradót forgattuk, szerkesztettük, s publikáltuk. „Legyen benne a fejed, leginkább csak a homlokod, így kell, így szokták, így lesz spontán, ez az!”, „aha, így?”, „igen, pontosan! Nagyon jó lett, rakd fel gyorsan, és én is megosztom”.

Ott tört meg az egész, mint a partra kifutó hullámok, hogy elfogyott az érdeklődés. Nem maradt idő arra, hogy közönséget játsszunk a barátaink számára, mivel a saját anyagunkon dolgozunk a 3 másodperc hírnévért folytatott folyamatos versengésben. Olyan volt ez, mint a hitelválság, körbetartozás, amely egy ponton túl visszafordítja a tendenciákat, ahogyan a hullám is végül, miután kifutott a partra, gyorsan visszahúzódik. Vissza a tengerbe. Vissza oda, ahol akkor voltunk, mielőtt még ez az egész elkezdődött volna.

Világossá vált, hogy mindenkit a saját sztorija, a saját szereplése mozgat, és hogy a többi csak színlelés. Előre megfontolt szándékkal, kiszámított haszon érdekében elkövetett színlelés: „annyira jól néztek ki!!”, „LOVE !!!! :):) * ”, „wish U wr HERE!!!”, azaz, lefordítva saját nyelvre, ez ma a te napod, oké, szép volt, holnap én jövöööök!”, „the NEXXT TuRRN is mine!! /-:” És jött a holnap meg a holnap délután, és mindenki érezte, hogy elfogyott valami, elfogyott a mosolygós érdeklődés a híradásaink iránt, mert mindenki épp a saját anyagán dolgozott, s a saját arcát menedzselte „éppen”.

Üzleti vacsora a japán kollégákkal? Hm, jó jelenet. De a
„valóságban” (ha létezne még ilyen dolog), egy unalmas evés volt az egész egy túlértékelt étteremben, kényelmetlen székeken ülve, meleg és picit ecetes volt a vörösbor, és volt az a szósz, amely, miután elmúlt a csípőssége, csak valami émelyítő színes, műanyag ízt hagyott maga után. Nos, ezt kellett irigyelniük a távolabbi barátainknak, s laza ismerőseinknek, ezt a jelenetet. „Hm, biztos jó drága lehet”, „Hol is van? Párizs? Ja, nem, Pozsony.” Ezt kellett – közelebbi barátaink együttműködő like-olása révén – a távolabbi ismerőseinknek nézniük s elvileg irigyelniük. „Milyen jó lehet!”. De nem volt jó. Unalmas volt. Az egész csak kitalált jelenet. Csak azért, hogy szerepeljünk mások képernyőin.

Nem volt jó, és nem is volt érdekes. Saját magunkat bódítottuk, mintha elérkeztünk volna valami nagy-nagy happy end-be. Mintha mennybe mentünk volna. Mintha a Jon Stewart vendégei lettünk volna a Daily Showban, s a föld összes tévénézőjének, média-fogyasztójának képernyőjén mosolyoghattunk volna. Miközben csak a saját kezünkben, selfie-rúdon tartott telefon kamerájának mosolygott az egész társaság. Ez volt, de ennek vége lett. Kifutott az egész viselkedési minta.

Mindenki számára világossá vált, hogy a nagy semmibe küldi ki a post-jait, képeit, színes híradásait a saját életéről, tényleg mintha a világűrbe utaztatna ki képeket a Voyager vagy a Pioneer űrszonda fedélzetén. Naponta 2x. Így az elmúlt 10 év során a világűr tele lett ilyen kiküldött képekkel, s hatalmas űrszonda-dugó keletkezett. Mint a szocializmusban az autósorok a Balaton felé egy forró pénteken. Voyager 1, Pioneer 10, Pioneer 11, és Pioneer hatmillió ötszázhuszonkilencezer négyszázhuszonhárom. Mindegyik űrszonda egy-egy kiküldött színes képpel a fedélzetén utazik, még ma is, ahogy beszélünk. De soha nem fognak megérkezni sehova, mert egyszerűen nincs hova megérkezniük. Mert a közönség, akik ezeket a képeinket megnézhetné, nemcsak telítődött, de a mi képeink befogadása helyett a saját képeinek kiküldésével foglalkozik, „vagy ők vagy én” alapon.

Mi voltuk saját magunk közönsége, de kiderült, hogy csak úgy tettünk, mintha befogadnánk mások képeit. Mindenki ezt tette, és ez mindenki számára kiderült. Így hát ma már senki nem tud eleget fizetni egy méregdrága teraszon egy kávéért és salátáért ahhoz, hogy megérje… hogy megérje lefotózni, s kiküldeni egy újabb űrszondával az űrbe, oda, ahova a többi post is ki lett küldve, a végtelen, üres sötétségbe.

A facebook tükör is volt, életünk tükre, élő adás mindannyiunk életéről, mindannyiunk számára. És ez a tükör lehetővé tette, hogy megpillantsuk…. hogy a rengeteg kiküldött „hello, world!” után egyszer csak megpillantsuk saját magunkat, mind mint egyéneket, mind mint közösséget, ebben a hatalmas tükörben, s lássuk, hogy az életünk, az élet, amiről elvileg az angyalok álmodnak, s amit mi valami kiárusítás során, egy fantasztikus szerencse révén megörököltünk, valójában nem is akkora nagy dobás. Oké, szóval, hogy unalmas. Enni? Enni meg inni? Vásárolni? Olyan helyeket élvezni, ahova mások nem jutnak el? Legalábbis aznap már biztosan nem? Élvezni a kiváltságokat? És közben dokumentálni saját boldogságunkat? Hm… tényleg hátborzongató… Visszatekintve tényleg sötét középkor volt ez a facebook age, nem is baj, hogy vége…

-jepe-
2017-04-14

Címkék: facebook, selfie, post-facebook era