Búcsú Bencsik Barnabás LUMU-jától
(ezt a cikket március 4--9 közt írtuk, nem közöltük, amíg nem vált véglegessé, bár már akkor nyilvánvaló volt)
(note: ez a cikk nem tényeket, hanem véleményt, véleményeket közöl)
Anton Corbijn kiállítás, 2009-ben - a háttérben, balra, Bencsik Barnabás
Ahelyett azonban, hogy szörnyű politikusokról értekeznénk, váltsunk aspektust, s fogjuk egyből Bulgakovira :) „Kézirat nem ég el”. Hasonlóképpen, az, amit Bencsik Barnabás és csapata az elmúlt években létrehozott, előidézett a LUMU-ban, az sem tűnik el, soha, mert egy éra nem tűnik el. Elmúlik – de nem vész el soha, mert már megvolt. Még Hypatia és az Alexandriai Könyvtár elpusztítása is „csak” bő ezer évvel tudta visszavetni a fejlődést … A kultúra egy organizmus, és regenerálja magát.
A Bencsik éra egy nagyszerű éra volt a LUMU-ban. Igazi aranykor. La belle epoch. Ki hitte volna, hogy egyáltalán lehet ilyenünk? A posztmodern legeslegvégén, s majd még azon túl is egy-két évig? A LUMU egy fellegvár lett, a mi Akropoliszunk, athéni iskolánk, a művészet hellén temploma. Egy '70-es évek stílusú „utángyártott” épület, mégsem szocreál. Ismerős és izgalmas, fenséges – külön köszönet az egyiptomi stílusú oszlopoknak. Beléptél, és már a ruhatártól egy kultúra levegője csapta meg az arcod. Egy hely, amely hatalmas fehér tereivel valami olyan dolognak ad otthont, ami mindenkit, aki oda belép, magába szippant, egy friss levegőjű, derűs és izgalmas kultúrdimenziónak.
Ugyanez a dimenzió megvolt már (kicsiben) akkor is, amikor a Nemzeti Galiba mentél fel vasárnaponként, hogy végigböngészd a Ludwig Gyűjteményt. Külön levegője volt, nem is csoda, hiszen egy speciális szeletét foglalja magába a kultúrának. A Ludwig Gyűjtemény egy reptér volt, ahova megérkezni mindig vérpezsdítően izgalmas élmény volt, mert az már egy másik ország, másik idő, másik kultúra.
a Martin Munkácsi kiállításon - Fc. Gundlach úrral
Itt, a Komor Marcellben aztán méltó helyen kapta meg fix, állandó helyét, ahol ez a kulturális epicentrum kibontakozhatott (a Fidesz persze ki akarja költöztetni, 2018-ban – fenyeget a fekete lovag). A Komor Marcellben kibontakozhatott, de még mindig hátravolt a nagy kibontakozás, egy nagy éra, a Bencsik Barnabás éra. Félreértés ne essék, a Néray Katalin érát is szerettük, naná! Sőt, éppenséggel, amikor Bencsik Barnabást kinevezték, sajnáltuk, hogy vége lett valaminek. De ezt csakis azért gondoltuk így, mert tudtuk, hogy ami addig volt az jó volt. Akkor még nem tudtuk, hogy milyen fantasztikus új kultúrvirágzás veszi hamarosan kezdetét …
Bencsik Barnabás egy „sikerhajhász” múzeumigazgató volt, már a kezdetektől. Úgy viselkedett, mint egy homo ludens, aki beszabadul a csokiboltba, mohón vetette rá magát a kínálkozó lehetőségekre. Lehetett volna egy decens, fontolva haladó igazgató is, de ehelyett szó szerint pörgést hozott a LUMU-ba. Pörgést és virágzást.
a LUMU mint kulturális meeting point
Koncepciója (kívülről megítélve úgy tűnik) eléggé „egyszerű” volt, hűen a LUMU alapkoncepciójához, de mégis meghosszabbítva azt (hogy ti. egy olyan tér, amelyben a nemzetközi kultúra egy reprezentáns szelete jelenik meg). Fejébe vette, hogy a külföldi múzeumok, kurátorok figyelmét jól irányítja Budapestre, s így a LUMU nem csupán egy importőr, egy befogadó tér, amelyen keresztül Magyarországon is teríteni lehet csodálatos tárlatokat, hanem élvonalbeli kiállítótér lett, kihasználva a térbeli és technikabéli lehetőségeket is. A LUMU a nemzetközi kultúra nagykövetsége lett Budapesten. Budapest ismét világváros lett, ráadásul olyan művészeknek is nagyban köszönhetően, akik eredetileg budapestiek voltak.
a Martin Munkácsi Kiállításon, FC Gundlach úrral, és munkatársával
Koncepciójában a másik pregnáns motívum az volt, hogy egy kulturális hidat hozott létre (időn és téren is átívelve), azon magyar művészek felé, akik Magyarországot az erősödő szélsőjobb miatt voltak kénytelenek itt hagyni a múlt század '20-as éveiben. Az időn átívelő híd mellett a téren átívelés úgy valósult meg, hogy e művészek, mint Robert Capa vagy Martin Munkácsi végül az Egyesült Államokban kötöttek ki, csak úgy egyébként, mint kortársunk Bakos Rita Ackerman. Így, amikor egy külföldre menekülni / távozni kényszerült magyar művészetét elhoztuk Budapestre, akkor az egy olyan ünnepélyes momentum volt, mint az összezavart idők újrarendezése, egy hazatérés, egy hazahozás, bringing art home, mondhatni. Majd' száz év késéssel, de a művek végre itt is megjelentek, ahol ihletni lettek volna hivatottak megannyi évtizeden át.
Ezek a haza-hozós kiállítások tipikusan a legnagyobb szabású kiállítások voltak egy-egy sorozat végén, értsd, Budapest többször is a legmenőbb kiállítást tudta felállítani egy kiállítás sorozat fő állomásaként. Budapest idősíkok s áramlatok találkozási csomópontja lett a LUMU-ban, ahol a szálak összetértek, egy kulturális meeting point.
Valami visszaköltözött Budapestbe. Valami, amit erőszakkal vettek el tőle. Az élet. Az élet, a kultúra, az élvonalbeliség, a virágzás. Gyönyörű volt …
Akropolisz a LUMU-ban, a Moholy-Nagy kiállítás után
Bencsik valóságos Akropoliszt varázsolt a LUMU-ból, ahol fiatalok és idősebbek DJ. Palotai tematikus zenéjét élvezve pezsgőzve élvezték a filmvetítést, amelyet iparművészetisek Moholy Nagy filmjeiből vágtak össze. Ó, igen. Bencsik és a stábja eszméletlen módon .. POP volt …
Pimasz kultúr-marketing, a legüdítőbb színfolt, amire az elmúlt X (XX) év során visszaemlékszünk (az Art Magazin mellett). Briliáns elméjű és kinézetű kurátorlányokkal vette magát körül, és szemlátomást élvezte, ahogy szó szerint pezsgésnek indult az élet. A kult-marketing stáb együtt vegyült a művészeti stábbal, egy nagy beindult csapatként csináltak hatalmas partykat egy-egy fantasztikus kiállítás megnyitójának ünnepi alkalmából. Egy Akropoliszt hozott létre a stábjával, benne egy Athéni Iskolával.
A LUMU-ba az ember világot látni és tanulni járt. Pontosan úgy, ahogyan a múlt században és az azelőttiben Párizsba mentünk volna, hogy a Louvre képeit böngésszük, most a LUMU.ba jártunk, és ott volt az … az a dolog, ami miatt máskor Párizsba kellett volna mennünk. A LUMU a kultúra és a művészet temploma volt.
Leonardo nem érdekes, tele van az internet a képeivel, és 8-9 éves korodban remélhetőleg magadba szívtad, amit kellett Leonardo művészetéből, így ma ha Leonardo-t akarod tanulmányozni inkább az youtube az irány, mint egy egy órás sorban állás valamelyik múzeum előtt, majd egy egyórás sorban séta óriási összegekért.
A LUMU-ban ezzel szemben olyan kiállítások voltak Bencsik idején, amelyek per pillanat, kortárs időben, élesben izgalmasak. Nem egy korábbi korszak, régebbi kor művészeinek képeit nézzük meg, hanem valami olyat, aminek mi most még mindig a kortárs eredeti befogadó közönsége vagyunk, illetve, aminek a befogadása kortárs kult-esemény. A LUMU-ban minden kiállítás premier volt, amikor majd' százéves kortársaink műveit is állították ki, ugyanúgy, mint amikor az alkotó maga vezette körbe a látogatókat.
Anton Corbijn saját fotójában (Miles Davis-ről) tükröződve - a LUMU-ban
Anton Corbijn ott sétált a LUMU hatalmas terében, és nemcsak sajtósoknak, de művészeti mediátoroknak (a LUMU nagy sikerű „szolgáltatása”, amely az önmagát művelő társadalom egyik modellje máris :))) is átadta élete történetét, azt, ahogyan ő látja a saját képeit, s azt, a hogyan gondolt rájuk miközben készítette őket. Vannak dolgok, amelyek megfizethetetlenek, ez azok felett van …
Corbijn vagy a zseniális Keith Haring művei belakhatták a LUMU-t, de Gerber Pál művei is, mert nem igaz, hogy itt él köztünk, itt, ebben a városban, gondolatait, műveit pedig csak fel-felvillanni látjuk. Csodálatos volt hallani tőle például, hogy hogyan szedte össze azt a két karácsonyfát. Mert mit vár az ember a kortárs művészettel, a kortárs művészekkel való találkozástól? Mit, ha nem azt, hogy Gerber Pál elmeséli neki, hogyan állt meg hazafelé, és szedte össze azt a két fát, felesége legcsekélyebb megdöbbenésére. Ott volt a bejáratnál a falból kiálló fúrógépe, alatta a modern képzőművészet lexikonja, s a LUMU-s lányok magától értetődő természetességgel trécseltek egy arra járó sajtóssal a délutáni napsütésben arról, hogy nemcsak a modernnek, de már a posztmodernnek is vége (amit a lapok nem nagyon írtak meg akkor, mintha lenne valami elhallgatási politika ekörül is, de a LUMU-ban ez magától értetődő volt :)), és hogy jól néz ki az a fúró a falban. Csodálatos hely volt a LUMU … szó szerint besütött a nap … csodálatos korszak …
És ennek vége …
Akárki akármit mond … Ennek az érának vége. most majd az jön, hogy „miért? a LUMU ugyanúgy ott lesz, ugyanúgy lesz kiállítás .. stb, stb ..” De kíméljük meg magunkat ettől. Ennek az érának vége, és azért van vége, mert a döntésjoggal felhatalmazott közképviselőink erőszakkal és szándékosan véget vetettek ennek (mint az Új Színháznak is). Ha Bencsik valami más okból távozott volna, akkor a következő éra nem szükségszerűen egy ellen-éra lett volna, mint ahogyan most lesz. Nos, ez van …
Budapest azonban nevet – gondolhatnánk, hiszen ami megvolt, azt semmi nem veheti el tőlünk ...
a Robert Mapplethorpe kiállításon
Sajnos azonban nem ez a helyzet, mert elvették, ami most lehetett volna, egy következő Bencsik érát, a Bencsik éra következő fázisát. Ráadásul, eléggé morbid módon, Bencsik Barnabás munkásságát ugyanolyan ellenséges erők igyekeznek derékba törni, mint azokét a művészekét, akik a múlt század '10-es '20-as éveiben menekültek el Budapestről. Bencsik az ő elismert művészetük segítségével, a hazahozás eseményével összekapcsolva töltötte meg jelentéssel (konnotáció) a kortárs magyar képzőművészetet. A magyar képzőművészet ezáltal Európa előcsarnokába került, és ez van most, köszönhetően Bencsik és stábja koncepciózus erőfeszítéseinek, és óriási kultúr-sikereinek. Ezt veheti vette (javítva 2013 05 21) el most tőle a kormányzat, tőle és a magyar képzőművészettől. Tőlünk, a magyar kultúrától. Ettől foszthatnak meg most minket.
Lásd a NOL-nak adott interjúját, ill. a cikket :
"Legalább ilyen fontosnak érezte elmagyarázni a mandátuma végéhez közeledő Bencsik, hogy csak 2011-ben kezdték el az intenzív pályázást az EU Kultúra programjához, és csapatával még legalább egy cikluson át szeretnék folytatni a nemzetközi porondon megkezdett munkát. Ezekben az európai projektekben három-négy különböző országbeli partnerintézménynek kell együttműködnie.
Az eredmények heteken belül várhatók, és a művészettörténész igazgató szerint ezeknek a nemzetközi művészeti összefogásoknak nem kisebb a tétjük, mint hogy az egykori keleti blokkhoz tartozó országok művészei beépülhetnek-e a globális művészettörténeti narratívába. Bencsik ugyanis nem győzi hangsúlyozni – a legtöbb hazai kortárs képzőművészeti kiállítóhellyel, magángalériával és műkereskedővel egyetemben –, hogy a magyar kultúrának elemi érdeke: a teljesítménye szerint őt megillető helyet végre elfoglalja a nemzetközi színtéren. "
a Robert Mapplethorpe kiállítás sajtó-megnyitóján
Budapest persze már most is nevethet … mert ez az éra, ami megvolt most nekünk … a következő 100 évre atombiztossá teszi a kultúránkat. Fidesz? LOL. A dózisunk megvolt – hatalmas dózisok, több éven át egy folyamatos kultúra-kúrát alkotva, gigantikus kultúr-injekciókkal, fentről a közösségre irányított fordított kultúr-gejzírekkel. Mindezt megkaptunk, mindez már a miénk, és egyre tovább szivárog, áramlik, mondatokon, tekinteteken, beszélgetéseken át, műveken és gondolatokon át, mert bekerültek a vérkeringésbe, s bekerültek inspirációs pool-ba, a kultúránkba. Ezt most már senki sem veszi el tőlünk …
Bencsik előtt a Gozsdu udvarba jártunk Martin Munkácsi képeket nézegetni … Az egyik galéria falára kívülről ki volt ragasztva pár kép, André Kertész képeivel vegyesen. Csak úgy, spontán. Éveken át. Nagyon hálásak voltunk a fotósnak, aki kiállította. Hát igen, a kultúra a semmiből, a kövek közül is kinő, újra és újra. Akkor csak ott voltak jelen Munkácsi képei, minimál hajtás formájában, a Bencsik-érának köszönhetően azonban már mindenütt jelen vannak …
köszönjünk Bencsik Barnának és munkatársainak ezt a gyönyörű korszakot!