Ha Van Gogh vagy Kafka ma élne, élne? (1. rész / 2)

::::: a rendszer és mi

A kultúra olyan szegmens, amire politika és költségvetés szintjén általában úgy tekintünk, megy magától, csak támogatni kell. Valamennyire. Másfelől mindez, az emberek szintjén, az emberek dimenziójában úgy néz ki, hogy mindig van valamennyi pénz, néha kevesebb, aztán egyre kevesebb – de „van pénz”. Ez az egész alapja. Hogy van pénz. Van egy keret.

a Kizökkent világ egyik nyitóképe (Koyaanisqatsi)

A kultúra olyan, mint egy kisváros hétvégi mulatsága, ökörsütéssel, amit egy helyi vállalkozó szponzorál, ő adja az „üzemanyagot”, az alkoholt, meg a zenekart, no és az ökröt. Az adomány révén virágzás jön létre, emberek élvezhetik kipirult arccal egymás társaságát, a nyári estét, a közösséget. Mindez nem jönne létre az adományok nélkül. Az anyag válik élménnyé, az anyagból lesz a kommunikáció, az anyagból lesz a pezsgés – az anyagból, illetve pénzből. Kiöntesz valamennyi pénzt, és ahova kiöntötted, ott virágok nőnek ki.

Nem túlzás azt mondani, hogy a kultúra (mint kultúr-finanszírozás) reprezentáció. Mint a városok közterein a szökőkutak. A kultúra egy ünnepség, a szükségletek kielégítése után, azon túl. A civilizációt ünnepeljük, azt, hogy az élet működik, s a társadalom számára emberi életet tud biztosítani a rendszer. A kultúra annak az ünneplése, hogy van emberi életünk, illetve, hogy működik a közösségünk – legalább is eredetileg erről kellene, hogy szóljon.

A probléma az, hogy a globalizáció (a.k.a. posztmodern) 20+ éve során a hatalom óriási átalakítást hajtott végre, amit még csak most kezdünk majd el megérteni, ha egyáltalán. A szisztematikus elidegenítés, iparszerűsítés 20+ éve volt ez (pontosan az, ami ellen 1968-ban a diákok világszerte fellázadtak, vagy amivel szemben a '80-as évek avantgárd hullámai is hatottak).

A proxi-képzés ideje volt ez. Mindent integráltak a rendszerbe, úgy, hogy az integrált dolgokat picit megbabrálták - annak érdekében, hogy a rendszerrel ne ütközzenek. Így jött létre mindenből valami, ami úgy néz ki, mintha, de mégsem az, hanem csak egy proxi. Szabadság, szerelem, művészet, értelmiség, kultúra.

A kultúra például egy támogatott szegmenssé csupaszodott, és ne feledjük, állami támogatásról és média-támogatásról beszélünk. Közben a művészet összemosódott a szórakoztató-iparral, aminek ezer feltérképezetlen vonzata van. Csak egy ezek közül, hogy Magyarországon (is) a kultúremberek nagyjából médiasztárok is, ami pedig (másik irányból tekintve) azt is jelenti, hogy aki a médiában nem szerepel eléggé gyakran, az nem is annyira jegyzett kultúrember.

Persze, mondhatjuk azt Warhollal, hogy a művészet pop, médiamegjelenés, publicitás, 15 perc hírnév, stb. ... de a szitu egészen más: függőség a médiától (ami a hatalom médiuma), e függőség révén pedig a média totális kontrollt gyakorol a művészet felett, illetve a kultúra felett.

A totális kontrol persze durván hangzik, és durva is, de a gyakorlatban "csak" az van, hogy a rendszer a számára ellenséges motívumokat letiltja. Apró pici és finom beavatkozás ez. Ugyanaz, mint a gulyás-kommunizmus. Nem zárták börtönbe az embereket, élhettek kébnyelemben, relatíve "boldogan" - de a rendszert nem ért kritizálni, mert akkor a színfalak mögül előugrottak (volna) a titkosrendőrök.

A támogatott kultúra, a támogatott művészet proxi művészet, proxi kultúra. Hamisítvány, amire az eredetit kicserélték (mint holmi testrablók). Ezt mondta ki a '80-as évek avantgárdjának egyik verbális manifesztója a Kutya éji dala c. filmben, amikor Grandpierre Attiláék, s konkrétan a VHK dobosa elmondja, hogy "a földön az élet megszűnt, szóval, hivatalosan nem, tehát dotálják" (@48:00).

A művészet, a filozófia, az értelmiségi aktivitás (valóságkép generálás és fejlesztés, diskurzus generálás) meg lett "szelidítve", meg lett hackelve, proxit csináltak belőle, kiperálták belőle, ami a lényeg.

értelmiség ma – a hatalom pórázán

A globalizáció (=a hatalom globális terjeszkedése, globális rendszerének kiépítése – kihasználva a globalizálódás, mint természetes folyamat kínálta lehetőségeket a társadalmak rovására) elidegenítő hatásai nyomán kifordulnak a viszonyok. Abból például, hogy aki művész, az megjelenik a médiában, az lesz, hogy az a művész, aki megjelenik ott. Amíg a szocialista/kommunista diktatúrákban egy művészt el kellett hallgattatni, addig a technokrata tőke-favoritizmus rendszerében egy sokkal lazább és végsőbb módszert alkalmaznak: mindenkit támogatnak. Csak nem egyenlő mértékben, és nem mindig. Nem egy központ van, hanem millió, egy művész sosem konfrontálódik magával a rendszerrel, vagy a központtal, hanem mindig csak egy-egy intézménnyel, hivatallal.

a Kizökkent Világ egyik beállítása (Koyaanisqatsi)

Mindenki kap „pénzt”, helyesebben: bárki. Így senkinek nincs oka a panaszra, ráadásul köztudott, hogy „nincs pénz”, hogy „egyre kevesebb pénz van”, ezért amikor valakit elkezdenek mellőzni, és kevesebb támogatást kap, vagy gyakrabban nem kapja meg, amire számított, az illető szégyellni fogja ezt, és hallgat arról, hogy nem megy olyan jól neki …

Bárki kaphat pénzt, bárki kaphat támogatást – azaz, a hatalom (amely a rendszert működteti) olyan, mint egy munkáltató, aki meghirdeti a betölthető állásokat. A művészek jelentkezhetnek … És bárki pótolható. Bárki kieshet a pixisből. Azaz, verseny van, alkalmazkodás van. Vajon azoknak, akik bent maradnak a versenyben, milyen kritériumoknak kell megfelelniük?

Egyszerűen nem valószínű, hogy bármely művész, intellektus, filozófus (a filozófia kihaló tudomány, akik tanulják, alkoholista "lúzerek", vagy ... olyan bazi nagy arcok, mint Braun Róbert, a hatalom és a politika emberei) rendszer-ellenes, rendszer-kritikus tevékenységet folytatna. Pedig ez a lényeg (!!).

Elvileg persze szabad világban élünk, bárki bármit mondhat, és senki sem lehet közlései révén hátrányosan megkülönböztetve – de tény például, hogy Ginsberg ma már nem népszerű … s ha valaki mégis a nyomdokaiba lépne, azt cinikusan körberöhögnék …

Plusz, ha megnézzük, hogy 2006-2007-ben hány művész állt ki a miniszterelnökkel szemben, vagy mondjuk a TB-privatizáció ellen, akkor máris kapunk egy képet arról, mit jelent a művészet, a kultúra „szocializálása” támogatások révén.

szép új világ – az értelmiség kihátrálása (1989-90)

Jeles András csodálatos darabja, A Mosoly Birodalma pontosan azt a momentumot ragadja meg, amikor az utolsó politikai fogoly is csatlakozik a rendszerhez. A darabban persze (amelynek eredetije Mrozek, Rendőrség c. darabja) diktatúráról van szó, a politikai fogoly pedig bombát dobott a miniszterre, éppen ezért nehezen rakjuk össze, ha egyáltalán, hogy nálunk például az SZDSZ-szel, majd később Hiller haverral és az MSZP-vel összeborult értelmiség pontosan ezt a pályát járta be.

Az értelmiség a nagy eufóriában feladta értelmiségi szerepét, azt, hogy tematizáljon, kritizáljon, s terveket kovácsoljon, és alternatívákat villantson fel, s közben persze rendszeresen kiálljon mindenféle fontos elvek mellett.

 Chuck Close: Nat (Ludwig Muzeum, Budapest)

Feladták e szerepet, a posztmodernre hivatkozva :) Miközben a posztmodern éppen e nagy értelmiségi kihátrálás révén jöhetett létre. Amikor 1980-85 között a modern megbukott (lásd budapesti avantgárd, New York-i avantgárd, lásd az 1980-as gazdasági összeomlások, Lengyelország, Magyarország, lásd Meggypetiék világbankkal történő konspirációját, lásd 1985-ben a Peresz Trojkát), forradalmi helyzet állt elő, de e forradalmakat "leverték", mielőtt elérhették volna céljaikat, mielőtt a társadalmak észlelhették volna, hogy ezek egyáltalán kitörtek (forradalmon nem fegyveres felkeléseket értünk, hanem felvilágosodást, 'társadalmi kiegyenlítődést', amely során az uralkodóosztály lemond kiváltságairól a humanizmus és a józan ész nevében).

A rendszer bombabiztossá vált: kapitalizmus a kommunizmus összeomlásával, bukásával megtámogatva. Bombabiztos kombináció, hiszen a kapitalizmust demokráciaként adják el. Új liberalizmus születik, neo-liberalizmus = a tőke liberalizmusa (kapitalista liberalizmus), ez 20-25 éven át épült, bontakozott ki, a modernizmus eddigi legintezívebb korszakaként (miközben a modern kor hivatalosan már véget ért!).

média totalitarizmus

Egy nagy utópia kezdett el megvalósulni: a hozzáférhetetlen rendszer. Ennek első számú eszköze a 'média totalitarizmus'. Ma, amikor a nyugati civilizáció összes privát és „közösségi” kommunikációjának X %-a a facebook karámon belül, azaz magánterületen zajlik (technikailag egy plázában), érdemes elgondolkodni, hogy vajon létrejöhet-e kommunikációs forradalom? Létrejöhet-e olyan szitu, hogy emberek nagy tömegéhez jutnak el olyan lelkesítő gondolatok, mint Martin Luther King szavai – mármint ma! Gondolatok, amik a rendszer megváltoztatását idéznék elő?

1984, Orwell - BBC feldolgozás, 1954

Látnunk kell, hogy ez nem lehetséges. És nem azt mondják, mint Kínában, hogy „árt á rendszernek, le vágy tiltvá”, hanem azt, hogy ha kommunikálni akarsz, érdemeld ki, hogy valamely nézettséggel (humánus tőkével) rendelkező corporation eljuttassa a fogyasztóihoz az üzeneted, vagy próbálkozz blogokkal, amik garantáltan csak akkor jutnak el sok emberhez, ha egybehangzanak a média 90%-a által közölt tartalmakkal.

Értsd: csak akkor tud egy ember közölni bármit érdemben más emberek felé, ha a közlés tartalma "nem túl meredek", ha nem ütközik túl éles szögben nem üt el el túl nagy mértékban attól, amit az emberek  anap folyamán, ahét , a hónap és az év során befogadtak.

A hatalom és a rendszer alapjaiban blokkolja a kommunikációt (ami árthatna neki). A mainstream valójában a hivatalos valóság, amelyhez képest nem lehet 180 fokban disszonáns, tagadó, ellentmondó közléseket publikálni. A mainstream nem csak egy domináns folyam a hírözönben, a valóságról készített képek özönében, hanem a hivatalos folyam, amihez minden más publikációnak viszonyulnia kell.

Ezt ők is tudják, mi is tudjuk - és nem lehetséges erről (sem) beszélni, mert odafent úgy akarják. Pont, mint a régi (nem)szép időkben.

a rendszer szocializálja az értelmiségét

„És meg tudsz belőle élni?” Amíg ez a kérdés minden ember élet-berendezkedésével, hivatásával, küldetésével kapcsolatban felmerül, addig a kapitalista (tőke-favoritista) hatalmi rendszer a markában tartja a társadalmainkat.

A piacon kell elhelyezkedni (akár dolgozni akarsz, akár festményeket eladni) úgy kell, úgy kell viselkedni, hogy a piac vevő legyen rád. De hogyan lesz esélye arra egy gondolkodó közgazdásznak például, hogy miközben egy multicégnél dolgozik, esténként a közgazdaságtant kritizálja, esetleg vadiúj – a mostaniaknak meredeken ellentmondó – elméleteket dolgozzon ki? Az uralkodó elméletek össz-publicitása meghatározza az ezek ellenében alternatív elméletekkel, gondolatokkal előrukkoló értelmiség játékterét. Sajnos.

 1984 -BBC feldolgozás -1954

Egy csapatépítő, sőt, családépítő multicég dolgozójaként karrier szintjén öngyilkossággal lenne egyenlő, ha írnál egy esti Jerry Maguire-s blogbejegyzést arról, hogy a GDP átverés, csapda, ami fokozódó megszorítás ciklusokba taszítja a társadalmakat, és elsivatagosítja a gazdaságokat – ezt tuti nem akarod kipróbálni. Persze, az intellektuális ellenzékiségnek, progresszivitásnak teret ad az össz-ellenzékiség által megszerzett tér. Ahogyan nő az ellenzéki aktivitás, úgy fogalmazhat egyre konkrétabban, s juthat el egyre több emberhez az értelmiség. De akkor is, ahhoz, hogy forradalmi gondolatokat megfogalmazz, rengeteget kell küzdened, ami tovább tizedeli a progresszív megszólalások számát. 

A rendszer szocializál. Elég körülnézned, rengeteg szerencsétlen ember, akik elveszítették mindenüket – te nem akarod hasonló módon végezni. Elég mások szenvedését látnia valakinek ahhoz, hogy ne akarjon ujjat húzni a hatalommal, amely e szenvedést kirótta rájuk, bocs, amely nem jutalmazta meg őket az élet lehetőségével.

Hol vannak hát az értelmiségijeink? Hol lehetnek? Hiszen meg kell élniük? Ha nem tudnának megélni, akkor nem is élhetnének. De ha megélnek, nem lehetnek értelmiségiek … Nem képviselhetnek elveket, eszméket, amelyek ellentmondanak a hivatalos valóságnak …

Hol vannak hát a Kafkáink?

Kafka hivatalnokként dolgozott, és lelkiismeretesen végezte a munkáját. Dolgozott, ezért fizetést kapott, amit az élet apró örömeire fordított – túl azon, hogy fenntartotta magát. Így, hogy volt egzisztenciája, túl a hivatali munkán, esténként vagy a barátjával sétált a Pariskán, vagy írt … Ma egy hivatalnok, tehát egy multicégnél dolgozó nem lehet Kafka, nem élhet Kafkáéhoz hasonló „kettős” életet.

Kafka számára teljesen elfogadott volt, hogy dolgoznia kell ahhoz, hogy élhessen. Így dolgozott, és élt. Ma mindenki úgy dolgozik, hogy nem marad hely az életében egy kafai életre, eg yplusz szabad életre. A munkák ma mindenütt teljes embert követelenek, fél Kafka nem elég nekik, Kafka munkája nem elég nekik. A lelkét akarják: azt, hogy higgyen a neoliberalizmus vallásában, és aki ebben hisz, az nem írhat Kafkáéhoz fogható emberi alkotásokat, mert ellentmondás, hardveresen és szoftveresen is.

Hol vannak hát a Kafkáink?

Elnyelte őket a rendszer, és vidáman élnek, bazi nagy autókkal járnak, meetingeken vesznek részt, és büszkék, mert sikeresek, büszkék, hogy "megdolgoztak" mindazért, amijük van. Ennyi. Kafkák, akik nem válhattak önmagukká, mert közbejött a túlélés.

Hiányoznak? Mint a meg nem született gyerekek? Mint a be nem teljesült életek? Hogyan is hiányozhatnának, hiszen nem egy lepratelepen élnek, hanem bazi jó körülmények közt. Nem lett belőlük lepusztult, alkoholista író sem, hanem élnek és virulnak, vannak gyerekeik, akik hamarosan maguk is egyetemre járnak. Az élet megy a maga útján … Mindenki jobban jár … fizikailag. Anyagilag. A "Kafkák" is, és a hatalom is.

Csak annyi a bibi, hogy a művészek nem teljesítik a küldetésüket, és nem adnak 'képet' a társadalomnak a valóságról, s nem generálnak 'diskurzust'. A társadalom jár rosszul egyedül … sőt, annak is csak a "nép része", akik orcájuk verejtékével küzdenek, hogy fennmaradjanak. De még ők sem, hiszen a létezésért folytatott ronda küzdelemben a kultúra nem igényük … amire pedig szükségük van szórakozásként, arra ott a szórakoztató ipar. Így végül tényleg senki sem jár rosszul … legalább is ezt hazudja a rendszer.

A valóság viszont az, hogy a társadalmak rosszul járnak, mert barbár kizsákmányolás folyik, és igenis, a kultúra az, amire legnagyobb szükség van, az, hogy a társadalom tagjai képet kapjanak a valóságról. A média csak bitorolja ezt az organikus funkciót.

Tény, hogy Kafka művei nem elsősorban rendszer-kritikusak (bár ez sem igaz, lásd a Pert), de szabadok, és ez a lényeg, hogy bármely zseniális elme, sőt, bármely elme bármely gondolatmenetet, történetet végiggondolhasson, ami az eszébe jut. Szabadon – anélkül, hogy azt kellene figyelnie, hogy a piacon mi a kelendő, s mi az, ami tilos. Amíg a Kafkák (bocs a többesszámért) esténként barátjukkal beszélgetnek, vagy írnak, addig a társadalomban van 'diskurzus', van gondolkodás, de amint ez a folyamat kihal, a társadalomban beindul az elsivatagosodás, az elidegenedés, az élet ipari megszervezése, amelyben az ember egy gép. Ha "egy" Kafka szabadon gondolkodhat, írhat, akkor egyszer csak létrejön egy Per, és abból (bár célja közvetlenül nem a rendszer kritikája volt) óriási flash keletkezik, egy életre megvilágítja számunkra a rendszer működését, az elképesztő esztétikai élmény mellett persze. Kafka nélkül egy társadalom csak halott massza.

Van Gogh-jaink ma

Aki ma művész, az meg tud belőle élni. Ez pedig azt is jelenti, hogy a rendszer és a hatalom számára az illető nem jelent 'ellentmondást', vagy bármi problémát. Túl ezen, egyszerűen képtelenség, hogy ne alakulna ki valamiféle pszichés kötődés egy művész részéről a hatalom felé, hogy ne érezne a NAGY LÁTHATATLAN GAZDA iránt hálát és odaadást. Így válnak művészeink rendszerhívőkké – ami per pillanat a neolib kapitalizmus vallásához való csatlakozást jelenti.

A legdurvább persze az, hogy mindenki azt látja, hogy ő maga kiváltságos, hiszen festhet. Ez az élete, ezért kap az államtól, a társadalom szervétől támogatást, hogy fessen! Van Gogh nem kapott ilyet, a testvére támogatása nélkül ki tudja, milyen sorsra jutott volna. Oroszországban diliházban halt volna meg. Az USA-ban ma, az utcán.

A művészek támogatása a legfontosabb dolog, ha belegondolunk. Van Gogh-okat mentünk meg, s Van Gogh-ok számára tesszük lehetővé, hogy alkossanak.

Ezek szerint szép és emberi társadalom a miénk – vagy mégsem?

Van itt egy aprócska probléma. Valaki azért kap milliókat, hogy fessen, hogy alkosson, amit ráadásul el is tud adni (persze világos az is, hogy nagyon sokan nem tudnak jól eladni képeket), mások pedig, akik nem festők, simán az utcára kerülnek, mert … nincs munkájuk, vagy nincs rendes munkájuk.

Mi van akkor, ha a Van Gogh-jaink számára csak azért biztosítunk körülményeket a „munkájukhoz”, mert termelnek, és értéket hoznak létre? S mert kínos, amikor egy művész éhen hal? Ha azonban nem művész valaki, akkor simán leejthetjük, értsd, leejthetjük a semmibe  ... éhenhalni ...

 Van Gogh önarckép, 1887

A megfelelő hozzáállás az lenne, hogy azért biztosítsuk számukra a festés lehetőségét, hogy emberhez méltó életet élhessenek. Egy Van Gogh-tól elvenni / nem biztosítani számára a festés lehetőségét barbarizmus. Barbarizmus de nem azért, mert értékekről maradunk le (az értékekre hajtani detto barbarizmus), hanem azért, mert egy embertársunk számára a szabad gondolkodást, a kreativitást nem biztosítottuk. Érted a distinkciót, kedves olvasó?

Nem fair valakinek a művészetét támogatni, amikor a másik embernek az életét sem támogatjuk. Nem ér egy művész művészetét az "érték létrehozásért" támogatni, a gondolkodás, az önkifejezés szabadságáért kell támogatnunk azt. A legmegdöbbentőbb rész egyébként most következik - mert van megoldás …

• a rendszer és mi
• feltétel nélküli alapjövedelem