OFF biennále 2015: új underground... OFF the ground!

(a fotó a 115-106 galériában készült)

Az OFF-biennále egy izgalmas művészeti fesztivál, amely a szokásostól eltérő struktúrában jött létre – az állam és állami források érintése nélkül, tulajdonképpen mozgalmi formában szerveződött (mint tavaly a Csillagos Házak projekt). Egy csapat beindult IRL-kultúr-ember megszervezett egy fesztivált úgy, hogy annak (feltételezésünk szerint) nem voltak meg az anyagi alapjai, tehát a kérdésre, amit (sajnos) legelőször szoktak kérdezni egy projektbe való bevonáskor az emberek, hogy „jó, és honnan lesz erre pénz”, gondoljuk, nem volt egyszerű és szokásos válasz. Nem voltak meg „a pénzek”. A vízió volt meg, a szándék, az elképzelés és az akarat.

Ez az apróság szerencsés módon lehetővé tette azt, ami általában lehetetlen, hogy egy projekt ne illeszkedjen eleve és elkerülhetetlenül 'a rendszer' keretei közé. Az OFF-Biennále ezt a különleges potenciált roppant gyümölcsöző módon aknázta ki: a befogadás, a kiállítás látogatások szintjén is mozgalom formáját ölti – egy underground mozgalomét. Nincs központja, olyan, mint az internet: szerverek vannak, hozzáférési pontok, node-ok a hálózat-térképen. Mindegyik pontja középpont, s közben egyik sem az.

Ez a rendszeren-KÍVÜLiség olyan tulajdonság, ami kb. 1:1 000 000 arányban különbözteti meg az OFF-ot más projektektől (ideértve természetesen az 1990-2010 közötti időszak projektjeit is). Amint egy projekt levágja magát a rendszer rendszerint láthatatlan, észrevétlen köldökzsinórjairól, többé nem „biztonságos”, nem rendszer-barát, hanem egy olyan történés, ami a rendszer szempontjából potenciális veszélyt jelent: bármi lehet. Bármi megtörténhet. Bármilyen felfedezés. Bármilyen kulturális mutáció. Evolúciós ugrás.
Egy ilyen projekt hatására az emberek fejében 'a kép', amit a rendszer kínál (és propagál) a valóságról, tetszőleges és kiszámíthatatlan módon rendeződhet át egy olyan képpé, ami már másról szól. És amint ez a más 'kép' egy megkülönböztethetően új képpé áll össze, és elkezd terjedni, a rendszernek vége, gyakorlatilag megdőlt, meghaladottá vált.
(technikai megjegyzés: amikor a rendszerről beszélünk, nem az orbán-rezsimre gondolunk, hiszen ez ugyanaz a rendszer, amelyben az előző kormányok is működtek, „a” kapitalizmus rendszere, csak kicsit másképp;
másfelől, amikor rendszerről beszélünk, azt globálisan értjük, mint USA, Európa, nyugati-világ, de ebbe Magyarország abszolúte beleértve:))

A rendszer-bontó tevékenység egy rendszeren kívüli projekt esetében olyan természetes, mint a lélegzetvétel. S mellesleg, jellemzően indirekt, (alapvetően) nem a rendszer ellen irányul, nem arra vonatkozik, a rendszer „csak” akadály, amibe beleütközik – sőt, valójában a rendszer ütközik bele a projektbe, és nem fordítva. Hogy mit jelent ez? Egyebek közt azt, hogy akár látszólag kis lépések is lehetnek ÓRIÁSI ugrások. Vessünk egy pillantást az OFF által manifesztált művészet-koncepcióra, hogyan és hány ponton ütközik a rendszerrel... már így első blikkre is.

(a fotó a 115-106 galériában készült)

# ingyenes kiállítások

Az OFF ingyenes kiállításokat kínál, nem-hivatalos (és hivatalos) kiállítóhelyek* tucatjain, amelyek kulturális gócpontokként vibrálnak egy újjávarázsolt várostérképen. Ez az apróság a koncepcióban máris szembemegy a „normális” és elfogadott, forgalomban lévő művészetkoncepcióval.

A rendszer, a kapitalista, fogyasztói rendszer a művészetet szórakozásként, látványosságként kínálja és értelmezi a társdalom felé. Kígyózó sorok egy Leonardo kiállítás előtt országszerte. Óriási siker a VAM design centerben, Van Gogh digitálisan. Woah! Bizottság kiállítás a Műcsarnokban. Múzeumok éjszakája, múzeumok majálisa. Satöbbi, satöbbi. Na, és a szponzorok. Multik, miegymás.

Az, hogy a kiállítások, események ingyenesek, óriási UGRÁS (elrugaszkodás, OFF the ground) a „fogyasztói társadalom” rendszerétől, csak úgy, mint az ebbe integrált (kereskedelmi) művészet-koncepciótól.

# műterem-lakás-galériák

Az ingyenes kiállítások ráadásul leggyakrabban nem hivatalos, established galériákban, múzeumokban kapnak *(kiállító)helyet, hanem művészek műtermeiben, műteremlakásokban – amivel élből underground mozgalommá avatják a projektet, felvéve, átvéve a folyamatosság fonalát a 60-as, 70-es, 80-as évektől. A műterem-galériák, hasonlóan a helyben termelt zöldségek intézményéhez, rövidre vágják a viszony az alkotók, az alkotások, és a befogadók között (még akkor is, ha senki nem a saját műtermében állít ki). A befogadói tér egy intellektuális meeting-point. Behatolás, oda-vissza, kölcsönösen.

Kizárva, kihagyva a rendszer által kínált alkotói-befogadói konstrukciókat, s az egész struktúrát, az OFF egy párhuzamos, alternatív struktúrát hoz létre, amely a következő korszak alapja lehet.

(megjegyzés: a Centrális Galéria, nevének s státuszának köszönhetően kakukktojásként illeszkedik a koncepcióba – de illeszkedik, tekintsd csak meg a kiállítást, s meglátod, hogyan... Vasárnap késő délután úgy sétál be oda az ember, mint egy barátja nappalijába)

# OFF vs. a rendszer rendje (=fogyasztás)

Mi a ... befogadó szerepe? Fizet és kap valamit – aka FOGYASZT. A befogadó egy fogyasztó. A fogyasztói státusz az individuum egyik legdegradáltabb formája, alacsonyabb szintű, mint a politikai fogoly, illetve elítélt. A fogyasztó nem csinál mást, mint passzívan tájékozódik – a médiából. Onnan kapja a vezérlést, onnan tudja meg, mit csinál „mindenki”, és ő is azt akarja csinálni. Elmegy, és jegyet vesz, befizet, költ – legyen az egy akció a teszkóban, egy utazás Thaiföldre, egy koncert valamelyik intézményben, vagy egy múzeumok éjszakája. Bármi. Az élmény végül mindig ugyanaz: a prospektusokból kapott kép kipipálása. Önkiszolgáló önigazolás.

A fogyasztó megy és fizet, jegyet- és részt vesz. Vásárol. Fogyaszt. Ez a szerepe. Ez az összes részvételi lehetősége abban a valóságban (kultúrában), amely körülveszi. Utána hazamegy, és megnézi magát a médiában (újság, mármint internet, és facebook, és tévé). Látja a képernyőn a kanyargó sort egy múzeum előtt, és tudja, ez a 3500 forint jól elköltött pénz volt, per kopf. Megnyugszik. Elégedett – ez is elemi funkció a fogyasztó működésében, a vásárlási eksztázis, illetve a vásárlás pillanata után érzett vásárlási kielégülés.

a fotó a "Vörös Farok, Kék Ceruza" kiállításon készült

Befogadás helyett azt kapja, hogy a média megmondja neki, hogy amit látott, az mi volt. Hogy hogyan kell azt értelmezni, „interpretálni”. Nem kell semmit megrágnia, megrágják helyette. Elő-fogyasztják. Úgy kapja, szájból szájba – a híreket és az időjárást is. Emiatt kimarad a közösségi élmény. A fogyasztó magányosan fogyaszt.

BTW, a fogyasztó nem egy faj vagy fajta, hanem egy státusz, egy szerep, amit a rendszer kényszerít rá az elvileg szabad emberekre.

Az OFF-biennále már azzal borítja a rendszer-szabályokat, hogy a befogadókat, kiállítás látogatókat NEM fogyasztókként tekinti, hanem saját gondolkodással rendelkező individuumokként, akik mellesleg nem a médiából értesülnek, hanem az organikus OFF-csatornákból, s azt sem a médiából tudják meg, hogy mit fogadtak be. A befogadás révén egy kulturális közösség részévé válnak (az élmény-közösségnek köszönhetően).

Az OFF kiállítások KI-léptek a rendszer keretei közül.

# art for money? art for discourse!

A pénznek két vége van. Számít a művek, illetve projektek létrejöttekor, és számít ám a bemutatásukkor, „forgalmazásukkor” is. A legtöbb 'kép', amit kép-ző-művészek (~imaging artists) létrehoznak, előbb vagy utóbb a piacon köt ki. A legtöbb képre rákerül egy árcímke, egy price-tag. Olyannyira kemény ez a világrenddé szilárdult koncepció, hogy vannak olyan esetek, hogy egy videóművész a videóját is így értékesíti, egy darab műtárgyként (art object), tévékészülékkel együtt :) Ez a fotók „vintage kópia” koncepciójának (ami a festészettel hozza azonos szinte a fotókat kereskedelmi értelmezhetőség terén) egy még durvább mutációja, s fittyet hány arra, hogy nincs és nem létezhet szólásszabadság, sem freedom of expression, ha a befogadás oldalán a kereskedelem működteti a kapukat. Ahogy Leftfield mondja a freestyle-lal kapcs, this style is not free, this style is expensive. A mindent meghatározó kereskedelmi kontextusban ugyanez áll a művészetre: art is not free, art is expensive.

Rengeteg művet tiltottak be a diktatórikus rendszerekben, de a kapitalizmusban is rengeteg alkotás jutott arra a sorsra a kereskedelmi koncepció csapdájában, hogy életének aktív periódusát oblivionban lebegve töltötte, ahelyett, hogy milliókhoz jutott volna el. Lásd például a 80-as évek videóművészei közül Lydia Schouten alkotásait, például a Split Seconds of Magnificence-t. Elérhető, a Stedelijk Múzeumban, illetve onnan kikölcsönözve – lejátszási díjért. Ezt a művet ma kb. annyi embernek kellene ismernie,mint ahányan Munch Sikolyát ismerik, s ugyanolyan magától értetődő természetességgel kellene, hogy a kollektív élmény-pool részét képezze. De gyakorlatilag ki van vonva a forgalomból. Köszönet a kereskedelmi koncepciónak.

Az OFF-biennálea pénz másik végén is ellentmond az uralkodó rendszernek, a művek nemcsak hogy

szabadon megtekinthetők, de árcédula sincs rajtuk. Nem-kereskedelmi kifejezések, expressziók. Csomagolatlanul, a kereskedelmiség közvetítése, ill. az ebből adódó „idézőjelek” nélkül jutnak el a befogadókhoz. Diskurzustól diskurzusig:reflexió / diskurzus / létrehozás / kilövés –> becsapódás, befogadás / diskurzus.

a fotó a "Vörös Farok, Kék Ceruza" kiállításon készült

# új avantgárd szituáció

Az OFF-biennále, hasonlóan a médiához (ami a rendszer médiuma), egy sokfejű „szörnyeteg” :) Illetve bocsánat: 1fejű és sokvégződésű – 1fejű, hisz minden „fejében” ugyanaz a program fut, s így működés és viselkedés tekintetében egymás klónjai. Az OFF-Biennále is egy sokvégződésű organizmus, egybehangzó tartalmakkal – és ez óriási potenciál. Counterculture, underground, avant-garde – nevezd, aminek akarod.

A résztvevő alkotók mind egy nagyobb egység részeiként tekintenek magukra és a munkájukra – már pusztán annál fogva is, hogy a művek az off „keretein belül” készülnek. Minden alkotó tételezi a biennále egészét, gondol arra, gondol a nagy képre is. Ezáltal akarva-akaratlanul megidéződik valami, mint egy szeánszon, ami végül minden befogadó s minden alkotó közös élményévé válik. Ennek a minimumkövetkezménye, hogy megszületik egy közös kép a jelenről (egy percepció, amely közös élmény), s kirajzolódik egy közös vízió a jövőről, s a jövőbe vezető utakról. Voila: egy új avantgárd szituáció. Egy konstelláció, amely lehetővé teszi egy új avantgárd hullám kitörését, ami merő véletlenségből globálisan „is” éppen időszerű.

Hogy mindez szerencsés véletlen-e, vagy szívós és kitartó munka eredménye, többféleképpen értelmezhető, csakúgy, mint egy sziklák közük kibújó zöld hajtás látványa (amit lehet kétségbeesett erőfeszítésként, s lehet a körülmények ellenére is ellazult, s emelkedett hangulatú jelenségként tekinteni). Egy azonban biztos, legutóbb, amikor egy virágzó kulturális korszak végén szomorkodtunk, Bencsik Barnabás a LUMU-ból való menesztésekor, még nem sejthettük, hogy a következő kult-konjunktúra reggelén Bencsik ismét ott lesz a fedélzeten, sőt, a legtöbb OFF-os kurátor, művész és látogató közös nevezője, hogy akkoriban a LUMU megnyitókon ott nyüzsögtek, ki milyen minőségben éppen. Ma azonban már könnyű összekötni a pontokat, melyek egy történet vonalát kiadják. S annyi máris tisztán látszik, hogy ez valami roppant izgalmas dolog kezdete...